A TÁRSADALOM RÉTEGZŐDÉSE

„A ruházat alapján ítélik meg manapság az embert. Aki olyan szerencsétlen, hogy tisztességesen nem ruházkodhatik, azzal jobbmódú ember szóba sem áll, úri házba be nem bocsátják, és ha valamely dolga akad a közhivatalban, nem nézik, hogy kicsoda, hanem tetőtől talpig végignézik, s ha silányan van öltözve, akkor csak félvállról beszélnek vele” – panaszkodott 1887-ben a Szabóipari Közlöny. A kiegyezést követő gazdasági fejlődés hatására a társadalom osztályai mind több rétegre, kisebb csoportokra bomlottak, melyek elsősorban egymással érintkeztek, és életvitelüket meghatározott előírások szerint alakították. Ezek az előírásokat egyes csoportoknál változóak voltak; ami az egyiknél követelmény volt, a másiknál esetleg rosszallást vont maga után. A csoporthoz tartozás egyik legfontosabb ismérve a viselet volt: a jó öltözködés, az „úri megjelenés” a társadalmi hovatartozás beszédes képe, a társasági élet elengedhetetlen kelléke. Csoportonként változó volt azonban a minősége. A legfontosabb az osztályra, rétegre jellemző öltözködési szabályok ismerete volt. Második feltétel a jó anyag, kiváló szakmai tudást eláruló szabás, s csupán harmadlagos a divatkövetés gyorsasága, amelynél leginkább megmutatkoztak az eltérő formák.

A csoportok kialakulásánál a pénz nem jelentette döntő szempontot, bár természetesen nem is hanyagolható el, hiszen a társadalmi mobilitás meghatározója. Az elszegényedett családok azonban általában igyekeztek fenntartani a látszatot, hiszen csak így volt reményük arra, hogy csoportjuk utánuk nyúl, s valamilyen ügyes tranzakcióval (házasság, állás) visszakerülnek előző pozíciójukba. A meggazdagodottak is folytathatják megszokott, puritán életformájukat, bár a második, harmadik generáció mindenképpen igyekezett feljebb kerülni, aminek első lépcsőfoka a külsőségek átvétele volt. Följebb kerülni azonban nagyon nehéz, hiszen a csoportok kialakulásának legfontosabb meghatározója a születés, a családi háttér és a rokoni kapcsolat volt. A nemesi családoknál ez utóbbira utalt a tegeződés, mert szinte mindig kimutatható volt valamilyen felmenőági rokonság. A szokás anakronisztikus jellegére 1916-ban Bárczy István, Budapest egykori nagy műveltségű és igen nagy tudású polgármestere mutatott rá A Társaság című lap vezércikkében: „A mi tegeződésünk rendszere teljesen kitanulhatatlan annak számára, aki nem mintegy családilag született bele. Főképp azért, mert már rég nem rendszer, mivel rendszerességét mindig átlyukasztja a megváltozott világ. A mai világban nehéz változatlanul fenntartani olyan rendet, mely természetesen alakult még olyan időkben, mikor a társaság, sőt a számba jövő nemzet is szinte egyetlen társadalmi réteg volt, s emberei és családjai valóban többé-kevésbé atyafiságban és álltak egymással.” A hierarchiában döntő volt a származási hely, az őshonosság. Krúdy Gyula örökítette meg azt az anekdotát, hogy amikor a kiegyezés után Albrecht főherceg látogatást tett Szabolcsban, és egy Koltay András nevű úrtól azt kérdezte, hogy mióta lakik ott, Koltay hetykén azt válaszolta: „Ezer éve felség!” A család származásának nyilvántartása rendkívül fontos volt, minél régebbi, annál előkelőbb. Budapesten viszont az egy vidékről származók tartottak össze.

A vallás is megosztotta a rétegeket (jóllehet nem alá- vagy fölérendelést eredményezett), általában eltérő volt a katolikus és a református családok életvitele, az utóbbiak jobban megfogták a pénzt, puritánabbul éltek, helytelenítették a luxust. Elkülönültek a zsidók és a görögök is, bár az utóbbiak a század végére beolvadtak a nemzetiségek színes tömegébe. Nemzetiség azonban csak egy bizonyos társadalmi szintig „létezett”. „Akkoriban azt tartották Délvidéken, hogy az ember csak ötszáz holdig lehet rác, vagy sváb, azon felül magyarrá kell lennie, ha vagyonához méltó életet akar élni” – írta Herczeg Ferenc Emlékezéseiben. Az asszimilációra nemcsak a Herzogból lett magyar író a jó példa, de a magyar díszruhát viselő szerb, német, szlovák stb. földbirtokosok fényképei is.

Végül igen fontos volt a foglalkozás is. A politikai élet színterein – képviselőház, vármegye stb. – végzett tevékenység előkelőnek számított, míg a kereskedelem, a kézművesség nem. Az arisztokrácia számára egyedüli lehetőség a politika volt, mert minden más hivatást – mérnök, bankár stb. – lealázónak tartottak. Az utóbbi a nagyüzemek vezetésével együtt a nagypolgárság foglalkozása. A középosztály magját alkotó dzsentri szemében – szintén a politikai pályafutásra kacsintva – a jogászi diploma volt az igazán „úri”. Elfogadták még a köz- és magántisztviselői pályát, inkább polgári, de azért megbecsült foglalkozás volt az orvosé (ez utóbbit, ha zsidó is volt, enyhe lenézéssel ugyan, de befogadták a társaságba). Kifejezetten polgári a tanáré, még kevesebb becsülete volt a tanítónak. Nem volt igazán „úri” a mérnök, vegyész, kutató, legfeljebb csak akkor, ha sikerült egyetemi tanárságig eljutnia, főleg a két világháború közötti időszakban. Egy ún. jó családból való fiatalember veszített a társadalmi presztízséből, ha ilyen foglalkozást választott. Nem tartozhatott a társasághoz a kisiparos, kiskereskedő, még abban az esetben sem, ha jobb módú volt megrendelőinél, s ha egy ősi, elszegényedett család tagja választott hasonló foglalkozást, szintén kiesett osztályából. Egyedüli kivétel a két háború közötti időszakban a divatszalon, amelyet társaságbeli hölgyek is vezethettek. Az asszonyok helyzetét férjüké határozta meg. Így szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy jómódú iparoslegény középosztálybeli leányt vegyen feleségül, mert ez a fiatalasszony számára társadalmi lecsúszást jelentett. Fordítva viszont gyakori, sőt megszokott eset volt, hogy az alacsonyabb társadalmi helyzetű leányok (különösen, ha ennek megfelelő méretű hozományt kaptak) fölfelé mentek férjhez.

A viselet tehát nem személyes jellegű ebben a korban, mert az előírások megszegése nem csupán a „vétkes” kiközösítését vonta maga után, de hátrányt jelentett a család többi tagjára is. Egy helytelenül öltözködő anya például leányai férjhez menési esélyeit rontotta. Ennek ellenére mégsem zárható ki a szubjektivitás. Léteztek különcök, mint például a csavargókkal barátkozó és úgy is öltöző festő, báró Mednyánszky László, vagy a győri „csecsepék”, aki iparos ember létére piperkőc voltáról volt híres városszerte, mint azt gúnyneve is mutatja. Egyéni volt az is, hogy az elszegényedett családok milyen utat választottak: belenyugodtak-e az új helyzetbe, és szerényebb életvitelre rendezkedtek be, esetleg éppen ismét felfelé jussanak, vagy ragaszkodtak a látszathoz. Az előbbi a ritkább, de éppen Bárczy István élettörténete jellemző rá. Elszegényedett nemesi, méghozzá katolikus családból származott, mégis a református, sőt polgári körökre jellemző puritán életvitellel, a hivatali szolgálatot eléggé alul, tollnokként kezdve került az élre. Polgármesterként is azonban csak nehezen tudott lépést tartani a nem fizetésből, hanem vagyonból élő előkelő társasággal, és hivatali posztja megtartása érdekében mérlegelnie kellett, hogy mit kell feltétlenül követnie. Leánya visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy például fogadásokra is alkalmas, nagy, 14 szobás lakást tartott fent, de a kevésbé előkelő Gizella úton, mert itt olcsóbb volt a lakbér. Maga és családja számára pedig visszafogottabb, kevésbé divatos megjelenést tartotta követendőnek.

AKIK A DIVATOT IRÁNYÍTJÁK

Az arisztokrácia

Magyarországon a politikai társadalmi élet irányítója a főnemesség volt. Életmódjuk, megjelenésük utolérhetetlen mintát jelentett a társadalom minden rétege számára.

Nász a királyi családban.
Károly főherceg és Zita esküvője 1911-ben.

Az arisztokrácia több, egymás fölé helyezkedő „kasztból” állt, a közöttük lévő határvonal azonban nem volt éles, és a Monarchia megszűnte után lazultak a választófalak. A periférián az erdélyi és felvidéki, sokszor el is szegényedett grófi családok álltak. A legerősebb történelmi szálak a dunántúli liberális Andrássyakat, Széchenyiket, Batthyányikat kötötték a magyar társadalomhoz. Fölöttük helyezkedtek el a nemzetközi arisztokráciával igen szoros kapcsolatot tartó aulikus, katolikus famíliák, az Esterházyak, Pallaviciniek, Pálffyak, Károlyiak. „…Kétségkívül felsőbbrendű lényeknek érezték magukat és olümposzi magasságukból néztek le az emberiség többi tagjára” – írta róluk Károlyi Mihályné, aki számára Andrássy lányként megtiszteltetésnek számított, hogy ebbe a körbe férjhezmenetelkor befogadták. A társaság hangadója Károlyi Mihály mostohaanyja, Pálffy Geraldine volt. Akivel ő érintkezett, az jó társaságbelinek számított, akivel nem, az ebből a szempontból elveszett. Az arisztokrácia más részének csak a birtokai voltak Magyarországon, mint például Coburg Fülöp hercegnek, ők rendesen a többi osztrák főrenddel, az udvari események alkalmával jöttek csak Budapestre. Természetesen az osztrák arisztokrácia is megoszlott. Itt a legfelsőbb kört „Olymp”-nek, azaz Olümposznak hívták, utalva a görög istenek lakóhelyére. (Az „Olymp” tagjait a gothai almanach 2. kötete tartotta nyilván. Az itt szereplő családok valamelyik tagja vagy őse uralkodó volt.) Valószínűleg Molnár Ferenc is célzatosan adta e réteg zártságát kigúnyoló szellemes darabja főhősének az Olympia nevet.

Életmódjukat elsősorban nem anyagi lehetőségeik, hanem társadalmi kapcsolataik határozták meg. Károlyiné írta: „Elég gyakran halottuk egyik-másik barátunkról vagy rokonunkról, hogy »tönkrejutott«. Csak az volt a bámulatos a dologban, hogy a »tönkrejutott« ismerős minden egyes esetben folytatta tovább addigi életmódját. „Ezekben a körökben a pénzről beszélni ugyanis a legnagyobb illetlenségnek számított. Becsületbeli adósság, például a kártyatartozás megadása létfontosságú volt, aki ilyesmivel adós maradt, azt törölték a Kaszinó tagjainak névsorából, ami a társadalmi megsemmisülést jelentette. De fűszereseknek, szabónak, háztulajdonosnak tartozni megszokott, sőt előkelő dolog, s a mágnásoknak szinte korlátlan hitelük volt.

Nagy kiterjedésű birtokaikon, ápolt parkok közepén rendszerint a XIX. század folyamán építette klasszicista vagy historikus stílusú kastélyokban éltek. Néhány családnak XVIII. századi barokk, rokokó rezidenciája volt. A berendezés is eredeti történeti vagy azt utánzó, kiegészítő historikus stílusú volt. Budapesten a múlt század közepén a Nemzeti Múzeum közelébe telepedtek. A század végén inkább a Sugár út végén építkeztek A két világháború közötti időszakban kezdték felfedezni a budai hegyeket, a Rózsadombot. Sokuknak volt Bécsben, esetleg más mondén városban, Párizsban, Velencében is palotájuk, hiszen az év egy részét ott töltötték.

Ha Budapesten tartózkodtak, ők voltak a társasági élet vezetői. Tagjai a Nemzeti Kaszinónak és Park-klubnak. Feltétlenül megjelentek a Királydíjon. Végighajtottak a Stefánián, de már a korzón a Gerbaud-ban a hölgyek a feltűnést átengedték a nagyburzsoázia és a jómódú középosztály tagjainak. Általában zártkörű összejöveteleket rendeztek. Ha mégis egy-egy nagy s ezért vegyesebb közönségű bálon megjelentek, vagy a hölgyeket lady patronesse-nek kérték fel egy kevésbé előkelő táncmulatságra, a férfiak sorfallal vették körül őket, nehogy egy kívülálló táncolni akarjon velük. „Minden óvintézkedést megtettek, hogy az alsóbbrendűek meg ne feledkezzenek magukról, s megadják a bennünket megillető tiszteletet” – az alacsonyabb rangúakról feltételezték, hogy „otromba bókokat” találnak mondani, sőt még „bizalmaskodnak is velünk” – írta Károlyiné visszaemlékezéseiben, s még egy mulatságos történetet is elmesélt egy grófnőről (a nevét azonban nem adta ő sem), aki annyira irtózott attól, hogy a Grande chaine (nagy lánc) című táncfiguránál egy ismeretlen plebejus kezét megérintse, hogy csipkés zsebkendője sarkát nyújtotta csupán a mellette álló férfinak. Az előbb megdöbbent, majd feltalálta magát. Elvette a zsebkendőt, belefújta az orrát, és köszönetet mondva visszaadta. Az urak azonban korántsem voltak ennyire kényesek, s szívesen vegyültek a plebejus hölgyekkel, főleg ha azok csinosak voltak.

„Az arisztokrata hölgyeknek az a bizonyos változatlan angol szabású szürke kosztüm volt otthon az egyenruhája, amellyel kiváltak a divatozó tarka színek orgiájából. Ha aztán valami kivételes ritka alkalommal az arisztokrácia teljes díszben jelent meg a nyilvánosság előtt, a jámbor polgári közönség szájtátva bámulta meg. Nem is annyira a valóban hallatlan gazdagságot bámulta meg, amely ilyenkor nemes ruhaanyagban és ékszerűkben pompázott, hanem azt az előkelő önmegtartóztatást, hogy annyi pompát oly sokáig tudtak kincstartó ládáikban rejtegetni” – írta Nagy Endre A kabaré regénye című művében az első világháború előtti időszakról.

A legfelsőbb kör asszonyai nemcsak utcán, még saját társaságukban is visszafogottabb megjelenésre törekedtek. A legtündöklőbbek, legszebbek általában a Zichy, Batthyány, Andrássy, Hadik-Barkóczy grófnék voltak, akiknek káprázatosan elegáns ruháikról a társasági és divatlapok rendszeresen tudósították a polgári közönséget.

A hatvanas évek legszebb asszonyának Andrássy Gyuláné Kendeffy Katinkát tartották. Kedvenc volt Csekonich Margit, akiről a Borsszem Jankó azt az élcet faragta, hogy „Kecsonics ő, nem Csekonics”. Híres szépség volt Andrássy Tivadarné Zichy Eleonóra, majd leánya, Károlyi Mihályné Andrássy Kata. Hiába volt azonban a tízes-húszas évek legelegánsabb asszonya Széchenyiné Vanderbilt Gladys, az amerikai milliárdosleányt az igazán jó társaság nem fogadta be.

1931-ben a Színházi Élet szerint Odeschalchi Béla herceg neje és Cartier-né (a férj a híres francia ékszerész) Almássy Jaqueline grófnő Budapest legjobban öltözött asszonyai, míg a negyvenes években a legtöbb szó Pallavicini Marisa grófnő ruháiról esett, bár sokat dicsérték báró Prónay Györgyné, gróf Pongrácz Jenőné és a kormányzó menyének, Horthy Istvánnénak is az ízlését.

Az öltözködési előírásokat a lehető legpontosabban betartották, de egymás közt szabadabban kezelték, sőt egyes szabályok eltértek a középosztálybeliekétől. Életformájuk is jelentősen különbözött. Rendszerint délelőtt keltek fel, s ekkor habos, csipkés pongyolát öltöttek. Ha nem mentek teniszezni, lovagolni, sétálni stb., akkor csak délben öltöztek fel ebédhez, s ebben a ruhában maradtak délután, kivéve ha a társaságot fogadtak, vagy maguk mentek látogatóba. Este a vacsoránál mindenképpen estélyi ruhában illett megjelenni, de ha nem voltak vendégek, megfelelt a már többször viselt darab.

Nagyon fontos volt a megjelenés összhangja, a kiegészítők minősége. Borzalommal vegyes lenézéssel tekintettek a középosztálybelieknél szokásos fekete harisnyára és cipőre. Senkinek sem jutott volna eszébe erkölcstelennek tartani az arisztokrata nőket azért, mert az öltözékhez illő pasztellszínű cipőt és harisnyát viseltek. Kalapjuk azonban sohasem lehetett túl feltűnő, s a korízléséhez képest mindig viszonylag egyszerűbben díszített.

Rendkívül sok öltözékre volt szükségük, hiszen egy-egy feltűnőbb darabot csak egyszer-kétszer vehettek fel. Károlyiné írja, hogy anyja minimum öt-hat ruhát vett egyszerre, de ő maga is fiatalasszonyként a háború alatt hasonló számú öltözéket vásárolt, s ha már a hetedik vagy nyolcadik darabot lelkiismeret-furdalásból visszautasította, akkor az őt kísérő férje titokban mégis hazaküldette, sőt meg is tetézte egy-kettővel. A néhányszor hordott díszöltözékeket élelmes kereskedők vásárolták fel, egyszerűbb, utcai ruháikat szobalányok kapták ajándékba.

Hogy főrangú körökben mennyi ruhára volt szükség, azt jól példázza Margit főhercegnő kelengyéje 1890-ből, pedig számára nem egy életre, csak egy-két szezonra szánták a töméntelen ruhamennyiséget: 1 kék selyem udvari díszruha, 1 fehér szatén udvari báli ruha, 1 soiréeruha (estélyi) lazacszín moaréból, 1 holdfényszínű brokát estélyi ruha, 1 japán krepp ebédöltözék, 1 ugyanolyan rózsaszín krepp, 1 rózsaszín selyemruha, 1 pár matrózruha, 2 szürke szövetruha, 2 fehér alapon kockás ruha, 1 látogatóöltözék csíkos anyagból, 1 angol posztóruha, mastique színű, és köpenyek, kabátok, pongyolák, fehérnemű óriási számban, de ki győzné valamennyit felsorolni” – sóhajtott fel még a Divatsalon tudósítója is.

Utánozhatatlan elegancia jellemezte a férfiakat is. Krúdy Gyula szerint „száz lépésről meg lehetett ismerni egy magyar grófot a feltűnő megjelenésről!” Ez néha egy-egy merészebb darabot jelentett (Károlyi gróf például széles karimájú fehér puhakalapjáról volt híres), de még inkább hanyagnak tűnő, de nagyon is kiszámított választékosságot: az angol férfidivat pontos követését, olyan újdonságokat, amik széles körben el sem terjedtek, a kitűnő anyagok és tökéletes szabás összhangját. Ruhatáruk igen gazdag volt, hiszen az öltözködési szabályokat még Mangold Béla Kolosnál is jobban ismerték, még ha meg is engedhették maguknak, hogy olykor-olykor fittyet hányjanak rá. A Szabó Hírlapban Mangold Béla Kolos 1911-ben a következőket tartotta szükségesnek egy elegáns úr számára: „Bundák: 1 városi, 1 vadász, 1 automobil, 1 korcsolyázó, 1 utazó. Felső kabátok: 1 kétsoros télikabát, 1 egysoros, 1 téli Ulster, 1 rövid tavaszi felöltő, 1 hosszú, 1 sötét és egy világos nyári felöltő, 1 porköpeny, 1 utazóköpeny. Sportruhák: 1 téli és 1 nyári vadászöltöny, 2 tenisz-, 1 lovagló zakóöltöny, 1 lovagló zsakettöltöny, 1 korcsolyaöltöny (sapkával), 2 kerékpáröltöny, 1 téli és 1 nyári automobilöltöny, 1 automobil bőrkabát. 2 frakköltöny, 1 szmoking, 1 egysoros és 1 kétsoros redingotöltöny, 1 szürke redingotöltöny, 2 fekete zsakettöltöny, 1 színes zsakettöltöny, 1 szürke zsakettöltöny, 1 kétsoros kék zakóöltöny, ugyanez egysorosban, 1 fehér tengerparti öltöny, 2 színes téli és 2 színes nyári öltöny, 4 téli divatnadrág, 4 nyári fehér frakkmellény, 2 selyem frakkmellény, 4 fehér mosómellény, 4 színes mosómellény, 4 színes téli mellény.”

A ruhák nagy számától a tanácsadó is kissé megrémülhetett, mert megnyugtatásul közölte, hogy a ruhatár hozzávetőleg három-négy évre elég, nem kell előbb az öltönyök lecserélésére gondolni, a bundák pedig még hosszabb ideig hordhatók. Ezt a ruhamennyiséget az igazán elegáns mágnások azonban még túl is szárnyalták. Károlyi Józsefnek például 500 öltönye volt, Szemere Miklósról pedig feljegyezték, hogy több teljesen azonos ruhát csináltatott, hogy egy este feltűnésmentesen válthasson többször is öltözéket.

Mivel köreikben egyáltalán nem számított férfiatlannak a divat követése, közülük kerültek ki Budapest híresen elegáns és szép férfiai. A hatvanas évek első számú mintaképe, az asszonyok szívének megdobogtatója Andrássy Gyula gróf volt. Különlegesen választékos ízléséről vált híres Szemere Miklós, s feltűnő, tökéletes megjelenéséről Podmaniczky Frigyes báró. Egyáltalán nem volt szép, de szintén az abszolút „úriember” megtestesítője volt a hórihorgas Apponyi Albert gróf. A két világháború között Pallavicini őrgrófot, Csekonich Gyula grófot és Herczeg András bárót tartották a legelegánsabbnak, az utóbbiról azt is megjegyezve, hogy „még sohasem viselt konfekciós gallért”, márpedig a levehető, keményített vászon- vagy kaucsukgallért rajta kívül talán mindenki készen vette.

A múlt század végéig mind a férfiak, mind a nők általában külföldön vásároltak. A férfiak Londonban és Bécsben, a nők elsősorban Párizsban, Worth, Patou és más kevésbé ismert haute couture cégek törzsvevői voltak. Bejáratosak voltak a bécsi előkelő firmákhoz is, a Spitzerhez, Fischerhez, a Lauferhez, nem is beszélve Drecollról, amely elsősorban a magyar arisztokrata hölgyek számára dolgozott.

A Magyar Bazár 1890-ben megdicsérte József főherceget, mert leánya, Margit főhercegnő (már idézett) kelengyéjét a Monasztelry és Kuzmiknál rendelte meg. Igazán elegáns főrangú hölgyek addig ugyanis legfeljebb magyar szabású ruhát vásároltak Monaszterlynél. Az 1900-as évektől kezdve lassan az arisztokrácia érdeklődése a pesti cégek felé fordult, annál is inkább, mert akár a párizsi, akár például Drecoll-modellt megvehettek helyben is. Különösen a Zichy, Batthyány és Andrássy grófnők igyekeztek pártolni a pesti cégeket, hiszen a híres, hamvába holt tulipán mozgalmat is ők indították útjára. A pesti cégek kényelmet is nyújtottak főrangú vevőiknek, hiszen kívánatra lakásukon keresték fel őket, hogy, még az üzletben való megjelenéstől is megkíméljék. Így egy-egy szezon-kezdetkor négy-öt divatcég tulajdonosa is várakozott – egymást árgus szemekkel méregetve – az előcsarnokban modelljükkel.

Az egykorú újságok szerint a főrangú hölgyek rendszeresen felkeresték az Árvay céget. Kedvelték Stoll Nándort, de az első olyan szalon, amely komoly sikerrel felvehette a versenyt a párizsi és bécsi versenytársakkal, Girardié volt. Mellette főleg a Reiter, Fischer Júlia és Förstner Nővérek cégét részesítették előnyben. Az utóbbit az 1930-as Pénzügyi Compass szerint Wekerle Sándorné és gróf Széchényi Lajosné támogatta. De kisebb divatszalonok is dicsekedhettek előkelő vevőkkel. Az egyik Hadik-Barkóczy grófnő Drecoll 1907-es nyári kollekciójának Henriette nevű modelljét a belvárosi Fáy-cégen keresztül vette meg. Természetesen azonnal támogatták a harmincas években Apponyi Júlia vállalkozását, majd a Mária és a Charlotte szalonokat. A kalaposnők közül elsősorban Ferda Manyi (Váci utca 11.) műhelyét tüntették ki.

A férfiak egyenruháikat és magyar díszöltönyeiket a pesti nagy cégeknél, Tillernél, Misogánál, Weiner és Grünbaumnál csináltatták, de polgári öltözékeiket az első világháborúig túlnyomórészt Angliában, angol szabóknál varratták. A legkedveltebb pesti mágnásszabó Schäffer János volt, akinek méretkönyvében szinte az összes történelmi név szerepelt Batthyánytól Csákyig.

A két világháború közötti időszakban a devizahiány és a szigorú vámszabályok miatt a hazai cégeknél többet vásároltak. Ám jellemző, hogy amikor 1933-ban a Szabó Ipar azokról az urakról készített listát (remélve, hogy így megszégyeníti őket, hazafiasságukra számítva), akik külföldön vásároltak, a sort Andrássy Géza gróf kezdte.

Szinte rekonstruálhatatlan az az összeg, amit az arisztokraták öltözködésre költöttek, annál is inkább, mert a korlátlan hitel lehetősége miatt megjelenésük fénye nem függött pénztárcájuk vastagságától. Még a legnagyobb cégek, Worth, Doucet, Paquin is kénytelen voltak 300-400 ezer frankos számlák miatt perelni vevőiket. Az exkluzív pesti cégek pedig, ha hirdettek is, az árakról hallgattak, hiszen pénzről beszélni nem előkelő dolog. 1881-ben a Magyar Bazár szellőztetett költségtitkokat, amikor elárulta, hogy Rudolf és Stefánia esküvőjén viselt udvari ruhák vállhoz kapcsolható hímzett uszályai 3000-5000 Ft-ba kerültek. Idős hölgyek emlékei szerint egy nappali kosztüm a Reitertől vagy a Förstnertől 1910 körül 600-700 koronába került, s 1920-ban az 1000 korona feletti kalapokra, 200 korona feletti legyezőkre, sétabotokra, napernyőkre vetettek ki ún. „luxusadót”. A harmincas években, amikor arról szólt a nóta, hogy havi 200 pengő fixszel, az ember könnyen viccel, egy „Bence-cipő” 80-100 pengő volt.

A nagypolgárság

„A pesti előkelő társaság idei szezonjának legnépesebb és legsikerültebb estélye Madarassy-Beck Gyula és felesége, Hatvany Lili bárónő Falk Miksa utcai palotájában volt” – tudósított 1918-ban a Színházi Élet. Érdemes a jelenlévők névsorát végigböngészni: gróf Almássy László, Bárczy Berta (a polgármester leánya), Beöthy László (színházigazgató) és neje, Soldos Sárika (Blaha Lujza leánya), gróf Bánffy Miklós (politikus, földbirtokos, író festő, díszlettervező és abban az időben az Operaház intendánsa), Basch Andor (pénzember), Bárdos Artúr (színházi rendező), ifj. Chorin Ferenc (nagytőkés, a Gyárosok Országos Szövetsége elnökének fia), gróf Dessewffy Emil és neje, Fedák Sári (színésznő), Harsányi Zsolt (író), dr. Harrer Ferenc (politikus), Hegedűs Lóránd (közgazdász, a GYOSZ egyik vezetője) és neje, Hatvany Lajos (nagytőkés és baloldali nézeteiről híres író) és neje, Kohner Adolf (nagytőkés) és neje, Kacsóh Pongrácz (zeneszerző), Krausz Simon (pénzember), Kürthy Lajos (színész), Lánczy Leó (bankár) és neje, Molnár Ferenc (író), Paulay Erzsi (színésznő), Rakovszky Iván (a közmunkatanács elnöke), gróf Széchenyi Bertalan, gróf Teleki Sándor és neje, gróf Teleki Ferenc, gróf Tisza István és neje, Ullmann Adolf (nagytőkés) és neje, Ullmann György (nagytőkés), Wolfner György (nagytőkés, könyvkiadó).

A korszak társadalmi viszonyait ismerve érdekes névsor ez, hiszen meglehetősen kevert: néhány erdélyi mágnás, liberális arisztokraták, vezető politikusok, a művészvilág jeles alakjai s a hazai pénzemberek színe-java – beleértve a nagytőkés házigazdát és a háziasszonyt Hatvany Lilit.

Az ország gazdasági életét kézben tartó nagyburzsoázia a társasági életben is szerepet kívánt játszani. Az udvar ebben a törekvésükben segítette őket, hiszen bizonyos feltételek mellett bárói címet is adományozott nekik. De az új címmel együtt nem járt automatikusan a Nemzeti Kaszinó tagsága, s a nőknek még nehezebb volt bekerülniük az igazán előkelőnek számító körökbe. Jellemző, hogy az 1910-es évek legérdekesebb emberei nem egy arisztokratánál, hanem egy pénzembernél találkoztak – elmenni valahová, vagy meghívni valakit, még mindig nem egészen ugyanaz. Néhány családdal (hozzávetőleg a fenti estély meghívottéival) az arisztokrácia liberálisabb rétege érintkezett. De az exkluzívabb körök csak kényszerből fogadták őket, s a részleges befogadásnak is ára volt, sokszor a szó szoros értelmében is. Hatvany Lajos Urak és emberek című családregényében (már a cím is beszédes) a grófkisasszony kérelmét, hogy fia örökölhesse az anyja címét, csak abban az esetben támogatná elszegényedett hercegi rokonsága, ha a zsidó bankár apa biztosítaná a fényes nevükhöz hiányzó anyagi alapot. Ez egyben azt is jelentené, hogy hajlandók lennének a rokonságot elismerni, s az érintkezést fenntartani, amiről addig hallani sem akartak.

A nagyburzsoázia életmódjában az arisztokráciát követte. Palotáikat szintén az Andrássy úton építették, majd a Rózsadombon, de valamivel nyitottabbak voltak az új művészi áramlatok, stílusok iránt, ami az épületek megoldásain, berendezésén meglátszódott. A férfiak megtartották polgári szokásaikat. Sokat, pontosan és fegyelmezetten dolgoztak. Napjaik túlnyomó részét a munkahelyükön töltötték. Öltözködésük meglehetősen puritán volt. Nevetséges lett volna, s felelős, komoly pozíciójuknak valószínűleg ártalmas is a mágnásokéhoz hasonló választékos vagy feltűnő megjelenés. Nem volt sok ruhájuk – állítólag, amikor a Tanácsköztársaság alatt kirabolták Weiss Manfréd Andrássy úti villáját, mindössze egy-egy zsakettet, frakkot, szalonkabátot és néhány öltönyt találtak a szekrényében. S valóban, a három komolyabb viseleten kívül csak egy-két téli és nyári öltönyre volt szükségük. Általában napközben is szalonkabátot vagy zsakettet viseltek. Az öltözködési előírásokat ismerték, de csak a fontosabbakat tartották be, finomságokkal egyáltalán nem törődtek. A ruhák kiváló minőségű alapanyagból, de időálló szabással készültek, hiszen csak akkor csinálhattak újat, ha az előző elkopott vagy kihízták. A csúcson lévő nagytőkések is rendszerint külföldön – Bécsben vagy Londonban – vásároltak. A Szabó Ipar 1933-ban Baumgarten Nándor bankárt, Fischer Gézát, a Fischer Selyemáruház tulajdonosát, Báró Kornfeld Ferenc és Pál bankigazgatókat, Lewin Miksát, a Corvin Áruház vezérigazgatóját, Schmidt Miksa bútorgyárost, Stühmer Jenő csokoládégyárost pellengérezte ki azért, mert külföldi szabónál dolgoztattak. A feltörekvő self-made manek közül sokan a ruhán is takarékoskodtak. Hatvany regényében a család első sikeres pénzembere a fiának még a Károly körútról készen vette meg az első frakkot.

A nők feladata a vagyon, az új rang reprezentálása, a nagyszámú cselédség elvi irányítása, nagyszabású estélyek, vacsorák rendezése. Az udvari fogadásokra, bálokra csak nagyon kevesen jutottak el, az országos és a Nemzeti Kaszinó rendezvényeire is csak néhányan. De az 1900-as évek elejétől ők a hangadók a lóversenytéren, a korzón, a Stefánián, a színházi és operai premiereken, s a Gerbaud-ban. Estélyeikről beszámoltak a társasági lapok, természetesen toalettjeikről is, amik mindig a legutolsó divatúak, a legdrágábbak és a legfeltűnőbbek voltak. „Ez az az osztály, amelynek öltözködnie kell, még ha a divat életébe is kerül. Az az osztály, melyben a férfi azért dolgozik, hogy az asszony rangjának megfelezően öltözködhessék, hogy ki ne nézzék abból a társadalmi rétegből, amely előtt meg kell hajolnia” – írta A Társaság 1916-ban, a háború kellős közepén.

Természetesen igyekeztek ott vásárolni, ahol az arisztokrácia, elsősorban a párizsi haute couture cégek modelljeit. Pesten viszont a legújabb, legfeltűnőbb és érdekesebb cégeknél, így a század elején a Reiternél, a Reinernél, Bergernél, Berkovitsnál, Rotschild Kláránál és Szitánál. A ruhatáruk a mágnásasszonyokéhoz hasonlóan gazdag volt, hiszen még kevésbé engedhették meg maguknak azt, hogy kétszer ugyanabban jelenjenek meg. A hírek között a legtöbbször a két ismert bankár neje, Lánczy Leóné és Bíró Leóné szerepelt, inkább férjük hatalma, mint saját érdemeik miatt. Az igazi úttörő a szép, elegáns, szellemes Hatvany Lili, aki nemcsak résztvevője, de vezetője és mintaképe is lett Budapest társasági életének.

A művészek

„A Feszty-szalonban bejáratos volt mindenki, aki akkoriban valaki volt Budapesten. Nők közül a legszebbek, politikusok közül a legnépszerűbbek, művészek közül a legtehetségesebbek, korhelyek közül a legjobb ízűek” – írta Herczeg Ferenc Emlékezéseiben Feszty Árpád, a festő, és neje, Jókai Róza házáról.

A XIX. században, különösen a második felében, a tiszteletdíjából megélő, befutott művésznek komoly társadalmi presztízse volt. A festők, szobrászok, újságírók, írók, színészek és bohémok tehetségük szerint rangsorolva, születésnek, származásnak fittyet hányva, különleges helyzetet élveztek. Társaságuk, amelyben legtöbbször különböző rétegbeliek is találkoztak, sokkal szabadosabb volt. Vezető egyéniségeik egyaránt részt vettek Budapest társasági életében, ott voltak a korzón, színházi premiereken stb. és saját köreikben, az Otthon újságíró- és a Fészek művészklubban, illetve a nap bizonyos órájában törzskávéházukban. Életmódjukat elsősorban anyagi, illetve hitellehetőségeik határozták meg, életszemléletük meglehetősen egységes volt: bohémok voltak, a társadalom fenegyerekei, a szabályok felrúgói – tehették, hiszen elnézően megbocsátották nekik.

Viselkedésük, öltözködésük is szabadosabb volt. Bizonyos mértékig el is várták tőlük a szabálytalanságot, a meghökkentő és furcsa ötleteket, a színesebb kabátot, sálat, cipőt, az öltözködési előírások kicsúfolását. Nagy Endrét például pályakezdő újságíróként Nagyváradon 1900-ban egy szabó barátja „kistafírozta” bohémhoz illő öltözetekkel, ami például egy jámbor kistisztviselő számára meglehetősen furcsa lett volna: „például emlékszem egy szürke zakóruhára, amelyet széles, fekete szalaggal szegélyezett és fekete paszománygombokkal tűzdelt ki a legvalószínűtlenebb helyeken. Aztán egy rikító ruhára, sötét-barna bársonygallérral és kézelővel… volt egy selyemhajtókás denevérszárnyam [estélyi köpeny], széles karimájú, fekete, kétoldalt behorpasztott puhakalap és lakkcipőm fehér betéttel”. A széles karimájú, fekete, kétoldalt behorpasztott puhakalap a XX. század elején általában a művészek kiváltsága, bohémságuk egyik fő jellemzője volt, kivált, ha este viselték. Hasonló darabja volt Ady Endrének is. Ugyancsak a bohémság egyik jele volt a selyem nyakkendő, és a hosszú, rendetlen hajviselet: „A déli korzón [Nagyváradon] már meg volt a presztízsem, ha hanyagul megkötött pöttyös nyakkendőmmel, költőiesen szétzilált boglyas fejemmel megálltam a Magyar Király előtt” – folytatta emlékeit Nagy Endre. A Kincses Kalendárium 1907-ben adatainak illusztrálásánál hasonlóképpen ábrázolta az újságírót: szalagcsokros selyem nyakkendővel, világos kabátban, zsirardi kalapban.

A festők szinte kötelező „egyenruhája” a féloldalasan homlokba húzott baszksapka, a bársonykabát, a puha gallérú ing a nagy csokorba kötött selyem nyakkendő volt.

Egészen kiemelkedő helyzete volt a színészeknek, akik közül a legsikeresebbek körülrajongott csillagai voltak a pesti és vidéki társaságoknak. A színésznőkkel szemben nem voltak hazánkban erősen negatív előítéletek, inkább jóindulatú elnézéssel kezelték a szigorú erkölcsi szabályoknak nem mindig megfelelő viselkedésüket. Jászai Mari például meglehetősen szabadon élt, de ez nem csorbította az őt övező tiszteletet és rajongást. A vándortársulatok művészeit egy-egy város tehetős polgárai gyakran vendégül látták, anyagilag is segítették. Blaha Lujza például ifjú színésznő korában többször is jómódú hölgyektől kapott színpadi toalettet. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy a magyar nyelvű színjátszás pártolása hazafias tettnek számított. Ha valaki jó családból származott, és viszonylag erkölcsös életmódot folytatott, félig-meddig megtartotta eredeti társadalmi státusát is. Küry Klára apja például jól kereső ügyvéd volt, Pálmay Ilka is módos polgári családból származott, és a botrányairól híres Fedák Zsuzsa mindig azt hangoztatta, hogy ő vidéki magyar úrilány, földbirtokos őseire célozva. Nem Pálmay Ilka volt az egyetlen, aki arisztokratához ment feleségül. Török Irma Berényi grófné, Bárdy Gabi Zay grófné, míg a „nemzet csalogánya”, Blaha Lujza Splényi báróné lett.

A sikeres színészeket, színésznőket mintaképnek tekintették. A Magyar Színpad 1906-ban szépségversenyt hirdetett, s az olvasók szavazatai alapján a győztes Küry Klára lett, aki pontosan olyan volt, mint amilyennek Nagy Endre az Egy város regénye című művében a szubrettet leírta: „A jó szubrettnek hagyományszerűleg huncut tekintetű, nevetős arcú, bodros fejecskéje volt, alacsony termete a megfelelő helyeken bőven megáldva a nélkülözhetetlen fölösleggel, amelyek a nadrágszerepekben kétségvonhatatlanul megállapíthatóak voltak. A jó szubrettnek volt a leggömbölyűbb a vádlija, a legvastagabb a combja, és a további részletek is megfelelő domborúsággal csatlakoztak. Amikor a bevonulásnál a szubrett a hölgyek közé keveredve végiglépdelt a közönség előtt, a szakavatott műértő domborúságának túlnyomó méreteiből rögtön megállapította, hogy ő a primadonna, a vezető egyéniség.”

Elvárták tőlük, hogy mindig, mindenben az élen járjanak. Nemcsak a színpadon, a magánéletben is. „A nagy színésznők modern attribútuma [itt jelzése, jelvénye] az automobil” – jelentette ki 1912-ben a Színházi Élet annak kapcsán, hogy a „szőke csoda”, Márkus Emilia autót vett. Az életben igyekeztek egymást is lejátszani”. Jó példa erre Intim Pista pletykálkodása a Színházi Életben 1931-ben: „Kedves történetem van egyik legutóbbi főpróbáról. Az ismert primadonna, aki nemsokára a Belvárosi Színházban fog vendégszerepelni, megkésve érkezett a főpróbára. Amikor aztán az első sorban helyet foglalt pazar tavaszi bundájában, természetesen, hogy mindenkinek a figyelmét magáravonta. Ezt a váratlan sikert megirigyelte a kedves és temperamentumos szubrett, aki az előadás megkezdése előtt már a helyén ült. Nem volt rest, felkelt, kiment a ruhatárba, magáraöltötte a bundáját és bundásan újból bevonult kecsesen mint egy mannequin és hódítóan, mint egy tenniszbajnoknő.”

Sok mindent felvehettek, amit a privátok nem. „Mamák, férjek, anyósok óva emelik fel ujjaikat. Igazuk is van, higgyék el, kedves olvasónőink, Pálmay Ilka toalettjei nem utánozni való modellek” – írta a Divatsalon. A Színházi Élet 1918-ban a címlapon Lábass Juciról közölt fotót, amelyen a művésznő alig térd alá érő ruhát viselt. Ugyanebben az évben Fedák Sári térdnadrágos fényképe is megjelent a címlapon és így tovább.

Fedák Sári Wiener Wertstätte ruhában, 1917.
Eduard J. Wimmer-Wisgrill terve Fedák Sári számára.
Strelisky felvétele.

Hasonló érdeklődés figyelte a férfi színészek öltözködését is. A hősszerelmes igyekezett még az arisztokratáknál is feltűnőbb lenni. „Kürtőkalapban, nagyon elegánsan, mintha skatulyából ugrott volna ki” – jelent meg Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében a sárszegi leányok, asszonyok bálványa, a bonviván. Természetesen még a legismertebbeknek sem volt annyi ruhájuk, mint az arisztokratáknak, de nem is volt rá szükségük. A színpadon egy öltözködési hiba a szerep hitelességét kérdőjelezte volna meg, de a magánéletben, főleg, ha tudatosan hánytak fittyet az előírásoknak, még érdekesebbé tette őket. Komikusok, karakterszereplők esetében egy-egy különcséget az illető humoraként könyveltek el, ami nemhogy csökkentette volna, de inkább növelte népszerűségüket.

A század elején a színészek közül Fenyvesi Emil, Király Ernő megjelenése fogalom volt, Góth Sándort „hódító világfiként”, Tanay Frigyest finom eleganciájáért dícsérték. A színésznők közül az elsők: Pálmay Ilka, Küry Klára és Márkus Emilia voltak. Új, merész stílussal jelentkezett Fedák Sári, aki eleinte szinte sokkolta a közönséget: „A lélegzetem is elállt a rémülettől – írta Nagy Endre az Egy város regényében, amikor a kezdő Fedák nagyváradi vendégjátékát megszervezve az állomáson még elég szürkének tűnt művésznőt meglátta fellépő öltözékében. – Mélyen kivágott szerpentinruha volt rajta, a csillogó pikkelyekkel behintett szövet úgy tapadt idomaihoz, mint a kígyó bőre. Se fűző, se halcsont, se a szoknya alá rejtett furfangos műdudorok, amelyek a női testet a konvencionálisan elfogadott egyetemleges formákba domborították. Minden mozdulatánál szabadon vonaglottak egy pompás ifjú test vonalai. És a pódium családias intimitásához a színpad erőteljes effektusaival föstötte ki arcát, a száját égőpirosra, a szemek alját ultramarinkékkel.” Az író nem ad pontos időpontot, de valószínűleg 1900 táján történt az eset, amikor a fűző nélkül viselt bő szabású reformruha is csak kevesek különködésének számított, nem is beszélve az arcfestés tilalmáról. De mindez még nem volt elég, hanem a nyakig zárt, fekete selyemruhát viselő előkelő nagyváradi hölgyeket még tovább is sokkolni tudta mert: „A tánc hevében felkapta hosszú ruhája alját és egy furfangos szerkezettel térdig fölkapcsolta!” Akkor még a színpadon nagy eset volt, ha a primadonna bokája kivillogott a szoknya alól, itt pedig volt látnivaló elég. „Az isteni Zsazsa mindig, mindenütt, mindenkit megbotránkoztatott, mégis imádták, s társaságbeli darabban viselt ruháit 40-50 példányban leutánozták.”

Másnak is jutott dicséret. A Divatsalon szerint „érdekes megfigyelni a nézőtér [Vígszínház] asszonyait, amint leckét vesznek Varsányitól természetben a tapintatos, helyes öltözködésről”, vagy 1913-ban a Népszínház Katonadolog című Zerkovitz-operett előadásán „Szoyer Ilonka szépsége és ruhái, Berky Lili szépsége és üde tehetsége sokszor megdobbantották a szíveket. Sokan az egész meséből sem tudtak mást, mint a Soyer és Berky Lili ruháit.” A háború előtti időszak legsikkesebb művésznője címét a ma már elfeledett Mészáros Giza, a Vígszínház tagja kapta meg, aki a Színházi Élet szerint „a párizsi kreációkat legelőször hordja Pesten, a fess cipők és a selyemharisnyák koronázatlan királynője”.

1918-ban a Színházi Élet hirdetett szépségversenyt a színészek között, amelyet a később a Berlinbe Reinhardthoz szerződött Beregi Oszkár nyert meg. A nők versenyében Kosáry Emmi győzött, de sok szavazatot kapott a Hajnal Hajnalka nevű új csillag is, aki nemsokára Honthy Hanna néven folytatta szereplését.

A két világháború közötti időszakban Uray Tivadar és Ajtay Andor volt a két legelegánsabbnak tartott férfi színész, majd a harmincas évektől kezdve a magyar film első számú sztárja, Jávor Pál. A sok szép és elegáns színésznő közül kiemelkedett Titkos Ilona. „Ma színészkultusz van. Még a 100 kilós is azt akarja, amit mondjuk a »Titkoson« látott” – írta 1928-ban a Magyar Divatipar. Sokat foglalkozott a Színházi Élet Mezey, Sulyok, Lázár Mária és Tőkés Anna, Bajor Gizi toalettjeivel, s akkor még korántsem soroltunk fel mindenkit. A negyvenes évek „legszebben öltözködő pesti színésznője” a Magyar Divatipar szerint – a nem éppen baloldali eszméiről hírhedt – Muráti Lili, „a modern fiúsan öltözködő”, angolos típus megszemélyesítője. Hasonlóan kicsit férfias volt a magyar filmek „vampja”, Karády Katalin.

Ajtay Andor és Mezey Mária Hunyadi sándor: Nyári zápor című színművében 1941-ben.
Mezey divatos ruhát visel és haja felfelé fésült.
Színházi Magazin, 1941/39. 26.

Nem csoda, ha a színészek népszerűségüket a reklámban kamatoztatták. Blaha Lujza egy púderhez, Fedák cipőkrémhez adta kölcsön nevét. 1913-ban a Színházi Életben a Palma-gumisarkot úgy hirdették, hogy ismert színészek szájába adtak szellemesebbnél szellemesebb dicséreteket. Latabár Árpád szerint például: „Ha Achilles is Palma sarkot viselt volna sarkán, nem lett volna Achilles sarka.”

Valószínűleg az is a reklám egyik vállfaja volt, mikor a Színházi Élet vagy a Magyar Színpad feltűntette, hogy a színésznők káprázatos toalettje melyik szalon alkotása. Igen gyakran szállítottak: Holzer, Fischer Júlia, Förstner Nővérek, Berkovitsné, Bergerné, az Ambrus (Vörösmarty tér 2.), a Dénes (Váci utca 32.), Nágay (Városház utca 10.) szalonok. Az utóbbinál dolgoztatott Bajor Gizi is.

A Népszínház művészei számára Csepreghyné Rákos Ida, a Divatújság kiadója tervezte mind a történelmi, mind a népi, mind a társasági ruhákat. Természetesen – ha anyagilag megtehették – külföldi cégektől is hozattak toalettet. A bécsi Die Dame című lap 1918 elején például Fedák Zsazsa-képet közölt a címlapon, mert a művésznő Wiener Werkstätte modelljét viselte. (Ugyan ki más lett volna ilyen merész?) 1923-ban pedig óriási botrány tört ki, amikor kiderült, hogy Fedák hat koffer kész ruhát és tíz ruhára való selymet hozott be Párizsból – a legnagyobb devizahiány idején. „Kérdezzük, milyen államérdekből és ki protezsálja Fedák Sárit az egész feldolgozóiparral szemben? – háborgott a Magyar Divatipar. Hasonlóképpen méltatlankodott a szakma, amikor az Újság című lap 1928-ban szellőztette, hogy Titkos Ilona az új bemutatón egy eredeti Chanel-ruhát fog viselni, amit még a tetejében egy bécsi céggel igazíttatott magára!

A kevésbé élvonalbeli (és laposabb tárcájú) színésznők megelégedték a főuri körökből származó „levetett” darabbal. „Ő egy 1000 forintos ruhát megvesz 250-ért, ha előbb egy udvari bálon viselték. Arra külön alkuszok vannak” – írta Kaffka Margit A veszedelem című novellájának színésznő hőséről

„Budapesten kb. évenként 2 millió koronát költenek a »művészetért« rajongó öreg bácsik és ifjak azokra a hölgyekre, akik nem színésznői, de női voltukkal akarnak és tudnak hatni” – írta a Színházi Élet. Az egyik módja a borsos ruhaszámlák kifizetésének a gazdag férfi támogató. Igaz, az első világháború után már azt is egyre nehezebb találni. 1926-ban a Terezine című darab bemutatóján például A Társaság című lap híradása szerint „ott volt az egyik operettprimadonna is, aki legutóbb egyik sikkasztással kapcsolatban lett híressé. Csodálatos, hogy már nincsen sikkasztás színésznő nélkül. Nem sajnálatos körülmény ez a művészetre és a színházakra egyaránt, hogy csak egy sikkasztó képes a primadonna számláit fedezni?”

AKIK A DIVATOT KÖVETIK

„A polgári osztályon belül igen finom volt a rétegződés. A társasági érintkezésben és azáltal az összeköttetések megszerzésében, a jobb állások betöltésében országosan, de egyes városokon belül is sokat számított, melyik családot tekintették előkelőnek” – olvashatjuk Hegedűs Géza Előjáték egy önéletrajzhoz című művében. A második világháború előtt gyakran emlegették az „úri középosztályt”, mint valami homogén, egységes alakulatot, pedig igen megosztott volt, bonyolult társasági kapcsolatokkal és sokrétű életszemlélettel.

A csúcson az ún.”1000 holdasok” álltak, akik a politikai hatalomban osztozkodtak az arisztokráciával, s néhányat közülük az udvar főnemesi ranggal jutalmazott. A középosztály gerince a több száztól a néhány holddal rendelkező birtokos köznemesség volt. Közülük kerültek ki a minisztériumi, megyei tisztségviselők, országgyűlési képviselők stb. Ám ők is megoszlottak vallási (református és katolikus), illetve politikai (48-as vagy 67-es, később németpárti vagy németellenes) szempontból.

Általában a református, 48-as érzületű nemesi családok visszahúzódva éltek birtokaikon. A kifejezetten jómódúak közül is sokan éltek szerényen. Mindenki ismerte őket, társadalmi presztízsükhöz nem volt szükség fényűzésre. A vármegyei, politikai karrier viszont látványosabb, gazdagabb életmódot követelt. A dzsentricsaládok jó része az arisztokráciát utánozta. Vagyonról beszélni, azzal törődni nem illett, éppen ellenkezőleg: a pénzt két marokkal kellett szórni. Nagyon sokszor az elszegényedett dzsentricsaládok éltek a legnagyobb lábon, „fenn az ernyő, nincsen kas” elv szerint, abban reménykedve, hogy így még megmenthetik magukat. Különösen jellemző volt ez Budapesten, ahol az ősi név, a több száz éves honosság megszűnt, csupán a látszat számított.

Somogy megyei földbirtokos család 1885-ben.

A harmadik jelentős réteg az úri középosztályon belül a polgárság volt, amely szintén nem volt egységes. A debreceni, kecskeméti polgár a református nemességhez hasonló, hagyománytisztelő, puritán elveket vallott. A felvidéki cipszer nagyon takarékos, a zsidó kereskedők, üzletemberek első generációja igen szerény életvitelt engedett meg magának és családjának, inkább a második, harmadik generáció igyekezett kihasználni a friss gazdagság előnyeit. A Budapesten, megyeközpontokban élő hivatalnokok, földbirtokosok inkább a dzsentri életmódját utánozták. A középosztály minden rétegéből kiváló liberális értelmiség jellemzője viszont az új művészetek, a kultúra iránti fogékonyság.

Polgári házaspár 1898-ból
Koller Károly utódai felvétele, Budapest.

Uradalmi intéző családjával Tállyán, házuk teraszán.
1931.

Az úri osztályhoz tartozásnak alapvető feltétele a férfiaknál az érettségi volt. Aki nem maturált, nem volt párbajképes, aki nem párbajozhatott, az nem számított úriembernek.

Az úri létnek volt néhány életmódbeli kritériuma is. Közülük talán a legfontosabb a lakás. Az első világháború előtt egy fiatal középosztálybeli házaspár rendszerint háromszobás lakásba költözött. Később, a gyermek (gyermekek) megszületése után, már ötszobásba illett költözni. Ha a férj nagyon jól keresett, vagy ügyvédként, orvosként ügyfeleit otthon is fogadta, akkor 8-10 szobás lakást béreltek vagy vásároltak. A legtehetősebbek saját házat építtettek, amelynek első emeletét lakták, a többit bérbe adták.

Budapesten a jómódú középosztálybeliek elsősorban az akkori Sugár, illetve Andrássy út, a Nagykörút és környéke, a IV., V., VI., kerület bérházainak utcai frontján lévő emeleti lakásokban laktak, gyakran az egész emeletet elfoglalva. Vidéken általában hosszan elnyúló földszintes házakat építettek, egymásba nyíló nagyszámú szobával.

A lakások beosztását, berendezését is a divat irányította. A legszebb – gyakran sarokszoba – a szalon, amelyet csupán vendégfogadásra használtak, s csak olyankor fűtötték, a többi napokon bútorait letakarták. Kétféle szalon is lehetett: egy nagy, kifejezetten népes vendégsereg számára, és egy kis szalon, néhány látogató esetére. Ezt nappaliként is használhatták, esetleg női fogadószobának, „budoárnak”. Ha mód volt rá, férfi- vagy dolgozószobát is berendeztek a ház ura és a férfi vendégek számára, ez volt a dohányzó is. A középső helyiség vagy a nagyméretű, ablaktalan hall volt az ebédlő, ahol a család tulajdonképpen élt – itt kézimunkázott az anya, a nagyasztalon írta a leckéjét a gyerek. A hálóban aludtak a szülők s nemritkán a gyerekek is. Ha volt is külön gyerekszoba, az általában a lakás legsötétebb, udvar felé néző kis helyisége volt. A század végén kezdtek fürdőszobát és külön cselédszobát építeni, addig a konyhában, összecsukható ágyon aludt a személyzet. Az inasnak (ha volt) az előszobában volt a lenyitható ágya. A fogasokkal, ülőhelyekkel, padokkal berendezett nagyobb méretű előszobára azért volt szükség, mert a vendégek itt várakoztak, amíg a személyzet bejelentette őket a ház urának vagy asszonyának.

Az első világháború után megnehezült gazdasági viszonyok között általánossá vált az egy-két szobás lakás, illetve több gyerekkel a kétszoba-hallos, cselédszobás elrendezés. A harmincas-negyvenes években jó beosztású, modern lakások épültek több helyen is, Budapesten a legdivatosabbak az Új-Lipótvárosban. Vidéken a harmincas években terjedt el a központi terjedt el a központi elrendezésű, sátortetős háztípus tornáccal, télikerttel.

Fontos rangjelző volt a cseléd. Az első világháború előtt legalább egy mindenesre volt szükség, de a jobb módúaknál még bejáró-, mosó- és vasalónő is volt. A szakácsné, az inas, a dada vagy nevelőnő volt a legjobb módúak jellemzője. A háború után csökkentek az igények a lehetőségekkel együtt. A minimum a házhoz járó mosóné volt, a maximum pedig a szobalány és a szakácsné. Középosztálybelieknek nagyobb személyzetre ekkor már nem futotta.

Rendkívül lényegesnek tekintették az öltözködési szabályok betartását. Mikszáth Kálmán Az én kortársaim című visszaemlékezésében írta, hogy a Szabadelvű Párt klubjába délután betérők közül tudni lehetett, hogy akik frakkjukat rendjellel, szegfűvel díszítették, azok valamilyen ebédről jöttek, de ha nem volt a gomblyukukban szegfű, akkor a klubból valamilyen estélyre fognak menni. Általában csak a fő szabályokkal törődtek, az árnyalatokkal nem. Bizonyos esetekben meg éppen ellentétes előírásokat követtek, mint az arisztokrácia. Megjelenésüket napi programjuk és életkoruk befolyásolta. A férfiak délelőttjüket munkával töltötték, s ennek jellegétől függően öltöztek. Betegeit látogató orvos, az egyetemen tanító tudós, a magas rangú hivatalnok „munkaruhája” a tekintélyt sugárzó szalonkabát, amelyekhez az idősebbek még a két világháború között is ragaszkodtak. Az ügyvéd, bírósági, minisztériumi tisztviselő zsakettet, keménykalapot hordott, míg a tanító, kereskedő, magántisztviselő inkább sötét öltönyt, puhakalapot. Az első világháború után a szalonkabát kiszorította a zsakett, illetve a sötét öltöny, s a fiatalabbak munkahelyén is inkább a világosabb mintásabb zakókat kedvelték. A vidéki 48-as érzelmű földbirtokosság sokáig ragaszkodott a zsinóros magyar ruhához. Az első világháború után pedig a gazdálkodó úr jellemző viselete az egyenes bőrkabát volt a térdnadrággal, a briccsel, és a vadászöltözékből előléptetett zsinóros lengyel bunda, vagy szövetváltozata, a Bocskay.

Délben a családfő hazajött, s úgy illett, hogy amikor a kulcsa a zárban megcsikordul, a terített asztalon ott gőzölögjön a tálban a leves. Ebéd után pihent, majd visszatért a hivatalba vagy a kaszinóba (a dzsentrik az Országos Kaszinóba, a polgárok a Lipótvárosi Kaszinóba jártak), vagy a pártállása, foglalkozása szerint választott klubjába ment, esetleg törzskávéházat kereste fel. A középosztálybeli férfiak társas élete túlnyomórészt ezeken a közösségi helyeken folyt, itt dőltek el a politikai karrierek, az üzletek, sőt a házasságok is. Este otthon ismét friss, meleg vacsora várta, utána vagy visszatért a klubba, a kávéházba, vagy estélyi öltözékben színházba, operába, estélyre stb. ment. A sorrend fordított is lehetett, vacsora után otthon is lehetett maradni, az agglegények pedig igen jól megéltek a törzskávéházuk vagy vendéglőjük kosztján.

Az első világháború előtt az átlag középosztálybeli férfinak minimum kellett hogy legyen (maximumot már láttunk Mangold Béla Kolos összeállításában az arisztokratáknál) egy igen jó minőségű anyagból, jó szabással készült fekete szalonkabátja, zsakettja és frakkja. Az 1910-es évektől kezdve fokozatosan elmaradt a szalonkabát, majd a zsakett, a frakk helyett inkább a fekete (és fehér) szmoking, illetve fekete vagy sötétkék öltöny volt fontos. Szükség volt még két-három szövet- és egy fehér vászonöltönyre, két-három felöltőre, illetve télikabátra, estére operakabátra, télen bundára, no és a megfelelő kiegészítőkre: cilinderre, kemény- és puha-, esetleg szalmakalapra, magas szárú majd félcipőkre, kemény és puha gallérú ingekre, nyakkendőkre, ahogy azt a divat és az öltözködési előírások diktálták. A ruhatárat a különböző alkalmakra megfelelő sportöltözék egészítette ki, illetve a húszas-harmincas években a nappal is viselt bricsesznadrág és a szvetterek.

„A ruha teszi az embert!… aki merészeli tagadni az igazságát, az próbáljon olyan zsakettben udvarolni, mely csak keveset bő neki, s nadrágja is álljon lötyögősen, majd amilyen a ruha, olyan a szerelem is, s egy jól álló, csinos öltözék sokszor többet nyom a latban, mint egy nagy hivatal” – zsörtölődött 1887-ben a Szabóiparosok Közlönye, ki tudja miért, hiszen a saját üzletük ellen beszélt.

A fiatalok valóban törődtek megjelenésükkel. Leginkább a katonatiszteknek illett foglalkozniuk külsejükkel. Saját költségükön csináltatták egyenruháikat, s a hibátlanul testre szabott, zsinórozott atillák igencsak megdobogtatták a leány- és asszonyszíveket. A jogászhallgatók, a vagyonukat Pesten vagy a megyeszékhelyeken elkártyázó, elmulató fiatalurak is gondosan és divatosan öltöztek.

Nem mindenütt nézték jó szemmel azonban a divatozást. Vidéken még fiatalok között is gyanús volt a piperkőcség: „most végigmutogatja a Megye utcán új divatú, kemény kalapját, fényesre kent finom cipőjét, selyemnyakkendőjét… A közülük való férfiak azért is bőrkamásnit húznak, bokros nyakravalót viselnek és puha könnyű kalapot.” Kaffka Margit Színek és évek című regényének férfi hőse nagyon is gondos öltözékével tűnt ki a megyei előkelőségek közül, éppen ez jelezte parvenü voltát, azt, hogy apja a gróf játszótársa volt, s ezért emelkedhetett ki a parasztsorból.

A családot alapító, komolyabb hivatalt vállaló középkorú férfinak már nem illett sokat foglalkoznia az öltözködéssel. A túlságosan elegáns férfi ellenérzést keltett, míg a hanyag megjelenés bizonyos tekintélyt kölcsönzött. Jó példa erre a „zsíros kalap legendája”, amely szerint két úr addig vitatkozott arról, hogy melyikük kalapja zsírosabb, míg észre nem vették Tisza István, a kormányelnök fogason függő fejfedőjét: az volt ugyanis vitán felül a legzsírosabb! Új öltönyt, kalapot, felöltöt csak akkor csináltattak, ha régi nagyon elkopott, vagy kihízták. Nem volt ritka az sem, hogy az apa abban a frakkban feszengett a lánya esküvőjén, amiben a sajátján volt.

Az átlag középosztálybeli asszony minimális ruhatára két-három otthoni téli szövetruhát, ugyanennyi karton-, perkál- vagy más mosóanyagból készült nyárit tartalmazott, egy-két angol kosztümöt vagy hasonlóan egyszerű utcai ruhát, néhány blúzt, egy-két selyem vizitruhát, s természetesen estélyi öltözéket. Fontos szerepet játszottak a kabátok: a század végéig főleg különféle vállgallérok – könnyű csipkétől a zsinórdíszes, vatelinozott nehéz szövetig –, az 1900-as évek elejétől a férfiasabb szabású kabátok, jacquette-ek és díszes, selyem estélyi köpenyek. A két világháború közötti időszakban általában négyféle kabát volt: a téli, a könnyebb átmeneti, a béleletlen tavaszi és a bunda, amelynek legalább közepes minőségűnek kellett lennie, ha rövid, akkor róka, esetleg nerc, ha hosszú, akkor barna vagy fekete perzsa, perzsaláb. No persze nem volt baj, ha mindkét fajta ott volt a szekrényben! Kalapra, kesztyűre igen nagy számban volt szükség, hiszen ezek nélkül úrinő nem léphetett az utcára, s színük, formájuk a ruhához igazodott. Hasonlóan fontos volt az 1920-as évek végéig a nap-, illetve esernyő is. A cipő és harisnya viszont elsősorban erkölcsi megítélés alá esett, az 1890-es évektől csak a fekete magas szárú cipő és harisnya volt az illő minden alkalomra, beleértve a bálokat is! 1910 körül fogadták el a barna és fehér gombos cipőt és a testszínű flórharisnyát, majd a divatos selyemruháját és színes cipőt. A cipőket, táskákat gyakran az egyes ruhákhoz választották.

Az asszonyok feladata elsősorban a háztartás hibátlan vezetése volt, amelyhez szükség volt személyes munkavégzésükre is. A durvább munkák természetesen a cseléd(ek)re hárultak, de maradt még nekik is elég tennivaló.

Reggel a tisztességes asszony szobáját csak teljesen felöltözve hagyhatta el. Hálóingben, fésülködőköpenyben a férje s legfeljebb a szobalánya láthatta; csipkés, habos pongyola viselete meg éppenséggel az erkölcstelenség jele lett volna. Tisztálkodását és egyéb szükségleteit ugyanis a hálószobában végezte el a mosdóasztal és az éjjeliszekrényben tartott kis edényke segítségével. A fürdőszoba és a vízöblítéses angol mellékhelyiség elterjedésével lett szüksége a pongyolára, mivel most már nem jöhetett ki hálószobájából teljesen felöltözve. De a szobája és a fürdő közötti utat csak egy egyszerű, sima kartonpongyolában tehette meg – a túl díszes háziöltözék továbbra is erkölcstelennek számított.

Reggelinél egy mosóanyagból készült zárt háziruhát viselt, ami megfelelt köténnyel a takarításhoz, főzéshez is. Délelőtt vásárolni ment a cseléddel, vagy korzózott.

Ebéd után fogadta barátait otthon. Ha elment, „komissiózott”, azaz a ruhaszalonokat, divatáruboltokat járta, esetleg a kötelező látogatásokat végezte, illetve a délutáni korzón sétált. Az első világháború előtt a jó hírére adó asszony akkor is átöltözött ebéd után, ha nem várt senkit, és nem ment sehová. Krúdy Gyula írta a Balatonfüredre visszavonuló Blaha Lujzáról, hogy „déltájban, amikor a vizitelések ideje elkövetkezne: fekete ruhát öltött, mint a régi magyar világbeli asszonyok”. A két világháború közötti ez a szokás már csak a konzervatív idősebb asszonyok között dívott. Este viszont csak akkor öltöztek ét, ha valóban programjuk volt, természetesen az alkalomnak megfelelő módon.

A felsőbb rétegek, földbirtokosok, képviselők, megyei tisztségviselők asszonyai, leányai igen divatosan öltöztek, s jelentős szerepet játszottak a megyeközpont, illetve Budapest társasági életében. Beniczkyné Bajza Lenke, az írónő, Pulszky Polixenia, Tisza Ilona vagy a gazdag földbirtokosné, Hanzély Lászlóné a múlt század második felének ismert alakjai voltak. Vidéken is voltak ünnepelt hölgyek, így a „Pece-parti Párizs”-ban, Nagyváradon egy gazdag kereskedő leánya, Brüll Adél a város körülrajongott szépsége. „Tulajdonképpen nem klasszikus szépség, de kreol arca van, barna haja, zöld szeme, nagy piros érzéki szája. Párizsban szabott, testhez álló ruhákat visel, neki van a legkarcsúbb slussza [dereka] a vármegyében, és ha agarával végigsétált a déli korzón, a huszártisztek haptákba meredve tisztelegnek előtte” – mutatta be fénykorában Ady későbbi halhatatlan múzsáját, Lédát, Nagy Endre. A háború után megsokasodott a különböző társasági hírekben felsorolt szépasszonyok száma, nevük azonban a mai olvasó számára nem sokat mond.

A szigorú polgári erkölcs – különösen református vagy német vidékeken – viszont feleslegesnek ítélte meg a magas ruhaköltséget.

Nem fogadták az új formákat fenntartás nélkül. Így például a szűk, hátrakötött ruha csak a legelegánsabbak között terjedt el, a kevésbé divatkövető rétegekben a két turnűr korszaka összefolyt. Az 1890 körüli sima vonalak nagy sikert arattak, de az 1895-ös óriási ujjak és lószőrrel merevített szoknyák nem. Villámgyorsan hódított a szecessziós S vonal, nem tetszett viszont a Poiret-féle testhez simuló szabás, még sokan 1914 körül is ragaszkodtak a magas nyakú zubbonyos derékhoz. A háború utáni új formákat viszonylag gyorsan, de óvatosan követték. „A középosztály asszonyai – ezek vannak nagyobb többségben – nem adoptálhatják teljességében a párizsi divatot, mert a divatban a fantázia, az újszerűség mellett a praktikusságot is kénytelen keresni” – írta 1931-ben a Színházi Élet.

Az első világháború előtt a legújabb módit a számtalan magyar és német nyelvű divatlapból ismerték meg. Általában az egy társasághoz tartozó leányok különböző újságokat fizettek elő, s egymás között cserélgették őket. A legnagyobb súlyt – még rossz anyagi helyzet esetén is – a fiatalok toalettjeire helyezték, hiszen „eladó leányok” voltak, s árfolyamuk része volt a ruha is. Csak igazán nagy hozományt adó apa engedhette meg, hogy szűkmarkú legyen. A bálokon mindig új ruhát illett felvenni, s gyakran egy szoknyához két felsőrészt csináltattak, egy hosszú ujjú magas nyakút vacsora vagy színházi alkalomra, míg egy másik kivágottat bálra. Igyekeztek ügyeskedni is, s ugyanazt a ruhát más díszítéssel újjávarázsolni: „Egy világoskék selyemfoulard ruhám van, de csak kivágott derék és sima uszályos alj, mivel ékesítsem estélyre? Már két ízben volt rajtam, egyszer fehér tüllfodorral és tunique-kal, másod ízben fekete kreplin tunique, derék és csipkével ékesített fodrokkal” – kért tanácsot 1875-ben a Magyar Bazártól egy előfizető.

A fiatalasszonyok a kelengyébe kapott ruhákat hordták házasságuk első éveiben, de a férj társadalmi helyzetétől függően hamar kiegészítették, ha divatosan kívántak öltözni. „Még akkor is 2-2 új ruha szükségeltetik szezononként, ha a legszűkebbre szorítjuk is le a követelményeket” – olvashatjuk a Holzer Áruház kiadványában 1898-ban. Kaffka Margit Állomások című regényének főhősnője például takarékosan frissítette fel tavaszi ruhatárát: „Most egy napon sötét szilvakék francia kosztüm volt Éva eszében fekete paszománydísszel – egy másik utcai szoknya, friss vászonblúzok, fehérek, szép nagy gombokkal vagy hímzett hajtókával – legfeljebb, ha még egy világos-szürke nyersselyem délutánra, csipkés köpenyeggel… Szóval semmi kocsibavaló öltözet idén, semmi a Gerbaud-szezonra, meg a Stefánia korzóra számítva.”

Az idősebb asszonyok – különösen a kevésbé jómódúak – nemegyszer 10-15 évvel lemaradtak a divattól. Jó anyagból készült, finom díszítésű, konzervatív szabású ruháikat évtizedeken keresztül hordták. Hétköznap feketét vagy sötétszürkét, ünnepnap esetleg csipkével díszített lila selymet. „A ruhaszekrény hátsó fogasán lógott ez, lepedővel borítva, s évenként csak egyszer-kétszer vette fel, rendszerint Úrnapján, húsvétkor vagy ilyen kivételes alkalomkor. Ennek tulajdonítható, hogy bár régen csináltatta, még vadonatújnak hatott. Lila selyemruha volt. Fekete csipke áthuzattal, nyakán fehér csipkezsabóval, ujjai buggyosak, sonkaujjak, a szoknya földig érő” – írt le egy ilyen öltözéket Kosztolányi Dezső Pacsirta című kisregényében. A két világháború közötti időben az ünneplő rendszerint fekete-fehér empriméruhára módosult, fehér zsabóval, csipkegallérral.

Egyszerűen illett öltözniük a munkát vállaló nőknek is. „A hivatalnoknő, tanítónő foglalkozásuk révén némileg férfias kötelességhez jutottak, tehát öltözködéshez is válasszák azt, ami a férfiak ruhájának megfelel” – tanácsolta 1908-ban a Divatsalon. Angol szabású egyszerű kosztüm, szoknya-blúz, egyszerű kalap a dolgozó nők „egyenruhája”. Kaffka Margit egy 1910 körüli novellájában „fehér blúzos úrileányokként” jellemezte őket. Érdekes táblázatot közölt a női munka terjedéséről 1902-ben a Kincses Kalendárium. Ezen a földbirtokosnőket zsirardi kalapban, angol kosztümben, a szülésznőt divatjamúlt bő köpenyben, régimódi kalapban, a tanító- és pénztárosnőt szoknya-blúzban, a postáskisasszonyt angolos ruhában ábrázolták.

A női munka.
Kincses Kalendárium, 1902.

Magyar-német levelezőnő és gyors- és gépírónő arcképe, 1910.
Szelényi Gyula felvétele, Budapest.

A középosztály széles tömegének a háború alatt romlott az anyagi helyzete, csökkent az életszínvonala. Ezért kénytelenek voltak mindenütt takarékoskodni. A Divatsalon 1916-ban évadonként maximum két új ruha beszerzését tanácsolta azzal, hogy az egyik feltétlenül fekete selyemből legyen, mert az minden alkalomra megfelel. A meglevő kosztümöket, szoknyákat át kellett alakítani, divatosítani. „A régi jobb világból való fényesebb ruhákat nem kell új vígasságok szolgálatára néhány száz korona ellenében újra átalakítani. Egyszerűen el kell adni. Jó ára van most más rétegekben minden cicomának. Az így szerzett pénzből kikerül legalább az egyik utcai ruhánk.” A Divatsalon keserű sorai arra utaltak, hogy míg a bérből és a fizetésből élőknek takarékoskodniuk kellett, addig sokan a hadispekulációval meggazdagodtak.

A háború után sem lett jobb a helyzet. „A középosztály hölgyei, akik a kisiparos megrendelő közönségének törzsét alkotják, a rettenetesen nehéz megélhetési viszonyok mellett csak a legszükségesebb esetben rendelnek egy-egy ruhát” – panaszolta 1920-ban a Magyar Divatipar. S hogy ez nem csupán a szokásos sirám volt, hanem tény, azt az idős hölgyek emlékei is alátámasztották.

Talán még rosszabb a helyzet a férfiaknál: „Szomorú viszonyaink között nemcsak dőreség, hanem talán merénylet is lenne a jóízlés ellen, kifejezetten úri divatról írni, ma már mindenki lerongyolódott” – írta 1921-ben a Szabó Hírlap. A helyzet annyira komoly volt, hogy az állam a tisztviselők számára beszerzési szövetkezeteket és varróüzemeket létesített, hogy olcsón ellássa őket, ezek azonban nagyon gyenge minőségű árut termeltek.

A húszas években a nagy gazdasági válságig a viszonyok rendeződtek, de az öltözködés is olcsóbb és egyszerűbb lett. Ahogy a férfiaknak megfelelt egész napra egy sötétebb öltöny, s legfeljebb csak este bújtak (kölcsön?) frakkba vagy szmokingba, a nők is elhagyták a napi többszöri átöltözködést, akár otthon akár munkahelyen dolgoztak.

A Monarchia idején a jobb módúak gyakran utaztak fel Bécsbe vásárolni a Zwiebackhoz, a Gerngrosshoz, a Herzmanskyhoz vagy kis, megbízható férfi- és női szabókhoz, sőt a nyugati országrészben Sopronhoz, Szombathelyhez közelebb volt Bécs, mint Budapest. A legjelentősebb beszerzési forrás a múlt század második felében mégis a két nagy üzlet: a Monaszterly és Kuzmik, illetve az Alter és Kiss volt, annál is inkább, mert ezek a híres cégek a kész öltözékek feldíszítését is vállalták. Így az se volt ritkaság, hogy a megyebálra szánt ruhát a házivarrónő varrta meg a behúzott függönyök mögött, majd a legteljesebb titokban felküldték Pestre, s amikor kissé kijavítva, feldíszítve visszajött, akkor a lehető legnagyobb feltűnéssel bontogatták ki a csomagot, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, honnan jött a táncruha. Volt olyan időszak, amikor szinte minden bálozó toalettje az egyik vagy másik divatteremből került ki!

A középosztálybeliek általában több helyen szerezték be öltözékeiket. Az egyszerűbb holmikat házivarrónő készítette. A megbízható szabóságoknál csináltatták a férfi és női ruhák túlnyomó részét, s csak a díszdarabok kerültek ki a jó nevű cégektől. Az 1900-as években a drágább konfekcionált termékeket (vállgallérok, kiegészítők, kosztümök blúzok) a Holzernél, esetleg az Old Englandben, az olcsóbb, de csinos blúzokat, szoknyákat a Kálvin téri Neumannál vásárolták. A jobb módúak rendszeres megrendelői voltak a belvárosi műhelyeknek is, így Stoll Nándornak, Árvaynak, Áts és Társainak, Maison Faludinak. A dzsentrik élükön gróf Tisza Istvánnéval Hollósy Jusztin (Váci utca 19.) szalonját látogatták. Az idősebb, konzervatívabb ízlésű hölgyek Krausz Fanny (Nagykorona utca 3.) szolid műhelyét keresték fel. A háború után kedveltek a Vadász (Párizsi utca 1.), a Vékey (Petőfi S. utca 14.), a Farkas (Bécsi utca 9.), Neumann Berta (Dorottya utca), a Nágay (Városház utca 10.) és a Dünn (Aranykéz utca 7.) szalonok. A választást nem csupán a személyes ízlés vagy az anyagi helyzet befolyásolta, hanem az egyes szalonokat látogatók összetétele is. Különösen a két világháború közötti időszakra jellemző, hogy az összejáró társaságok azonos szalonokat is kedveltek, nehogy a szabónál idegenekkel keveredjenek!

A férfiak ruháikat általában a helyben (városban, kerületben) dolgozó kis szabóságoknál rendelték, akik az anyagot biztosították. Majd minden családnak megvolt a maga megbízható mestere, aki ha a család esetleg más városba költözött, ajánlott maga helyett másik, ugyanolyan szolid kollégát. A jó minőségű szövetruhákat ha az apa elhordta, akkor kifordították, és a fiú-gyermek számára átalakították. Az egyenruhákat a katonaságtól elbocsátott ún. katonaszabók készítettek, legfeljebb a fiatal huszártisztek vagy a magasabb rangúak dolgoztattak a nagy cégeknél: Karácsonynál, Weiner és Grünbaumnál, Misogánál. Ott készültek az apáról fiúra öröklődő pompás magyar díszruhák is.

A készruharaktárakat nemigen keresték fel, de a hozzájuk bekopogó ügynököktől esetleg vásároltak. „Hivatalnokok, földbirtokosok, kereskedők és egyéb üzletemberek rendszeresen náluk szokták ruhakészletüket megrendelni anélkül, hogy az ottani szabónak erről tudomása lett volna” – panaszkodott a Szabóiparosok Közlönye 1887-ben.

Az ügynök ugyan jóval olcsóbb esetleg még részletfizetéssel is kínálta áruját, a szabónak nem kellett készpénzzel fizetni. A „fenn az ernyő, nincsen kas” életmód titka ugyanis a hitel volt. „Bátran elmondhatjuk hogy Magyarország az adósok országa. Tartozik itt mindenki. Adósságot csinál a mágnás, a földbirtokos, a kereskedő, a hivatalnok stb…” – szögezte le szintén a Szabóiparosok Közlönye 1893-ban. Az ügyeskedőket segítette az is, hogy a köztisztviselők fizetését évi 500 Ft-ig rendelet védte a foglalás alól. Senki sem fizetett készpénzzel, aki megtehette volna, az sem, mert nem volt „úri” dolog. „Szabónak nem fizetni: szinte szentesített törvénye volt sokáig az úgynevezett »úri« felfogásnak” – írta a Szabó Hírlap 1915-ben. Jellemző a közfelfogásra, hogy egy P. Gyula nevű urat a szabója megfenyegetett, hogy ha nem fizeti meg 300 korona tartozását, akkor behajtatja rajta, mire P. Gyula úr feljelentette a szabót zsarolásért! A szabók egyetlen védekezési módja a jó megjelenésű, nem fizető „úriemberekkel” szemben a szaklapban közzétett adóslista volt, hogy legalább egymást megvédjék az újabb becsapástól. Az átlag középosztálybeli családoknak rendszerint számlájuk volt egy-egy szabónál, amit havonta törlesztettek, ez szintén lehetővé tette a túlköltekezést.

„A kiadásokat minden háztartásban rendesen túlhaladják a bevételeket. Utóbbi évtized alatt a nők négyszer annyit költöttek öltözékükre, mint azelőtt, sok család jóllétét a női fényűzés tönkretette, főképpen azáltal, hogy a nők öltözetükben a leggazdagabbakat majmolták” – dohogott már 1866-ban a Magyar Bazár.

A statisztikai adatok szerint az első világháború előtt a jövedelem mintegy 10-25 százalékát fordították ruházkodásra. A Magyar Bazár 1896-ban a következő költségvetési tanácsadót állította össze: „Mintának egy olyan családot tekintünk, ahol két 10-12 éves fiúgyermek van, s a havi jövedelem 140 Ft. Ebből élelemre 80 Ft-ot, cselédre és a szakácsné bérére 10 Ft-ot, bejárónőre 6 Ft-ot, mosásra (mosónő, szóda) 5 Ft-ot, beszerzésekre, javításokra 5 Ft-ot szánunk, s ruházatra marad 34 Ft… 400 Ft egy évben ruházatra elég szép összeg, és abból egy nem hivalkodó mai asszony kijöhet.”

Lássuk, mire telt ebből a 400 Ft-ból! 1896-ban Monaszterlynél egy tarlatán ruha 15 Ft, egy gazdagon díszített selyemruha 100 Ft is lehetett. Alter és Kiss utcai ruhát 25-40 Ft között ajánlott, gyapjúköpenyt 18-50, selyembársonyt 50-75 Ft-ért hirdettek. A Holzer-cég átlagos ruhaárai 10-15 Ft között mozogtak. Közepes színvonalú cégek teljes ruhára való anyagot kínáltak néhány forintért. A legolcsóbb, nagyarányú kiárusítást hirdető cégeknél már 1,50-ért is lehetett kapni ruhát, 3,5 Ft-ért vállgallért, ha rossz minőségűek voltak, ezek között az ügyes, takarékos asszony esetleg talált magának valami használhatót, amit kis változtatással kicsinosíthatott. A legolcsóbb természetesen a házi előállítás volt, hiszen a házivarrónők teljes ellátást és 50 fillért, legfeljebb 1 Ft-ot kaptak egy napra, s ha a szabásmintát a Magyar Bazárnál is rendelték meg 2,50-ért, a ruha akkor is olcsó, s mégiscsak jobb minőségű volt, mint a Kerepesi úti bazáráru.

A kiegészítőknél is elég nagy volt a különbség. Az igazán finom darabok árait nem tudjuk, mert nem hirdették, de egy jobb kalap 5-10 Ft, egy elegáns cipő 5 Ft, s egy napernyő a Rantzenbergernél 5-10 Ft-ért volt kapható.

Hasonlóak voltak az árak a férfiruhaházban is, igaz, kevesebb anyagra volt szükség. Egy belvárosi szabóságban egy angol „saccöltönyt” 35 Ft-ért, „egészen finom télikabátot” 45 Ft-ért ajánlottak, de készöltönyt vagy télikabátot már 8-10 Ft-ért is árultak. A díszruhák igen drágák voltak: a Weiner- és Grünbaum-cég például 1902-ben 1200 K-ért, azaz 600 Ft-ért szállított a megőrzött számla tanúsága szerint, s akkor ebben az összegben még nem volt benne a ruhához tartozó ékszerkészlet és a csizma!

1892-től kezdve Magyarországon bevezették a koronát, ami az osztrák forintnak éppen a fele volt, de hosszú ideig továbbra is forintban vagy esetleg a kettőt keverve számoltak. Az 1900-as évek elejéig az árak hozzávetőleg stabilak voltak, aztán lassan kúszni kezdtek felfelé. 1910 körül egy látványos női kalap 300-400 K-ba is belekerült (kétségtelen, hogy imponáló alkotmány is volt!). Pálmay Ilka írta 1912-ben hogy kezdő színésznő korában az apja 600 Ft-ot adott neki egy teljes színházi ruhatár beszerzésére: „abból a 600 Ft-ból, amelyből ma talán két kalapot vehetnék, mindenre telt”. Nem csupán az infláció okozta a különbséget, de nagyobb lett az egyes beszerzési források közötti áreltérés is. Az anyagszükséglet ugyan jóval kevesebb volt, mint ötven évvel azelőtt, de a modellekért, névért sokkal többet kellett fizetni. Egy idős hölgy emlékei szerint jól kereső ügyvéd apja azért veszekedett az anyjával, mert egy ruháért egy belvárosi cégnél 600 K-át fizetett, s megkérdezte tőle, tudja-e, hogy éppen ennyi egy tanító éves jövedelme? A Neumann-cég ugyanakkor csinos hímzett ruhát hirdetett 12 K-ért. A Divatsalon „amerikai kalapot” ajánlott 5-7 K-ért, cipőt 30-40 K-ért, de volt 5 K-ás cipő is.

Az igazi, ijesztő infláció a háború alatt, s főleg után jelentkezett. A Magyar Divatipar 1920-ban érdekes táblázatot közölt:

1914 1920
Férfiöltönyvarrás 70 1200 K
Férfikalap 15 400 K
1 pár rendelt cipő 25 1000 K
1 kg zsír 1 84 K
1 kg liszt 0,40 10,90 K
1 kg hús 1,60 60 K

De ezzel még koránt sincs vége az inflációnak, 1922-ben egy férfiöltöny 4900-9000 K között volt, egy női ruha 4000 K. 1923-ban lódultak csak meg az árak, októberben egy női ruhát 219 653 K-ért varrtak meg, ugyanakkor egy házivarrónő 10 000 K-át kapott. Vidéken már búzavalutában számoltak, egy köpeny például 175 kg-ért adtak.

Volt a rossz gazdasági helyzetnek egyetlen előnye is – legalábbis a szabók számára –, megszűnt a hitel. A Szabó Hírlap így gúnyolódott az Esti Hírlap glosszájára válaszolva, amelyben az iparosok munkájának minőségét kifogásolták: „Mi tudjuk, hogy a szabó- és cipészmesterekre haragszanak, mert hiszen a hitelezést megszűntették. A kifizetett ruha egyszeri viselésénél gyűrődik, a kifizetett cipő pedig a tyúkszemet szorítja!”

1926-ban megszűnt az infláció, megjelent a pengő, valamint egy rendelet is, amely a köztisztviselők fizetését teljes egészében, a magántisztviselőkét kétharmad részben megvédte a foglalás alól – lehetett tehát ismét adósságot csinálni. A jövedelmek ugyanis stabilizálódtak, de nem növekedtek. 1929-ben pedig kitört a gazdaság világválság, amely erősen éreztette hatását Magyarországon is. „Ma általában mindenkinek rosszul megy. Rosszul megy a kofának, irodistának, fűszeresnek, bankvezérnek, még a koldusnak is” – olvashatjuk a Magyar Divatiparban. A takarékoskodást a ruházatnál kezdték. „A női szabóság gyászkeretekbe foglalhatná a múlt esztendőt, amely a női szabóságot, ezt a régen irigyelt ipart teljesen letörte… amikor a tisztviselők fizetését csökkentették, akkor az önálló iparosok vevőik 80 százalékát veszítették el” – panaszkodott a Női Ipar.

A jobb cégek is kénytelenek voltak ismét a részletfizetést elfogadni és hitelezni. Nemritkán elegánsan öltözött hölgyek és urak minőségi kifogásokkal igyekeztek a számla rendezése alól kibújni. „A divatszalon ma altruista intézmény, amely kamatmentes kölcsönöket nyújt – mérgelődött Dünn László 1931-ben a Magyar Divatiparban, majd így folytatta: – Isten felruházta a mezők liliomait. Ma a szabóságot »isteni« foglalkozásnak tartják!… A ruha életjáradék, mely minden saisonban meghozza kamatait.” Az ismert divatszalon-tulajdonos arra utalt, hogy az új szezonban javítás címén akarják a vevők divatosabbá tenni öltözékeiket.

A Pesti Napló szerint 1932-ben 200-250 pengőből beszerezheti egy csinosan öltözködő pesti nő a téli szezonra szükséges új toaletteket, ha nem a legdrágább, de nem is a legolcsóbb üzleteket választja. Egy télikabát 60-70 P, egy krepdesinruha 40 P, egy trikóruha 55. P. A szabóságok érdekeit védő Magyar Divatipar vadul tiltakozott: „A cikk áradatai sajnos tények, a hiba csak ott van, hogy ezért a pénzért a cikkírók középosztálybeli hölgyeket, a Pesti Napló olvasóit akarja felöltöztetni. Már pedig köztudomású, hogy az ilyen árú konfekciós gyártmányokat még hivatalnoknők vagy elárusítóleányok sem hordanak, hanem csak kizárólag ipari munkások, villamoskalauzok és egyéb foglalkozásúak hozzátartozói, valamint háztartási alkalmazottak!”

A Divatiparnak valószínűleg csak részben volt igaza. A Pesti Naplóban közölt összegek valamivel magasabbak a Divatcsarnok vagy a Corvin árainál. A Quilt Konfektio Raktár (Király utca 32.) 48 P-ért ígért télikabátot, mégpedig ötpengős havi részletre „budapesti éves lakással bíró úri családoknak”, a Magyar Úriasszonyok Lapja olvasói számára, márpedig ezek, mint a lap neve is jelzi, nem éppen „ipari munkások, villamoskalauzok és egyéb hasonló foglalkozásúak hozzátartozói” számára jelent meg.

A Magyar Úriasszonyok Háztartása című, a harmincas évek elején megjelent tanácsadó havi 200 P bevétel esetén havi 20, azaz évi 240 pengőt, havi 311 pengős jövedelemnél 40, azaz évi 480 pengőt irányoz elő a ruházatra és mosásra egy három- vagy négytagú család számára. Ebből viszont inkább a Pesti Napló áraira telt, illetve még arra sem. Viszont annyiban mégis hihetünk a Magyar Divatiparnak, hogy a középosztály tagjai inkább kevesebb, de jobb minőségű, azaz drágább darabot vettek, amely több szezonban is megfelelt, míg az egyszerűbb modelleket otthon állították elő.

AKIK A DIVATRÓL LEMARADTAK

Kispolgárság, munkásság, parasztság, az ún. alsóbb néposztály

Keménykalapos, óraláncos, fekete öltönyös „urak” néztek farkasszemet a fényképezőgép lencséjével a XIX. század végi munkástüntetéseken, gyári vagy egyleti csoportképeken. Mégis, egy egykori inasnak, szobalánynak nem okozott gondot, hogy egy pillantással felmérje, úriembert vagy „munkáskülsejű egyént” jelentsen be gazdáinak. A ruha formája, színe ugyanis hasonló volt, de a fényképeken nem jól észlelhető szabás-, anyagminőség-, díszítéskülönbség a kevésbé gyakorlott szem számára is feltűnő volt.

Ez az osztály is nagyon sok színű volt. Felső rétegei a középosztállyal kacérkodtak, hiszen a 20-30 segédet foglalkoztató kisiparos már majdnem gyárosnak számított, s ha előkelő vevőköre volt – mint például a díszruhakészítő San Marino-i konzulnak, Tiller Mórnak –, már nem is sorolható ide. Ugyanakkor a sok gyermekkel küszködő, kis fizetésű tanító, kishivatalnok menthetetlenül csúszott lefelé. Ide tartozott az arisztokrácia talán még urainál is előkelőbb és gőgösebb személyzete s a falusi kiscseléd is. A jobb szakmunkásoknak és önálló iparosoknak a jövedelme megközelítőleg hasonló volt, mégis mindegyik elkülönült, s különbnek tartotta magát. A szakmunkások a nagyobb, ismertebb gyárban végzett munkájukra, szaktudásukra voltak büszkék, az iparosok önállóságukra, tulajdonukra. A vasutasok, postások nyugdíjas állásukra voltak rátartiak. A segédmunkások széles tömege városi és falusi csoportokra oszlott. Hasonlóképpen a parasztság is erősen rétegződött a majdnem birtokos jómódú gazdától az országot járó kubikosokig, uradalmi zsellérekig.

Életmódjukban, szemléletükben mégis viszonylag kevesebb volt az eltérés, mint a többi osztálynál. Lakáskörülményeik embertelenek voltak. „A szegény ember lakása az életének legkeservesebb, legundokabb része… A rongy kis lakás bére akkora, hogy csak nagy ritkán fizetheti meg béréből, és albérlővel kell szövetkeznie. Ágyrajárókat, szobaurakat kell tartani, pedig legjobb esetben a konyháján kívül csak egy szobája van. Ez a házas, családos munkás. Nőtlen munkás vagy családjától messze esett munkáslány alig akad néhány, akinek saját szobára telik” – állapította meg a Pesti Napló 1905-ben. A kisiparosok szoba-konyhás lakása legtöbbször a műhely is volt, amelyet megosztott segédeivel, inasaival, akik éjszaka a padlóra vetett rongyokon aludtak. Különösen Budapesten volt súlyos a lakáshelyzet, s az első világháború után tovább romlott az elcsatolt részekből beözönlő menekültek nagy száma miatt. Ekkor keletkeztek a bádogviskók barakkvárosok, mint a Mária Valéria telep a mai József Attila lakótelep helyén. A kormányzat szobakonyhás lakások építésével próbált segíteni, de nem sikerült megoldani a gondokat. Vidéken a helyzet valamivel jobb volt, az emberek általában kis kertes házacskákban laktak, de szintén nagyon zsúfoltan. A két szoba és konyha már a kifejezetten jómódúnak tartott vasutasok vagy postás alkalmazottak, elit szakmunkások „luxusa” volt, míg az 1900-as évektől kezdődően a gyakran iszonyú nélkülözések, takarékoskodás árán megvalósított „álom” egy kertes családi ház volt. Az életcélok közül tehát az első a lakás volt. A pénz, melyért oly keményen megdolgoztak, a gyarapodást, felfelé törekvést szolgálta, a takarékosság meghatározó életelv volt. Az öltözködés célja az erkölcsös és illedelmes megjelenés volt, nem a fényűzés. Csak annyit illett és kellett rá költeni, hogy tiszta rendes külsőt biztosítsák. Az 1920-ban kiadott rendelet például az alábbi „népruházati cikkeket” mentesítette a fényűzési adó alól: „vignore [kártolt gyapjúból és pamuthulladékból készült szövet] és pamutszövetek, zeug (vastag pamutvászon), flanel, karton, barchend, papír és félpapírszövetből készült ruhák”. – Ugyanakkor a gyáripar fejlődése, az anyagok, szövetek, díszítések olcsóbbodása, a vásári, konfekcióáruk termékválasztékának bővülése a varrógép elterjedése lehetővé tette sokak számára a gyakoribb és igényesebb beszerzéseket, a divat óvatos követését. A parasztság viselete is jelentősen megváltozott. A jómódúaknál megkezdődött az úri divathoz való felzárkózás, ugyanakkor a gyári alapanyagokból speciális, csak egy-egy vidékre, falura jellemző színpompás viseletek alakultak ki. A népviseletek bemutatása, elemzése nem fér be e könyv kereteibe, csupán az, hogy e látszólag öntörvényű és önálló világot is milyen mértékben érintette a divat.

A bő krinolinos szoknya 1860 körül már Debrecen vásárterein is uralkodott mind a piaci kofák, cselédek körében, mind a civisasszoynok közt. Ragaszkodtak hozzá a turnűrös, majd a hátrakötött ruha módija alatt is például a szegedi, szekszárdi stb. félparaszti-félpolgári rétegek asszonyai. De a krinolin a sokszoknyás parasztviseletnek is a mintája volt. Hasonlóképpen igen kedvelt volt az 1890 körüli magas nyakú, elől sok apró gombbal zárt ruhaderék, melynek szintén létezik a népviseletben kékfestő anyagból vagy nyomott kartonból készült változata. A hatvanas-hetvenes évek kedvelt alkalmi ruhaanyaga, az elmosódott mintájú ún. chinéselyem, gyengébb kivitelben a nyolcvanas-kilencvenes évek parasztviseletében „maszatos” néven jelent meg. Az 1870-1880 körül divatos fényes virágmintájú selyemdamaszt és brokát a kilencvenes években sokkal rosszabb, merevebb (és olcsóbb!) kivitelben a gazdag paraszti és iparos rétegek ünneplője lett. A zsinóros férfi fekete magyar szövetruha is a parasztság viseletében élt tovább a fűzött derekú, mentés női viselettel együtt.

Érdekes módon vidéken igen gyorsan terjedt a szecessziós divat. A Szeged alsóvárosi félparaszti, félpolgári viseletben még a divatformák évenkénti változása is nyomon követhető. Más a ruha ujja 1902-ben, mint például 1908-ban. A szabás szinte úri, de a gyengébb anyag s főleg a durva, mintás sávolybélés árulkodik az eredetről. A magas nyakú, bő zubbony a sima, hosszú szoknyával minden rétegben a háború végéig kedvelt, míg a Poiret nevével jelzett divat szinte kimaradt. Az egyenes vonalú ingruha viszonylag hamar elterjedt, még a jobb módú birtokoslányok között is. „A kecskeméti paraszt gazdalányok teljesen modern plissírozott selyemruhához fejkendőt viselnek és fehér kesztyűt” – írta a Magyar Divatipar 1928-ban. Ha a kecskeméti gazdalányok öltözködése kuriózum is maradt, a falusi kartonréklik magas állógallérja kis kerek „bubivá” alakult. Különösen gyorsan terjedt a harmicas évek finom divata, míg a széles vállú, rövid szoknyás „zazou” vonal elsősorban a háború után vált általánossá. A férfizakót utánzó angol kosztüm fehér inggel – Muráti Lili és Karády Katalin stílusa – az új világot építő forradalmárok típusruhája lett.

Az úri világ bonyolult öltözködési szabályainak árnyalatait természetesen nem ismerték, hiszen azok éppen az ő kirekesztésüket szolgálták. A népviselet falunként változó aprólékos reguláinak magját azonban a középosztály normáiban találhatjuk meg, s az utóbbi leegyszerűsített változata határozta meg az iparosok, munkások megjelenését is.

Ruhatáruk néhány munka- és kimenőruhából állt, melyek kivitele, a kalap, ékszerek, kesztyű, napernyő, gallér, nyakkendő volt. A divat merészebb újításait – az átlátszó anyagokat, rövidülő szoknyahosszt, fürdőruhát, a nők nadrágviseletét bizalmatlanul fogadták, s mély kivágást, selyemharisnyát, az arc- és hajfestést a feslettség jelének tartották. Igen szigorúak voltak az életkori elvárások.

A gyermekeknél különösebb szabályt nem találhatunk – általában azt hordták, amit a papa, mama, nagyobb testvér ruháiból át lehetett alakítani, s lehetőleg nagyobbra varrták, hogy minél tovább jó legyen. Néhány gondosan elhelyezett folt nem számított, csak tiszta legyen az öltözék és ne rongyos.

A legdivatosabban a fiatalok öltöztek és öltözhettek. „Míg otthon vannak s élelemre nem költenek, még csinosan is tudnak öltözni. A sétatéren alig különböznek a vagyonos osztály hölgyeitől, ruhájuk divatos, sikkes, legfeljebb már egy-egy csillogó ékszer hiányzik” – írta a Szabók Szaklapja a varróleányokról, de ez volt a jellemző hozzávetőleg a házon kívül dolgozó leányok – felszolgálók, üzleti eladók, kalaposok –, illetve a fiatal segédek megjelenésére is. Ez utóbbiak „gigerlisebbek” voltak: kockás öltönyt, merészebb nyakkendőt, virágot viseltek a gomblyukakban.

A leányok általában a kelengyéjüket igyekeztek összegyűjteni, amely a paraszt-, iparos- és munkásrétegekben elengedhetetlen feltétele volt a férjhez menésnek. A stafirung egy életre szólt, annak ellenére, hogy jóval szerényebb összetételű volt a középosztálybelieknél. Egy posztókereskedő leánya, aki egy bádogosmesterhez ment feleségül, 1878-bnan például a házassági szerződés szerint az alábbi (igen tipikus) hozománnyal rendelkezett: „Leltár azon tárgyak és készpénzről, melyeket Engel Berta férjhezmenetele alkalmakor, férje, Spitzer Samu házához, mint tulajdon vagyonát magával hozott:

készpénzben 800 K
15 fehér alsószoknya 50 K
30 női ing 82 K
12 hálórékli 24 K
1 ágyra való fehér huzat 15 K
24 zsebkendő 10 K
12 törülközőkendő 12 K
9 törülközőkendő, hímzett 9 K
12 asztalkendő 12 K
24 női harisnya 24 K
15 törülközőkendő, egyszerű 10,50 K
12 akasztó ruha 8 K
12 lepedő 24 K
12 abrosz 60 K
1 ágyhuzat 25 K
12 kisebb szalvéta 5 K
női fehérneműekben 200 K
6 nyakkendő 35 K
3 ernyő 10 K
3 ágyterítő 15 K
arany és ezüstneműben 70 K
3 dunna, 9 vánkos, 3 párna 250 K
1 varrógép 110 K
Összesen: 1870, 50 K

Sajnos a felsőruhaneműt nem sorolták fel részletesen, valószínűleg egy-két kabátot, néhány egyszerűbb szoknyát, ruhaderekat, kötényeket, és egy vagy két sötét szövetből készült kimenőruhát tartalmazott.

A házasságkötés után már igen ritkán vásároltak új holmit. Az asszonyok legfeljebb az első gyermek megszületéséig hordhattak világosabb színű és divatosabb darabot. Az viszont egyáltalán nem volt feltűnő, ha egy anya a leánya esküvőjén a saját kelengyéjében kapott, kissé átalakított, kicsinosított ruhában jelent meg. Ez a kimenőöltözék, mivel évtizedes használatra szánták, lehetőleg jó minőségű anyagból, konzervatív szabással és díszítéssel készült, bizonyos elfogadott sémák szerint. Az 1860-70-es években drapp, sötétbarna, sötétlila selyem, kis zsinórdíszítéssel, magasan zárt sima felsőrésszel, krinolinos bő szoknyával. A nyolcvanas években bordó, sötétkék vagy fekete virágmintás damaszt, kevés csipkével, magasan zárt, elől végig gombolt, csípőig érő kabátkával, ráncolással, fodorral bővülő szoknyával. A kilencvenes években sötétkék vagy fekete taft, ripsz, vagy damasztselyem, magasan álló nyakkal, buggyos ujjakkal, bő redőzött zubbonnyal, sima, lefelé bővülő kevéssé ráncolt szoknyával. 1900 után inkább sötét színű szövet, paszomány- vagy csipkedísszel, magas nyakú, sima vonalú szabással, de terjedt a sima fekete vagy sötétkék szövetszoknya a magas nyakú fehér hímzett vagy csipkeblúzzal. A húszas-harmincas években a divatvonalat óvatosan (és ügyetlenül) követő fehér galléros, apró mintásan nyomott selyem- vagy sötét szövetruha volt az általános.

A férfiaknak a gyárban, üzemben viselt öltözékükről maguknak kellett gondoskodniuk, hivatalos munkaruha nemigen létezett. Általában a már elhordott öltönyt viselték színes, kockás, puha nyakú inggel, és munka közben is puha kalapot. Létezett vászon, „ceig”, általában öltöny fazonú munkaruha is, ami szakmánként változott, mint a nagy, melles kötény használata is.

A kimenőöltözék fekete szövetöltöny volt, fehér inggel, keménygallérral, nyakkendővel, óralánccal, keménykalappal, esetleg fekete puhakalappal, fekete magas szárú cipővel. Általában egy, esetleg két felsőkabátjuk is volt.

A férfiak ruháikat rendszerint készen vették, ők voltak a vidéki készruha-kereskedők, vásári szabók, Kerepesi úti, Király utcai, Károly körúti „tandlerei”-ek, a Garay téri zsibárusboltok vevői. Különösen a fiatalok keresték „az uraságoktól levetett finom holmit”. Csupán a kifejezetten jómódúak csináltatták ruháikat készpénzért a kis mestereknél, mivel elítélték a hitelt, de a szabónál nem is nagyon kaptak. A munkaruhákat készen vették a számtalan kisebb-nagyobb e területre szakosodó üzletben.

A nők ruháikat maguk vagy iparengedély nélküli kis varrónőkkel készítették. Divatlapot inkább csak a varrónőknél láttak, vagy többen összeálltak, s közösen vettek egyet. A kalapokat, cipőket készen vásárolták, s az olcsó konfekcióüzletek, áruházak vevői is e rétegből kerültek ki.

A szakmunkások, iparosok 1914 előtt jövedelmük 10-15 százalékát költötték ruházkodásra. A Kis Újság szerint 1888-ban egy jó szakmunkás kb. 600 Ft-ot keresett, ebből 60-80 Ft-ot áldozott megjelenésére. Somogyi Manó 1887-ben felmérést végzett az Óbudai Hajógyár munkásainak életkörülményeiről, s szintén hasonló adatokat közölt. Egy ötvenéves kovács, feleségével és egy 18 éves fiúval, évente 748 Ft-ot keresett, ebből 100-at ruhára szántak. Ötvenhat éves ács 810 Ft-os évi keresettel, 3 leánygyermekkel, 120 Ft-ot, egy harmincöt éves ács, csecsemőgyermekkel, feleségével, évi 624 Ft-jából 80 Ft-ot költött az öltözködésre. A Szabó Hírlap 1913-ban megjelent mintaköltségvetésében 4000 K-ás jövedelemből 350 K-át irányzott elő ruhára. A két világháború közötti időszakban ez az arány rosszabbodott, az évi bevétel mintegy 5-10 százaléka jutott a viseletre.

Érthető módon a legjobban a szabók öltözködtek. „Mert hát fényes bál volt az. Nincs az az elit bál, melyen oly sok önfrakkot lehetne látni, mint lehetett a szabók bálján, s a nők oly fényes toalettekben tündököltek…” – büszkélkedett a Szabóiparosok Közlönye 1887-ben.

A múlt század végének egyik legelegánsabb férfija a Női Ruhakészítő Ipartestületet megalapító Stoll Nándor volt: „Amint irányító volt a női divat terén, éppúgy feltétlen alávetette magát az angol úri divatnak. Báró Podmaniczky Frigyesen kívül talán senki úgy nem ügyelt az angol úri divat szerint való öltözködésre, mint Stoll Nándor. Budapesten igazán hamisítatlan angol pepita nadrágot és cilindert ők ketten hordtak, és Stoll Nándor zsakett és cilinder nélkül elképzelhetetlen volt” – írta róla 1921-ben a Magyar Divatipar. Stoll nem volt kivétel, mert jó néhány ismert szabóság tulajdonosa híres volt eleganciájáról, nem is beszélve Mangold Béla Kolosról vagy a két háború között szalont nyitó grófnőkről, Apponyi Júliáról vagy Széchenyi Mihálynéról. Ám a kisebb szabók, főleg a segédek is nagyon gondosan öltöztek, bár a ruha minőségéről mégis lerítt társadalmi helyzetük. Zsakettja viszont majdnem minden magára valamit is adó iparosnak volt. Legtöbbször esküvőjére csináltatta, s egy életen át őrizte. A jómód kifejezője volt az óralánc, a tehetősebbeknek aranyból vagy aranyozott ezüstből, de legalábbis ezüstözött fémből. A vidéki iparosok nagyon sokáig őrizték a magyar ruhát, zsinóros nadrágot, csizmát s a pörge, ún. Kossuth-kalapot. A munkásoknak nem volt szükségük zsakettra, de az aranyozott vagy ezüstözött óralánc az ő tisztes megjelenésükhöz is hozzátartozott. A szervezet munkások között kedvelt volt egy szélesebb karimájú puha, ún. Lassalle-kalap, amely a szocialista vezérről nyerte nevét. A „munkáskülső” tartozéka volt hétköznap – főleg a két világháború közötti időszakban – az ellenzős, lapos, ún. micisapka.

Az asszonyok öltözködését a férj vagy apa helyzete határozta meg. Kereskedő-, iparosleányok és asszonyok igyekeztek divatosan öltözni. Bár legtöbbször részt vettek az üzleti munkában, s a segédekre, inasokra is főztek, jutott idejük a varrásra, kézimunkára is. Alkalmanként még divatlapot és vásároltak, s ha a férj jobban keresett, vékonyka aranyláncra, napernyőre, új kalapra, kesztyűre is futotta. Ugyanakkor még az első világháború után is ragaszkodtak a fekete harisnyához és cipőhöz. Munkaruhájuk egyszerű karton, flanel vagy csak egy kisebb viseltesebb darab volt köténnyel, s ha faluról származtak, akkor az otthoni darabokat fogták be.

Fodrásznő és tanonca.
A felvétel 1916-ban, a lány bérmálása alkalmával készült.
Herz Henrik felvétele, Budapest.

A munkásfeleségek, különösen ha gyerek is volt már, igyekeztek mosással, takarítással, vasalással növelni a család bevételét. Szabad idejük nemigen volt, hiszen közben ellátták a háztartásukat, esetleg még az albérlőket is kosztolták. Örültek, ha a régi ruhákat megfoltozhatták. A falusiak munkaruhaként az otthoni kékfestő- vagy kartonszoknyákat, kötényeket, blúzokat hordták, sokszor a kimenőjük is csak frissen mosott, vasalt blúz, kötény volt. Kesztyűt, napernyőt, kalapot nem is illett viselni, s ha egy munkásasszony a lányán ilyesmit látott, a legkomolyabban kétségbe vonta tisztességét, s alaposan ellátta a baját.

Bizonyos foglalkozásokhoz meghatározott egyenruha is járt: a hordár számmal ellátott ellenzős sapkát, a boy derékig érő spencert, a pincér fekete frakkot fehér ingmellel és fekete csokornyakkendőt, az üzleti eladólány fekete klottkötényt viselt fehér gallérral. Az arisztokrata családok alkalmazottainak családi címerrel ellátott libériájuk volt. A férfiak legtöbbször kurta zsinóros dolmányt, csizmanadrágot, csizmát, tarsolyt hordtak, külsejük sokszor a XVIII. század végi huszárokra emlékeztetett. A belső lakájok viszont a XVIII. századi európai divatú frakkot és inget viseltek térdnadrággal. A kocsisok prémmel bélelt, esetleg szűr szabású nagykabátot hordtak. A szobalányok a divatot csak nagyon óvatosan követő fekete klott- vagy szövetruhát viseltek fehér gallérral, köténnyel és bóbitával, azaz fodros főkötővel a hajukon.

Kimenőjük alkalmával a legtöbbször nagyon elegánsak voltak, hiszen úrnőjük néhány alkalommal hordott öltözékében feszíthettek, hasonlóan a férfiakhoz, akik gazdájuk frakkját is megkapták. Igen gondosan kellett öltözniük a magasabb beosztású alkalmazottaknak: a házitanító szalonkabátot hordott, a nevelőnő angolosan járt. Kerülniük kellett a feltűnést, mert az az alkalmatosságukat kérdőjelezte volna meg. A házvezetőnőnek is angolos sötét, egyszerű, fehér gallérral vagy zsabóval díszített kötényes ruha dukált.

A középosztálynál szolgáló cselédek általában vidékről kerültek fel. Sokan közülük csak kelengyéjüket akarták megkeresni, s vissza akartak menni falujukba, ezek megtartották az otthoni viseletet még a pesti cselédkorzón – a Városligetben – is. Ha pesti vőlegény után áhítoztak, akkor kimenőre már városias, legtöbbször asszonyuktól kapott öltözékben mentek. Kaffka Margit egyik novellájában az úrnő varrta meg a cselédje ruháit is: „legvégén a leány számára is átalakított a tavalyi ruháiból valami »parádét«, összevarrt néhány pici blúzt, olcsó sötét szövetszoknyát, mert az aranyoskúti szép szőttesekből, katrincákból régen kivetkezett”.

Cselédbál a Városligetben 1903-ban.
Új idők II (1903), 41. p.

A férjhez menésről már letett szakácsné, házvezetőnő már munkához sem hordta a viseletet. Asszonyosan, komolyan igyekezett öltözködni.

A bányászok általában egyenruhát hordtak, kimenőruhához keménygallért, óraláncot. Az asszonyaik rendszerint megőrizték a falusias viseletet, vagy a munkásasszonyok kartonszoknyáját, blúzát, kötényét, fejkendőjét viselték.

A segédmunkások s az igen nagy számú vidékről eljáró napszámosok nemigen öltöztek városiasan. Munka közben kopott nadrágban, ingben, az építkezésen dolgozók, kubikosok nemritkán fehér vagy kék vászonruhában, gatyában jártak. Kimenőjük is a parasztságéhoz hasonló fekete szövetöltöny volt puha gallérú inggel, nyakkendő nélkül, puhakalappal. Asszonyaik, ha nem is a saját falujukban éltek, őrizték a paraszti öltözékeket: karton vagy flanelszoknyát, réklit, kendőt, nagykendőt, viszont elhagyták a szűkebb pátriájukra jellemző szokásokat, kiegészítőket, díszítéseket.

A társadalom legalsó rétegeinek a ruha már nem volt divat vagy státuskérdés, számukra a nem rongyos, meleg ruha, cipő maga volt a luxus. Az egész korszakot jellemzi az alábbi szomorú tudósítás, amely 1900-ban jelent meg a Hódmezővásárhely című lapban: „A szeretetházban évek óta összegyűlt ócska ruhák és rongyok ugyancsak nagy sorsra jutottak. Alkalmat adtak nekik arra, hogy a díszes székház előkelő udvarára kerüljenek. Behozták ide s egyrészükket, mintegy 10 Ft értékben eladták. A tiszti főorvosnak tudomására jutván az eset, azonnal intézkedett, hogy a behozott ócskaságok kocsira rakatván kivitessenek és elégettessenek. Ami meg is történt. Ezzel azonban már nem lehetett megakadályozni, hogy a már eladott ruhák és rongyok a szegény vevők között fertőző betegségeket ne terjesszenek.”