ILLEM, ERKÖLCS

„Ez a tizenegyedik fogás megfeküdte a gyomromat, és valahányszor eszembe jutott keserű lett a szám és kellemetlen utóízt éreztem” – írta Pálmay Ilka emlékirataiban. A vacsorát egy angol lady rendezte a Londonban is ünnepelt díva tiszteletére, amin jelen volt Edward angol trónörökös is, aki azt a bizonyos tizenegyedik fogást visszautasította. A színésznő, akihez másodiknak vitték oda a tálat, szedett belőle, mert nem tudta, hogyha a királyi ház egy tagja visszautasít egy ételt, a többi vendégnek sem illik venni belőle. Az elragadó primadonnának, aki ráadásul az egyik legősibb cseh arisztokrata családból származó Kinsky grófnak volt a felesége, természetesen megbocsátották ezt a melléfogást, noha ezzel világosan bebizonyította, hogy nem születésétől tagja az arisztokráciának. A bonyolult szabályok egyik be nem vallott célja ugyanis éppen az volt, hogy akinek nem volt lehetősége gyermekkorában megtanulni őket, az ne tudjon megfelelően viselkedni az előkelő társaságokban.

Pálmay Ilkának mégis szerencséje volt, hogy tiszteletére megrendezték ezt a vacsorát, amit nem csupán népszerűségének köszönhetett, de erkölcsös életvitelének is.

A XIX. század közepétől kezdve a társadalom vezető rétegeiben ugyanis élesen megkülönböztették az erkölcsös és az erkölcstelen hölgyeket, annak ellenére, hogy mai szemmel sok eltérés, különösen a világ fővárosában, Párizsban nem volt köztük. A nőket a férfiak tartották el, az eltartottak legtöbbször nem szerették azt, akitől a pénzt kapták. Amíg azonban az erkölcsös fiatal lányok, feleségek, az előkelő társaságok vezetői voltak, a pénzért kapható erkölcstelen nők a „félvilágé” amit úgy is lehet értelmezni, hogy csupán a világ felével, azaz a férfiakkal érintkeztek. Az ilyen félvilági hölgyektől elvárták, hogy ész nélkül költekezzenek – a lehető legfeltűnőbben öltözzenek, a legdrágább ékszereket hordják, egyszóval: ne törődjenek azzal, meddig lesznek fiatalok, s meddig találnak olyan férfiakat, akik hajlandók a vagyonukat rájuk áldozni.

A kicsapongó életű férfiakat minden további nélkül fogadták a legjobb társaságokban is. Nemhogy elítélték volna őket éjszakázásuk, viharos szerelmeik miatt, hanem szinte dicsfénnyel övezték őket. A könnyűvérű hölgyektől pénzért vett szerelem a nőtlen fiataloknál a férfiasság jele, a házasembereknél pedig bocsánatos bűn volt. Franciaországban, ahol a hivatalos szerető intézménye már meglehetősen régi múltra tekintett vissza, sokszor kifejezetten kötelező volt egy bizonyos poszt elérésekor. Egyes helyzetekben előnyösebb volt a szerető, mint a feleség. A Vasárnapi Újság 1912-ben beszámolt arról, hogy botrány tört ki, amikor kiderült, hogy egy ifjú banktisztviselő titokban feleségül vette táncosnő szerelmét. A fiú előmenetele számára kifejezetten hasznos volt, hogy „balettpatkány” szeretőt tud tartani, de feleségként már szégyent hozott urára. Pedig szegény éppen azért táncolt tovább, mert erkölcsös lévén más „bevétele” nem volt, s kettőjük számára a fiú kezdő fizetése nem volt elegendő.

Az erkölcs látszólag nagyon szigorú volt. Az újságok hirdetési rovatai ugyanakkor biztos óvszert, titkos bajok gyógyírjait, sőt a titokban szülő leányoknak menedéket kínáltak!

A jó házból való lányok ártatlanságára nagyon gondosan vigyáztak. Az utcára nem léphettek egyedül, csak gardedám, azaz egy érettebb, férjezett hölgy, esetleg öregebb férfi rokon társaságában. 1885-ben a Vasárnapi Újság megrótta az olyan „felelőtlen” anyákat, akik leányaikat cselédkísérettel is utcára engedték!

A fiatal lányok olvasmányait cenzúrázták, semmit sem volt szabad megtudniuk arról, mi történhet két szerelmes között, s hogyan születik a gyerek. Károlyi Mihályné édesanyja például összevarratta a könyvek olyan lapjait, ahol szerinte valami nem megfelelő szöveg volt, ami elég tekintélyes mennyiség lehetett, hiszen rosszallotta még a nászágy vagy fattyú szavakat is! A színházi előadáson a család általában páholyban ült, s a hátsó ülésen foglalt helyet a leányka a nevelőnővel, akinek az volt a feladata, hogy a sikamlósabb részeknél befogja tanítványa szemét és fülét. Nem volt ez másképp – a Magyar Színpad híradása szerint – a 17 éves operettprimadonnával, Harmath Hedviggel sem, akire a banktisztviselőné mama vigyázott, kivéve, ha nem maga az operett ifjú üdvöskéje malackodott a színpadon!

Az álszent erkölcsi szempontok miatt állandóan betiltás fenyegette az irodalmi és művészi alkotásokat. 1905-ben Oxfordban a hölgyközönség azt követelte, hogy tiltsák be Shakespeare Szeget szeggel című darabjának előadását. A város polgármestere diplomatikus válasszal kerülte el a nevetségessé válást: „Vagy értik a hölgyek, mi van a darabban, s akkor meghallgatják, vagy nem értik s akkor is meghallgatják!”

A házasságok ritkán köttettek valódi érzelmekből. Céljuk a vagyon és a rang egyesítése volt. A Vasárnapi Újság szerint Rudolf, az osztrák-magyar trón örököse 1885-ben Laeken kies kastélyának télikertjében a számára kijelölt arához, Stefánia belga hercegnőhöz e szavakkal fordult: – Madame, elfogad-e férjének?

Az igenlő válaszra így folytatta: – Királyi fensége válasza engem boldoggá tesz.

– És én ígérem – viszonozta a hercegnő –, hogy minden körülmény között teljesíteni fogom kötelességemet ön iránt.

A száraz leánykérés valószínűleg hasonlóan zajlott le sok más pár között is, még ha nem is találták meg a férjet négy év múlva vérbe fagyva a szeretőjével együtt, akit magával vitt a halálba.

A legfontosabb a látszat volt. Ha egy asszonynak viszonya volt egy társaságbeli úrral, a többiek hallgatólagosan tudomásul vették, hétvégi meghívásoknál a tapintatos háziasszony egymás melletti szobákban helyezte el őket. A házastársak általában igen megértőek voltak, s szemet hunytak egymás közismert kapcsolatai felett. De ha valamilyen „malőr” folytán a dolog kitudódott, azaz botrány lett belőle, nem volt pardon, mindenki megvetéssel fordult el a „bűnös asszonytól”. Jaj volt annak a leánynak, asszonynak aki „elbukott”. A válást, az új élet kezdésének lehetőségét az 1890-es évektől több ország törvényben engedélyezte, de jobb társaságban nem tekintették erkölcsösnek, s a merész nőknek a kiközösítés, a társadalmi megvetés, sőt a gyermekeiktől való megfosztás lett a sorsa – akárcsak Tolsztoj tragikus hősnőjének, Anna Kareninának. A „bukott nő” egyedül maradt. 1907-ben a Vasárnapi Újság szerint egy lány megfenyegette hűtlen csábítóját, hogy mindent elmond a fiatalember új menyasszonyának. Az nem átallotta feljelenteni a lányt zsarolásért, a tetejében az újság a férfi nevét csak kezdőbetűkkel jelölte, de a leányét kiírta.

Még inkább jellemzi a közfelfogást Palágyi Lajos színikritikája Pakots József A forradalmár című darabjáról. A főhős ugyanis feleségül vett egy leányt, aki csak később vallotta be, hogy gazdag nagybácsija szeretője volt azért, hogy könnyelmű, váltót hamisító bátyját megmentse. Palágyi, annak ellenére, hogy leszögezte „a lelkében tiszta leány gyűlöli megrontóját”, szenvedélyesen kikelt ellene: „E nőalakot már nem fogadhatjuk el eszményinek. Ha legalább vezekelne bűneiért. De ő vezeklés helyett inkább ámítást űz, s csak midőn az apostol neje s ekkor is csak kényszer hatására vallja be múltját. Nő, aki férjét így magával rántotta a posványba, nemcsak, hogy nem eszményi alak, de még szánalmat sem vív ki magának”

Az erkölcstelen nőkőn a társaság hölgytagjai keresztülnéztek, még a társaságukban lévő uraknak sem köszöntek. Az utóbbiak persze tisztában voltak az illemmel, s tudták, hogy neveletlenség lenne észrevetetni magukat egy ilyen nő társaságában. Arra, hogy az előítéletek milyen szívósan éltek tovább, jellemző a Pesti Futár pletykálkodása 1934-től, amikor már a gardedám divatja letűnt, s a válás úgy-ahogy elfogadottá vált: „Az ismert nősülendő fiatalember, aki egy legszebb elvált asszonyt akar feleségül venni, sűrűn mutatkozik választottjával divatos bárokban kettesben. Utóbbi időben ez a társaságbeli fiatalember feltűnően köszönti úriasszony ismerőseit, ezzel is jelezni akarja, hogy aki mellette ül, az menyasszonyának tekintendő.” Ugyanebben az évben Albrecht főherceg egy elvált nőt vett feleségül, de mivel a pápa nem engedélyezte a válást, az arisztokrata csak polgári házasságot köthetett. Az új főhercegnét azonban sehol sem fogadták, ha valahová meghívót kapott Albrecht, a nyomtatványon át volt húzva a neje felirat! Pedig 1925-ben már így viccelődött a Színházi élet: „Mostanában nem koboznak el egy regényt sem. Az ember igazán nem tudja mit olvasson.”

Az első világháború alatt és után ugyanis sok addigi erkölcsi előítélet megszűnt, a fiúk, lányok viszonya szabadabb lett. Az új idők jele volt már az is, hogy 1917-ben a Divatsalonnak arra a kérdésére kellett választ adnia, hogy tegeződhetnek-e a fiúk és a lányok. A lap természetesen elutasító: „…az, hogy egy fiatalember egyszerűen te-nek szólított egy úrileányt, olyan sértés, amely a torkára forrhat az illetőnek, ha pedig egy leány szólít így egy fiatalurat, bizony megérdemel egy kis anyai fenyítést.” Érthető is, hiszen csak az „olyan lányok” tegeződtek az urakkal, tisztességes asszonyok urukkal is csak bizalmas pillanatokban! S ha a fiatal leányok közül néhányan sokkal szabadabban éltek, festették magukat, és egyedül jártak sokfelé, a szigorú polgári családok még őrizték a régi elveket. Marlene Dietrichet is például kezdő színésznőként a húszas évek közepén (a művésznő őrizkedett attól, hogy megírja pontosan hányban) nem engedték a vőlegényével egyedül találkozni.

Morális megítélés tárgya volt a viselet is, illetve az, hogy mennyit takar. A mély kivágású báli ruha, főleg, férjezett hölgy viselte, nem esett erkölcsi kifogás alá. Annál inkább a láb mutogatása. Az 1860-as években még a lábfejet is el kellett takarni, csak a félvilági nők mutogathatták bokáikat, sőt lábszárukat, mint például Manet festményén Baudelaire híresen hírhedt félvér szeretője. A kép a merészen a nézők felé nyújtott lábakkal a polgári erkölcs arcul csapásának tűnt. Később a cipő már megszokottá vált, de a boka még mindig nem: „Ha véletlenül megláttuk bokáját, az izgalmas látvány emlékét jó ideig magunkban hordtuk” – írta Herczeg Ferenc a kilencvenes évek asszonyáról. Az operettszubrettek a színpadon szívesen mutogatták feszes, vaskos combjukat, vádlijukat, karcsú bokáikat térdnadrágos fiúszerepekben, ami önmagában nem ingatta meg erkölcsi helyzetüket. De Nizsinszkij, a híres orosz táncos éppen azzal provokálta ki, hogy elengedjék Párizsba Gyagilevvel a cári balettől, ahova pedig egy életre szerződtették a tagokat, hogy az előírások ellenére a harisnyanadrágra nem húzott még egy nadrágot a zubbony alá! Asta Nielsen Angyalka című filmjét 1913-ban majdnem betiltották, mert nem tudták eldönteni, hogy amikor létrára mászott, a harisnyakötője vagy csupán egy szalag kandikált ki. Végül azért tiltották be, mert a hősnőnek négy évvel a házasságkötése előtt született gyermeke.

A ruha kérdésében enyhült meg leghamarabb a társasági szigor. Az 1900-as években az alsószoknya fodrai is kivillantak a lábszárral együtt. 1913-ban a Színházi Élet egy formás, fehér cipőbe bújtatott lábat mutatott be, s az olvasóknak kellett kitalálniuk, hogy kit ábrázol. A tulajdonos Meggyasszay Vilma volt, a János vitéz első Iluskája, a sikeres sanzonénekesnő.

1921-ben ismét lábrejtvényt tettek közzé, amelyen már öt primadonna vett részt, s az olvasóknak nem csupán fel kellett ismerniük, de azt is el kellett dönteniük, melyikük lába a legszebb. A győztes az akkor már sikeres, de kezdő Honthy Hanna lett. Ugyanakkor az újságíró megjegyezte: „nem tagadható le, ma még a lábszépségversenynek van némi meztelenségi íze” .1922-ben a Fifi című operett fő slágere A láb a fontos című dal volt. 1924-ben viszont a magyar katolikus püspöki kar felhívást intézett a jó erkölcsök védelmében, hogy a nők ne jelenjenek meg „semmilyen mélyen kivágott, se könyökig érő vagy teljesen átlátszó anyagból készült ruhákban, s leányaikat se járassák ilyen ruhákban”.

ÉLETMÓD, ÖLTÖZKÖDÉSI ELŐÍRÁSOK A MONARCHIA IDEJÉN ÉS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

„Amikor Szabó Magda Régimódi történetét olvastam, amelyből ámulva és izgatott szívdobogással, de szinte képtelenségnek észlelve az azonosságot, azt vettem tudomásul, hogy az ő édesanyjának is az volt a házassági menetrendje, hogy előbb Bécsben Kurz Zelmát hallgatták meg egy Verdi-szerepben, majd Velencében a Bauer és Grünwald-féle szállodában következett el a nászéjszaka, egy ideig képtelen voltam tovább olvasni, oly elképesztő törvényszerűségként tárult elém, hogy a mi századunk első évtizede táján úgy bonyolódott az életút – a magyar polgári életút –, mintha valamiféle rituáléba írták volna elő” – írja Hegedűs Géza. A múlt század második felében, e század elején hasonló „rituálé” szerint bonyolódott az osztrák, cseh középosztálybeliek élete is. Nem csupán a nászút eseményeit, de a családi és társasági élet egyéb részleteit is íratlan szabályok szerint alakították a születéstől a halálig, beleértve az öltözködést is. Megszegésük ugyan semmiféle törvénybe rögzített fenyítéssel nem járt, annál félelmetesebb volt a valódi büntetés: a társaság megszólása, rosszabb esetben kiközösítése.

Idézzük fel ezeket a „rituálékat”, mintákat, amelyeknek divata szintén változott az évtizedek folyamán. A megfelelő viselkedés és öltözködés szabályaival a családi és képeslapok rendszeresen foglalkoztak, de számtalan kiadvány is jelent meg erről a témáról. ”Én még láttam olyan tankönyvet apám ifjúkorából, amely nem csak a levelezés illő fordulataiba vezetett be a helyesen viselkedni kívánó ifjút, hanem azt is megtanította, milyen szavakkal kell köszönteni a jelenlevőket, ha vidéki nemesúri családhoz lép be, milyen fordulatokat vártak el módos kereskedőotthonokban, hogyan kell meghajolni, ha hivatalban nagyságos címert viselő vagy méltóságteljes megszólítást igénylő tisztviselő elé kerülnek” – írta Hegedűs Géza.

Az öltözködési szabályok a legrészletesebbek az 1870-1880-as években voltak. A Magyar Bazár például 1874-ben 32 pontban ismertette a jó öltözködés „aranyszabályait”, köztük olyanokat is mint: ”finom nevelésű hölgy lehetőleg kerüli a feltűnő hajviseletet, és kalapját sohasem tolja túlságosan hátra”, vagy „sohasem visel világos kesztyűt” és így tovább.

A gyermekek öltözékét és viselkedését is szabályozták. Az újszülöttet fodros tüllfüggönnyel borított bölcsőbe tették, áttört hímzésű fehér ruhácskába, pólyákba burkolták, melyeket selyemmel béreltek. A bélés színe a gyermekek neme szerint változott. A hatvanas-hetvenes években a fiúk számára a sötétkék, a lányoknak a vörös, később egészen a XX. század közepéig a világoskék és a rózsaszín volt a megfelelő. Kisfiúk, kislányok haja vállig ért három-négy éves korukig, s egyforma inget is viseltek. Az első hátulgombolós rövidnadrág négy-öt éves korukban „járt” a kisfiúknak. A leánykák pasztellszínű, habos, csipkés ruhái térdig értek, hosszú kibontott hajukon kis kalapok vagy szalagcsokrok díszelegtek, tízéves koruktól a szoknya már lábszárközépig nyúlt. „12-15-ig valóságos öröklét egy kislánynak a hosszú ruha után epedni” – írta a Divatsalon 1908-ban, hiszen az volt a nagylányság bizonyítéka, hasonlóan a fiúk álmához, a 14-15 éves korban dukáló hosszúnadrághoz. Az „érettség” jele az első sötét öltöny vagy frakk volt

A társasági élet előírásait az otthoni nevelés mellett a tánciskolában sajátították el. A szülők körbeülték a termet s úgy figyelték a fodros, rövid ruhás kisasszonyok és a fehér inges bársonyos térdnadrágos ifjú uracskák csetlését-botlását. A tökéletes modor és tánctudás elsajátítása után következett a „társaságba való bevezetés”. „A világ eredetileg a mindenséget jelentette, ma azonban azt a néhány főúri családból összealakuló kellemes meghittséget jelenti, melyben a családok ifjú hölgyeit bizonyos korban bevezetik” – írta Bárczy István. Általában a fiatal lány tiszteletére rendezett estélyen történt meg a bemutatás, amely egyszersmind az illető hölgy felnőtté válását is jelentette. Most került hivatalosan eladósorba, ezentúl már őt is illett a különböző összejövetelekre meghívni, s elkezdhette a bálozást.

A Magyar Bazár így oktatta olvasóit: „Mindenki kora, testalkata és személyisége szerint ruházkodjék. A bálokon a hölgyek korosztályuk szerint négy osztályba tartoznak: fiatal lányok, még nem egy éves fiatal asszonyok, fiatal anyák, idősebb hölgyek.” Mert az igazi választóvonal nem a kor, hanem a családi állapot, az a bizonyos „né” szócska volt.

A fiatal leányok megjelenése egyszerű. Az első bálozó mindig fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordott, s csak a második évadban választhatott a rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld között. A kivágás mindig szerény, akárcsak az ékszer, de még olyan őszre emlékeztető díszt sem hordhatott, mint a szőlő vagy az őszirózsa. Ha már több éve farsangolt, sárgát, lilát, vagy vöröset is választhatott, no de ki akarta világgá kürtölni, hogy évek óta nem kelt el!

„Amilyen egyszerűek a lánykák, oly pompásan öltöznek a fiatal asszonyok” – írta 1886-ban a Magyar Bazár. Az ő ruhájuk a legszínesebb, kivágásuk a legmerészebb, kalapjuk a legkacérabb, ékszerük a legcsábítóbb. Vége a habos tüll és muszlin korszakának. Válogathatnak a mély tüzű selymek bársonyok között. „Férjes nők részére első divatcikk a brokát. Oly remek alakban tűnik fel ez a gazdag szövet, hogy már viselhetési jogaiért is érdemes a kesztyű alá az arany karikagyűrűt megszerezni” – lelkesedett 1890-ben a Divatsalon. Valamivel visszafogottabb az öltözéke a fiatal anyáknak, de még mindig szabadon válogattak a színek és az anyagok között. Az idős hölgyek tompa színű selymekben, bársonyokban, finom csipke és gyémánt-díszítéssel jelenhettek meg.

„Estélyi ruhák alatt mi három különféle célra szolgáló öltözetet értünk, mégpedig – először színházba és hangversenyre alkalmazkodó, másodszor díszebédnél és bemutatásnál viselendő, és végre kizárólagosan a táncra szolgáló ruhákat” – írta a Magyar Bazár 1874-ben. Bár mindhárom típus anyaga azonos – drága selyem vagy bársony, csipke- és gyöngydísszel, a különbség a kivágásban és a dekoráció mennyiségében, illetve a kiegészítők kiválasztásában jelentkezett. A báli ruha volt mindig a legragyogóbb: ujjatlan, mély kivágású, hozzá hosszú kesztyű, drága ékszer, csillogó fejdísz járt. Díszebédnél vagy vacsoránál már kötelező a hosszú ujj, úgyszintén a színházban, ahol viszont a földszinten ékszerekkel, virágokkal díszített frizurát illett viselni, míg a páholyokban nagy kalapot. Az operában a legdíszesebb a megjelenés, főleg az első bemutatón. „Kezdetben míg a tulajdonképpeni társaság össze nem gyűlt, csak a régi repertoire járja, egy-egy régi darabnak új lében való feleresztésével (azaz átalakításával), míg az első díszelőadással, azaz az első toilette darabbal új, üde áram lebeg végig a múzsák templomában” – írta a Divatsalon 1890-ben. Az operettszínházban az úrihölgyeknek szerényebben illett megjelenniük, ott ugyanis „minden feltűnőt, rikító színűt átengedünk azoknak a hölgyeknek, akik társaságon kívül állnak”

A férfiak öltözékét nem befolyásolta az életkor. A hatvanas években egész napra megfelelt a zsinóros atilla, de az angol divat átvételével nekik is bonyolult előírásokkal kellett megismerkedniük. Bálokon a múlt század közepén a kék frakk volt a megfelelő, a hetvenes-nyolcvanas években már csak a fekete-fehér keménygallérral és a fekete csokornyakkendővel. Ez utóbbi a század végétől a pincérek frakkjának a kiegészítője, elegáns férfi este csak fehér csokornyakkendőt viselt.

Az operában, a színházi páholyokban a hölgyeket kísérő uraknak frakkot illett ölteni, viszont a földszinten vagy bensőségesebb látogatáskor, megfelelt a zsakett is. A század végétől kezdve pedig a szmoking, amely eleinte a „dohányzó”-helyiségben hordható öltöny, azokon az oldottabb összejöveteleken, amikor a férfiak egymással kártyáztak, mulattak, legfeljebb csak a könnyűvérű hölgyek társaságát élvezve. Ilyenkor azt az egyébként hallatlan neveletlenséget is megengedhették maguknak, hogy kabátjukat, nyakkendőjüket levegyék.

Ha a bálok sikeresek voltak – sor kerülhetett a díszes menyegzőre. Ezen a férfiak, ha délelőtt volt, zsakettet, ha este volt, frakkot öltöttek, míg a boldog ara elefántcsontszínű vagy hófehér, uszályos, fodros, hosszú fátylas ruhát viselt. Ha az esküvői szertartás után azonnal nászútra sietett az ifjú pár, akkor a menyasszonyi útiruhát – egy sötétszínű, egyszerű selyemruhát vagy kosztümöt – viselhetett. Ha az ara másodjára ment férjhez vagy csak polgári házasságot kötött, akkor is az ún. útiruha volt az előírásos öltözet. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben – takarékossági okokból is – barna, sötétvörös vagy lila selyem úiruhában esküdtek, amely aztán később megfelelt látogatási öltönynek is. A házasságkötés elengedhetetlen feltétele volt a megfelelő kelengye, amely a jövendő háztartás minden kellékét: porcelánt, ezüstöt, ágy- és asztalneműt, valamint az ifjú asszony új dicsőségének megfelelő ruhatárat tartalmazta. A ruhák száma a vagyoni és társadalmi helyzettől függött, de okvetlenül volt benne egy vagy két sötét öltözék. Az ágy-, asztal- és a fehérneműk száma meglehetősen nagy volt, amit indokolt a mosás fárasztó és körülményes volta és az, hogy egy életre szólt. A Divatsalon szerint 1892-ben egy egyszerű kelengyének az alábbiakat kellett tartalmaznia: „12 gyolcs, 6 siffon női hálóing, 6 téli, 6 nyári lábravaló, 6 téli 6 nyári corset [fűző], 24 zsebkendő, 2 fehér, 1 világos ágyhuzat, 12 lepedő, 6 abrosz, 24 szalvéta, 24 törülköző, 12 konyhakötény, amit egy falusi házi-asszony abszolúte nem nélkülözhet”. De akkor milyen egy nem egészen egyszerű kelengye? A rendes, tehát nem egészen egyszerű kelengyében három-négy tucat nappali és egy tucat (12 db!) hálóing mellett másfél tucat hálózekét, két-három tucat nadrágot, négy-hat tucat harisnyát s rengeteg asztalneműt találunk.

A nászútról visszatérő fiatal pár végiglátogatta a város, a megye előkelőségeit, a rokonokat, az ismerősöket, a férj főnökeit. Az új állomáshelyre került házaspárnak is bemutatkozó látogatásokat kellett tennie. Ehhez nem volt szüksége külön meghívásra, ha a háziak otthonvoltak, 25 percig maradtak, s közömbös dolgokról beszélgettek. Meghívni nem illett a háziakat, akik ha tartani akarták a kapcsolatot, külön megbeszélés nélkül is vizitelhettek az új párnál valamelyik délután. Az sem volt probléma, ha a háziak nem voltak otthon, ilyenkor látogató névjegyet illett otthagyni. Ezen csak az illető neve szerepelt, a négy sarokban különböző betűkkel, amelyek jelezték a vizit célját. A jobb felső sarokban a p. r. köszönetet jelentett, a jobb alsó sarokban a p. f. üdvözletet, a bal felsőben a p. c. részvétet, míg az alsóban a v. látogatást. Egyszerűen csak a megfelelő sarkot kellett behajtani – s bár a múlt század végére a betűk eltűntek, mindenki tudta, hogy mit jelent egyik vagy másik sarok behajtása.

Amikor már a viszontlátogatás megtörtént, az asszonyok kölcsönösen meghívták egymást, s azt is közölték, mikor van a heti fogadónapjuk. „A háziasszony csinos háziruhát, robe de l’intérieurt vesz fel, mely nem olyan díszes, mint az estélyi ruha, de lehet igen elegáns” – tanította a Divatsalon. A már többször viselt estélyi ruhát is át lehet alakítani, s nem volt fontos mindig új öltözék. Az alapszabály itt az volt, hogy a tapintatos háziasszony nem öltözheti túl vendégeit. A reformszabás is a háziruhánál lett először elfogadott a századforduló idején, a tea-gown, azaz teaviselet néven: „Ez félig bő egybeszabott, ráncokban leomló öltözet, világos színű és elegáns. Ezt csak otthon lehet viselni kényelmesen olykor fűző nélkül”. A konzervatív többség azonban ragaszkodott a fűzőhöz: „Angolos köntöst, tea-gownt visel, melynek csipkéi közül a még mindig gyönyörű karjai és telt nyaka fehérlik, de a puhán leomló ruha dacára is nyilvánvaló, hogy magas, páncélszerű fűzőt visel” – Bánffy Miklós Megszámláltattál című regényében.

„A látogatási öltözet nem mindig egyforma. Ha gyalog tesszük bizalmasabb látogatásainkat, a ruha díszesebb utcai ruha középszínű kesztyűvel, ellenben kocsin tett, feszesebb látogatásokhoz gazdagabb toilettet, világosabb színű kesztyűt és feltűnőbb kalapot választhatnak” – tanácsolta 1880-ban a Magyar Bazár. 1908-ban a Divatsalon viszont már kizárólag a fekete selyemruhát tartotta megfelelőnek: minden asszony ki alkalommal ilyen fekete selyemruhában jelenik meg, biztos lehet felőle, hogy a legszigorúbb illendőségi szabály szerint öltözködött, senki nem szólhatja le és nem sajnálhatja”. A tízes években elfogadott lett a fekete szoknya, fehér hímzett vagy csipkedíszes blúz is. „A férfi szalonkabátot vesz fel, de ehhez csíkos szövetből készült pantalont. Fekete, fehér, de nem báli nyakkendőt. Fekete szalon cipőt, világos kesztyűt s elegáns fekete kalapot” – ismertette a látogatásra vonatkozó előírásokat 1918-ban a Divatsalon. Jellemző, hogy Hegedűs Géza édesapja, amikor Nagyvázsonyról felutazva vasárnap délelőtt bemutatkozó látogatásra ment leendő főnökéhez, Pesten csináltatott egy szalonkabátot, ismert becenevén egy ferencjóskát: „Hiszen akit vasárnap délelőtti fekete kávéra hívnak meg jövendő főnökéhez, annak ott ferencjóskában kell megjelennie…”

„A jelenlegi divat szerint a sétaöltözékek semmiben sem hasonlítanak a látogatási öltözékekhez” – írta 1874-ben a Magyar Bazár. A sétaöltözékek ugyanis – még ha a korzókra is szánták őket – egyszerűbbek, általában szövet és selyem keverékéből készültek, a nyolcvanas években pedig kifejezetten angolosak: kosztüm blúzzal, sima, alig díszített ruha, míg a látogatók franciás stílusúak maradtak. Az 1890-es évek közepétől ismét túlnyomó a díszített, franciás stílus, az angolos kosztümök csupán a délelőtti bevásárláshoz megfelelőek. „A látogató és sétaruha alapján hasonló” – olvashatjuk az előbbi idézettel merőben ellentétes tanácsot húsz évvel később,1894-ben a Divatsalonban.

Különleges utcai ruha a nyaralóhelyi. „A divat igényli, mielőtt fürdőhelyre vagy nyaralóba vonulunk, külön öltözékkel lássuk el magunkat” – írta 1874-ben a Magyar Bazár. A könnyebb mosóanyagokból – vászon, delén, batiszt – készült ruhák magas nyakúak és hosszú ujjúak, még csak nem is kivágottak. Színük azonban világos, az 1900-as évektől kezdve fehér. Kalap és kesztyű nélkülözhetetlen. A férfiak is egy kicsit lazíthattak, könnyebb fehér vászon- vagy flanelöltönyt hordhattak szalmakalappal, esetleg a lapos tetejű zsirardival, színes selyemövvel a derékon mellény helyet, sőt puhagallérú inget is. A szabály ismerete itt is kötelező volt. Jellemző erre Marcel Proust leírása, aki igencsak tisztában volt az elvárások minden apró részletével. „Az első napon igen rosszul fogadták a »Nagyszállóban«, amikor a személyzet…. nem tudta meg róla, hogy kicsoda. Nemcsak, hogy nem volt fehér flanelnadrágja, hanem régi francia módra s nem ismerve a nagyszállók szokásait, a hallban, ahol a hölgyek is voltak, azonnal megemelte a kalapját, amire az igazgató válaszképp hozzá se nyúlt a magáéhoz, mivel az volt a véleménye, hogy az ilyen ember bizonyosan igen alacsony származású lehet, akit ő úgy hívott, hogy »egyszerű népfelkelő«.”

A háziviselet kissé kényelmesebb volt. A férfiak bársony vagy szövet házikabátra cserélhették a kabátot, nyakkendőt, a keménygallért letehették. Az asszonyok mosóanyagokból, flanelből vagy egyszerűbb anyagból készült ruhát viseltek, háztartási teendőik végzésekor kötényt.

Negyven felett már kevesebbet, s feketével végződik, tehetnénk hozzá kellett törődni az alkalmankénti előírások betartásával s főleg a divat változásaival. A Magyar Bazár üzenete 1895-ben egy előfizetőjének: „Bátran szólíthatja néninek a mama barátnőjét, de csak akkor, ha már tubákszínű ruhát visel, ha még nagyon puffosak a ruha ujjai (az a legutolsó divat), akkor a világért se »öregítse« ezzel, mert a nénikorszak, csak a tubákszínű ruhával kezdődik” – aztán a lilával folytatódik, s feketével végződik, tehetnénk hozzá. Kaffka Margit Idill című elbeszélésében idézi elénk, milyen a jellegzetes öregasszonykülső. Főhősnője az egykori kurtizán, fia vidéki házában tisztes nagymamává akar átalakulni: „bizony, a hajáról csakhamar le fog kopni az utolsó, bronzvörös festék maradványa, egy hét múlva elő fognak csillanni, ősz hajszálai, ha kétfelé választva a homlokához tapasztja. Idővel talán gyöngyös fekete fejdíszt is helyez rá…. A menyével mindenesetre varrat magának bő, tisztes paletokat szürke szatinból és a nyaknál összetűzi egy régi elefántcsont hajtűvel, mely összefogott két kezet ábrázol, fekete lüszterkötőt is szerez majd szőrcsipkével az alján és maga elé köti, mikor ölbeveszi kis unokáját.”

Családi fénykép, 1900.
A középkorú hölgy meglehetősen divatosan öltözött, az idősebb hölgy ruhája mintegy 10 évvel, főkötője 20 évvel marad el a napi divattól.

Az előírások az 1900-as években kezdtek nagyvonalúbbá válni. 1915-ben a Divatsalon már azt írta: „Fehér ruhát még a hatvan esztendős nők is bátran viselhetnek, de csak olyan környezetben, amely megérti azt, hogy ilyen színt az illető csak azért választott, mert a meleg ellen kitűnően védekezhet vele. Kevésbé intelligens társaságban esetleg megszólják egy fehér ruháért azt is, aki csak harminc éves.” Hasonló értelmű tanács jelent meg 1916-ban is: „A negyvenéves asszony legszebb korát éli és joga van minden olyan színhez, amely az arcához is jól illik. Vigyáz azonban arra, hogy egészen világos színeket csak otthon viseljen és az utcára csak szürke, barna vagy sötétkék ruhát vegyen fel.”

Rendkívül fontos volt a megfelelő kiegészítők kiválasztása. Galsworthy a Forsyte Saga című családregényében leírta, hogy milyen riadalmat keltett az öreg Forsyte nővérek körében, hogy a fiatal tehetséges építész, kis húguk jövendőbelije, vasárnap délelőtti bemutatkozó látogatásán szürke puhakalapot viselt az előírásos fekete keménykalap helyett. Az író ezzel a kis epizóddal kiválóan jelezni tudta, hogy ezzel a fiúval később sok baj lesz – s valóban ártatlan, fiatal menyasszonya helyett egy férjes asszonyt csábított el –, hiszen, aki ilyen „impertinenciára” képes, attól minden kitelik!

Az angol úri divat minden kérdésében otthonos Mangold Béla Kolos táblázattal sietett a tudatlanok segítségére. Az asszonyoknak azonban nehezebb volt, hiszen a kiegészítőket még a divat is változtatta. A kalapok alakja és díszítése is az alkalomtól függött, de még a hölgy titokzatosságát biztosító fátyol kiválasztása is! „Reggel fehér kalaphoz fehér vagy fekete sűrűbb fátyol. Sima, dísztelen, de mindig tiszta és ép. Délfelé sétaruhához szép, fekete, pettyes vagy csipkés fátyol. Délutánra, látogatásra semmilyen. Sétára ozsonnázó helyre szép, könnyű elegáns fehér fátyol. Este sürgősen magánútra, recés csipke fátyol, mely egészen jelentéktelen” – írta a Divatsalon 1902-ben.

Legalább ennyire döntő volt a napernyő és esernyők kiválasztása is. 1904-ben a Divatsalon legalább négyfélét javasolt: „mindenek előtt entous-cas-t [általános]. Körülbelül ez legyen a legdrágább. Különösen a nyélre kell vigyázni… Aztán kell egy sötét selyem napernyő, élénkszínű béléssel az egyszerűbb ruhák számára, egy fehér díszes délutánra. Ezekre szalag, virágcsokor jön. De ez csakis selyem vagy hasonló ruhákhoz való. A mosóruhákhoz könnyű csipke vagy éppen batiszt napernyőt tartunk csipkés rozettel a nyelén. Ezeket a napernyőket összecserélni nem szabad. Ha az idő borongós, bármilyen is a ruhánk, az elegáns entous-cas-t vigyük. Világos ruhához mindig fehéret. Kivéve, ha nagy fekete kalappal, fekete kesztyűvel, fekete boával tüntetünk. Akkor persze még a fehér ruhához is fekete csipke napernyő való.”

A cipővel kevesebb probléma volt – általában mindig megfelelt az egyszerű sötét színű, magas szárú, csak báli vagy más estélyi alkalomhoz volt elképzelhető a díszített és kivágott félcipő.

Viszont az se volt mindegy, hogy milyen fűzőt választanak. Előbb legalább tíz darabra volt szükség – reggelre egy könnyebb batisztra, kevés halcsonttal; legalább három nappali corset-ra; egy halcsont nélküli puha, esetleg szarvasbőrből készült darabra sportoláshoz, utazáshoz; no és külön szabályozható méretűre az „érdekes állapot” idejére.

A legszigorúbbak az előírások a császári udvarban. Audiencián a polgári osztályhoz tartozó hölgyeknek sima, kevéssé díszített, fekete szövet, magas nyakú, hosszú ujjú, uszályos ruhában kellett megjelenniük. Az uraknak „ferencjóskában” vagy „császárkabátban”, valószínűleg mindkét szellemes beceneve a szalonkabátnak innen ered. Az arisztokraták számára a különleges nagy események alkalmára – koronázás, külföldi követek fogadása, bál, stb. – egy kifejezetten udvari, „gálaöltözék” is létezett. Ez kifejezte a rangot, rendszerint arannyal hímzett fekete frakk volt, térdnadrággal, csatos cipővel, és az összes kitüntetéssel. A nők nehéz selyem, bársony, arannyal, ezüsttel hímzett, kissé konzervatív szabású hosszú uszályos ruhákat viseltek, a vállhoz kapcsolt külön uszályos köpennyel. Ezekre az alkalmakra megfelelt a magyar díszruha vagy a katonák esetében a társasági egyenruha. Az udvari bálon a fiatal leányok fehér tüllt viseltek, ha akkor mutatták be őket az uralkodónak, míg a menyasszonyok rózsaszínt, kezükben nagy élővilág bokrétával. A kevésbé előírásos, meghittebb, kötetlenebb, „bál az udvarnál” alkalmával már lehetett divatosan öltözködni, s a férfiaknak sem kellett kitűzniük kitüntetéseiket, elég volt szalaggal jelezni azokat

Az udvari viselet általában díszesebb volt, így például délelőtt magas nyakú, világos selyemruha csipkedísszel, nagy kalappal – másutt lakodalomra is megfelelt volna. Érdekes a királyi ház menyasszonyainak előírásos öltözéke: kivágott ruha, ezüsttel hímzett udvari köpeny, amelynek uszálya olyan hosszú, hogy apródok vitték az ara mögött.

Nagyon fontosak – különösen a rokonok, ismerősök éles nyelve miatt – a gyász idejére kötelező előírások. A ruha szabása mindig a napi divatot követte, de a rokonság foka szerint különbözött a kivitele s az időszak, ameddig viselni kellett. A közeli családtagokért mély gyászt illett hordani, amelynek első fokozata a „kreppkorszak” volt. Az elnevezés arra utalt, hogy a nők, sima, fénytelen szövetből készült ruháját csak a fénytelen kreppselyem díszíthette, s a kalapról hosszan (hitvestársért, szülőkért 150 cm, gyermekért, vőért, menyért 120 cm) lebegő fátyol is belőle készült. A férfiak fekete öltönyt, fekete nyakkendőt s a kalapon kis selyemfátyolt hordtak. Az özvegyek egy éven át, az apa és az anya az elvesztett gyermeke után 9 hónapig, após, anyós, gyermekek menyek és vejek 6 hónapig öltöztek így. A következő a „fekete selyem korszak” volt, amikor már fényes selyem, fekete prém, kis fehér csipke is lehetett a díszítés, a férfiak fehér mellényt is felvehettek fehér nyakkendővel. Ez az időszak az özvegynél 9 hónapig, a többi családnál 6 hónapig, míg a nagyszülőknél, sógoroknál és más távoli rokonnál 3 hónapig tartott. Az utóbbiak eleve így kezdtek gyászolni. Ezután a félgyász következett – házastársért még egy félév (ez már összesen 2 év és 2 hónap!) –, a szülőkért 3 hónap, míg a többi rokonért 6 hét. Ekkor már mindenféle sötét selyem – vagy bársony – és csipkedísz megengedett, fekete-fehér színösszeállítás is és zománc ékszer.

Ahogy egyszerűsödött a divat, úgy egyszerűsödtek az öltözködési előírások is. Tulajdonképpen csak délelőtti, délutáni és esti viseletet különböztettek meg. Ez az utóbbi két esetben is általában megfelelt az ún. „kis fekete” – egy fekete selyem- vagy szövetruha, különböző gallérokkal, bizsukkal „megbolondítva”. Hatvany Lili bárónő ugyan az 1930-as évek közepén megjelent Öltözködés és divat című kiadványában sokkal több fajta ruhatípust ismertetett, ezeket azonban csak a pesti előkelőségek tartották számon. Szerinte nagyon fontos elegánsan megjelenni kiállítási megnyitón, mert „ha képek között vándorolunk, legyünk dekoratívak: sötét szövetruha, prémek, legjobb kalapunk vagy tavaszi időben imprimé”. A színházi főpróba nem elegáns esemény, nem kell kiöltözni, „a kalap viselet ugyan megengedett, de nem illik”. A harmadik nappali esemény a részvét-, gratuláló- vagy udvariassági látogatás, melyhez utcai ruha dukál. „Úgynevezett vizitruha már csak vidéken dívik”. Ha ebédre, azaz villásreggelire hivatalosak, az öltözék a vernissage-hoz hasonló, „kalap kötelező és csak akkor levetendő, ha a háziasszony erre külön felszólít”. Délutáni teához kis selyemruha és díszesebb, nagyobb karimájú kalap jár, az este hét órakor kezdődő koktélpartira fekete hosszú ruha kis kabátkával.

A problémák az esti programokkal – vacsora (vendéglőben is), színház, mozi, bál stb. – kezdődtek. „Férfi, ha vacsorára van meghíva, azonnal azt kérdi, frakk vagy szmoking? Mi is tegyünk úgy” – tanácsolja a bárónő. A Magyar Úriasszonyok Lapja szerint ez a kérdés társasági járatlanságunkat árulja el. Ha nyolc-tíz nappal korábban írásban hívnak meg valakit, akkor egyértelmű a frakk és a nagyestélyi, ha viszont két-három nappal korábban és telefonon, akkor szmoking és kisestélyi, hiszen világos, hogy „fesztelen és intim összejövetelre vagyunk hivatalosak”.

Viszont lehet a szmokingból frakkot (azaz a kisestélyiből nagyestélyit) csinálni – és fordítva: a kivágott estélyihez hordott kbátkával. Ez megfelelő nyilvános étteremben is. Színházban, operában csak a premier fontos, a többi előadáson már vegyes a megjelenés. Hatvany Lili szerint ez „érthető, ha valaki egész nap keményen dolgozik, nem talál időt esetleg hazaszaladni és átöltözni”. Ezzel szemben a hangversenyen nagyon is fontos, sőt „mennél nagyobb a művész, annál nagyobb a ruha”. Moziban utcai ruha a megfelelő, viszont „aki bálba megy, ragyogjon – vagy legalább igyekezzék ragyogni”. Lenge, világos muszlint még a fiatal lányoknak is csak nyárra tanácsol – a saját anyagból vagy szalmából készült nagy karimájú kalappal viszont a garden partykon tökéletes. Bálban szatén, csipke tüll, brokát és bársony a megfelelő.

A férfiak nappali viseletéből eltűnt a szalonkabát, és a zsakett is ritkább lett. A délutáni (a Szabó Ipar meghatározása szerint ez „divatnyelven az üzlettől és munkától mentes helyzetet jelenti”) ruházkodás „színes”, persze csak módjával: sötétkék, sötétszürke vagy sötétbarna. Estére általánossá lett a szmoking, de legtöbbször egy sötét öltöny is megfelelt.

Megváltozott a kelengye is. A háború előtt összegyűjtött darabok kimentek a divatból: „8-10 évvel ezelőtt férjhez ment fiatalasszonyoknak tele van a szekrényük drága holmikkal, fodros, csipkés nadrágokkal, amit nem tudnak hordani. A mai szűk, testresimuló ruhákhoz csak egybeszabott kombinékat lehet viselni, a sok drága holmi használatlanul fekszik a szekrényben” – kesergett 1928-ban a Párisi Divat. A kisebb, egy-két szobás lakásokban a hely is kevesebb, meg minek is divatjamúlt holmit tárolni. „A mai kis divathölgy kikéri magának, hogy az ő számára egy életre szóló hálóinget, nappali és trikófehérneműt adjanak stafirungnak. Hogyisne, mikor még az uzsonnaabroszok színe is és szabása is úgyszólván a folytonos divatszerű változások függvénye… A régi jó világ erős vászonanyaga helyett ma minden selyemből vagy más foszló anyagból készül, s már csak azért sem tartható sokáig… A jó fehérneműs szekrény kis teret foglal el, úgy van kiszámítva, hogy a legtöbb holmiból fél tucat, egy tucat kap benne helyet, melyet elhasználás után újabb divatú vált fel” – írta 1937-ben a Tündérujjak.

TÁRSASÁGI TÁNC

1896-ban a Magyar Bazár azon kesergett, hogy a divatos táncok egyáltalán nem kecsesek, amelynek okát a sportolásban kereste. Valóban, a hagyományos táncrendet, amelyben a legfiatalabb a polka és a keringő és a legtemperamentumosabb a csárdás volt, komoly veszély fenyegette a dél-amerikai és afrikai ritmusú és koreográfiájú új, vérforraló táncokkal, amelyeket a tetejében a párok összekapaszkodva, sőt egymáshoz simulva jártak! Az idősebbek felháborodtak, de a fiataloknak nagyon tetszett a cake-walk, a boston, az one- és a two-step, a masics és főleg a tangó. A Színházi Élet már 1912-ben arról tudósított, hogy: „Mindenhonnan táncőrületnek érkezik híre. Táncol egész Berlin, egész London, az egész Párizs. Pestre is elérkezett a láz, a legindokoltabb betegségek egyike.” Hiába hadakozott ellene a társasági, sőt állami szigor! II. Vilmos német császár kitiltotta a modern táncokat az udvarból, Bajorországban a rendőrségi kopók szimatoltak a bűnös ritmusok után, de az élelmes fiatalok mégis túljártak az eszükön. „Ha a nagy bálokon megtiltották a zenekaroknak, hogy az új táncokat játsszák, akkor a keringődallamokra azért is bostont táncoltunk, s a francaise forgásai helyett two-stepet. Aki ezt tudta, és meg merte tenni, azt minden táncos kedvű lány csodálta, és minden nagy hasú nyomozó gyűlölte” – írta Viktor Mann.

A tangóőrület 1913-ban ért Budapestre. A Színházi Élet szerint „a honfoglaló Árpád semmi esetre sem hódította meg olyan gyorsan Magyarországot, mint a tangó”. Az egyik úttörő (természetesen) a híres primadonna Fedák Zsazsa, aki népszerű bonvivánnal, Király Ernővel a Tökéletes asszony című operett előadásán „vitte páratlan népszerűségre az argentin táncot”. A Holzer Divatáruház „tangókirakatot” rendezett be, s az előtte csoportosuló tömeget még a lovasrendőrök sem oszlatták el. A „drága, a mámoros tangó” okozója és mérvadója lett a térdig felhasított szoknyának. A divatos szűk aljban ugyanis tipegni még csak lehetett, de a tangó bonyolult figuráit járni már nem, tehát szükség volt a hasítékra.

Ha a világháború előtt táncőrület söpört végig Európában, akkor a húszas években táncjárvány tört ki. Mindenütt táncoltak: Poiret divatrevüitől kezdve a legkisebb kocsmáig. A Társaság szerint 1920-ban Bécsben „nincs az a szálloda, nincs az a bár, nincs az a Keller, ahol ne táncolnának”. A Színházi Élet 1921-ben arról a hallatlan dologról számolt be, hogy az Astoria bárját fiatal úrilányok is látogatják. A Jardin nevű mulató viszont igazi világszenzációval szolgált: néger ritmusokat játszó dzsesszbandával. A legmodernebb táncok: a shimmy, a foxtrott, az angolkeringő, s főleg a charleston. A rendőrség azonban Pesten is ébren volt, s sorban ellenőrizte a tánciskolákat. Nem volt szabad közel táncolni, vállat és fart rázni, de még a férfi nyakát sem átfogni. Az állami erkölcsvédelem azonban mit sem ért, mert a társaság elfogadta az új módit. 1925-ben már táncversenyt is rendeztek, amelyen a párok (úrilányok és -fiúk) legalább öt órán keresztül rázták a vállukat és a lábukat, akár a rongybabák. A testükkel együtt rázkódott a férfiak bő szárú „charleston”-nadrágja és a nők egyenes szabású, csípőtől bővülő ruhája, amelyet éppen azért hátul vágtak ki, mert tánc közben a ruha eleje nem látszik!

"A modern táncőrülethez: a berlini Potsdamer Platzon, egy háztetőn már délelőtt így chalestonoznak a rádió mellett"
- tudósít a Pesti Hírlap 1927. évi nagy naptára.
Pesti Hírlap Nagy Naptára 1927., 329. p.

A harmincas évek divatja a rumba, de ez az új tánc már nem izgatja sem a rendőrséget, sem a mamákat. A negyvenes évek széles vállú, sportosabb divatjának névadója a szving lett, annak ellenére, hogy a táncőrület kissé csillapodott – valószínűleg azért is, mert az egykori lázadó fiatalok megállapodottabb korúak lettek, s gyerekeik nem a táncokkal akarták őket megbotránkoztatni.

FÉRFIVISELET ÉS SZÉPSÉGIDEÁL

„A férfiruhákban nincsenek idényről idényre olyan eltérések, mint a női divatnál. Általában ugyanaz marad, csak hosszban, bőségben különbözhet vagy változhat” – írta 1921-ben a Szabó Hírlap. A kijelentés ékes bizonyságául pedig 1926-ban olyan nyári divatképet közölt, amelyet 1914-ben már egyszer megjelentetett.

1912-ben a New York-i szabókongresszuson határozatot hoztak, hogy a férfidivatot is gyorsabban kell változtatni. Ám a határozatok az öltözködés területén nem sokat érnek, még akkor sem, ha a divat mellett szólnak. A gyorsan változó férfidivatnak nem volt vevőközönsége, hiszen csak a társadalom igen kis rétege követte: dendik, arszlánok, ficsúrok, gigerlik, mikor hogy hívták őket. A XIX. század második felétől a XX. század közepéig uralkodó férfiideál a komoly, megfontolt férfi volt, akinek „nincs ideje” olyan csip-csup, nőies dolgokkal foglalkozni, mint a divat. Rendszeresen megjelenő férfidivatlap sem volt. És mégis, ha a régi képeket figyelmesen megnézzük, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy 10-15 évenként változott a haj-, szakáll- és a nyakkendő divat, velük együtt a kabátok, ingek, mellények szabása. A változások nem feltűnőek, s egy kicsit a körhinta mozgására emlékeztetnek: például ha tíz évig kivágott volt a mellény, akkor az új forma magasan zárt, hogy újabb tíz év múltán ismét kivágott legyen, de hasonló körforgást a női viseletnél is találhatunk.

A XIX. század második felének férfiideálja az angolos eleganciájú, korrekt megjelenésű, kissé idősebb úr volt. Nyakkendője, vastag aranylánca komoly egzisztenciáról tanúskodott. 1860 körül haja hullámos volt, fülét takarta, arcát szakáll és bajusz övezte. Fején magas cilindert, esetleg kerek keménykalapot hordott, melynek hazai variánsa a pörge vagy csikóskalap volt. A fehér ing erősen kikeményített állógallérja keskeny. A nyakkendő gondosan szalagcsokorba kötött. A váll és a mell erősen domború, de csak enyhén szűkített, a harmincas-negyvenes évek karcsú, fűzött dereka eltűnt, a kabát inkább kissé lazább szabású. A hazánkban igen kedvelt atilla is kevésbé domború mellű, és bővebb, mint reformkori elődje. A zsakettek, frakkok gallérja, hajtókája keskeny, magasan zárt. Sok a rövid, zakószerű, elől elkerekített kabát. A derékban bő nadrág jótékonyan eltakarja a pocakot, a nadrág kályhacsőszerű hengerforma, s ráborul a magas zárt cipőre.

A férfi divat változásai fényképeken 1.
1860-as évek.
Victor Angerer felvétele, Bécs.

A ruhák, a kabátok anyaga sötét színű szövet, gyakori még a középkék is, de hordtak sötétbarnát, sötétzöldet, és természetesen a szürke és fekete árnyalatait. A nadrág sokszor világosabb anyagból készült, lehetett akár mustár vagy téglaszín is, igen sok a kockás és pepita minta. A mellények a kabát anyagából vagy színes, hímzett selyemből készültek.

1870 körül a hajat inkább hátrasimították, kissé rendetlenül az égnek meredezve. A szakállak hosszabbak voltak, s a nyakkendők is mintha kissé félrecsúsztak volna, felemásan megkötöttek, aszimmetrikusak. Az ingek gallérja igen magas, s a kézelők is szélesek, viaszolt vászonból vagy papírból készültek, s külön le lehet gombolni őket. A váll keskenyebb, a testre szabott kabátok, mellények mélyen kivágottak, szélesebb gallérral és hajtókával. Újdonság a szalonkabát rövid változata: a csípőig érő, egyenes végű, kétsoros zakó. A nadrág szűkebb és hosszú, szintén kissé rendetlenül többször is redővel borul a magas szárú, hegyes orrú cipőre. Esti viseletnél viszont kivágott lakkcipőt, escarpint illik viselni, amit III. Napóleon rendeletileg hozott divatba, ugyanis az udvari gála kötelező darabjává tette. A ruhák anyaga tovább sötétült, egyre kevesebb lett a szín.

A férfi divat változásai fényképeken 2.
1870 körül.
Andrássy M. felvétele, Rimaszombat.

1880 körül a haj elől kis, rövid, homlokba fésült, „frufruval”, rövidebb szakállal. A váll ismét szélesebb lett, a szabás lazább, a gallér keskeny és magasan záródó. Az apró mintás vagy sima, tompa színű szövetekből készült mellényeket, gallérokat selyemszegély keretelte. A mindennapi viseletben mindinkább kedvelté vált a zakó egysoros változatban is.

A férfidivat változásai fényképeken 3.: 1880 körül
Kozmata Ferenc felvétele, Budapest

„A férfigallérok már nem olyan magasak, észrevehetően alacsonyabbak és a lehajtott gallér a chic. A férfijaquette, a nadrág, felöltő is jóval szűkebbek, mint voltak eddig. A fiatal urak megunták a nagyon is koros, bő öltözetet” – jelentette a Magyar Bazár 1888-ban.

A férfidivat változásai fényképeken 3.: 1890 körül
Michael Moser felvétele, Bad Aussee

A fiatal urak valóban megunhatták az eddigi „koros” öltözetet, mert a kilencvenes évektől kezdve jelentősebb változást figyelhetünk meg a divatban. A rendetlen, hosszú hajak eltűnnek, a haj egészen rövidre van nyírva, sőt kétoldalt még fel is van borotválva. 1900 után egészen szögletessé válik a fejforma, s a rövid haj elől tüskeszerűen mered föl, oldalt jóformán semmi sincs. Az arc jól táplált, enyhén rózsaszín, amit esetleg púder támogat. Nagy Endre leírása szerint például Kossuth Ferenc „fehér arca simaságát, üde rózsaszínben derengő románcát a kozmetika varázsszereivel ápolgatta.” A szakáll eltűnt, csak bajuszkötővel idomított, hegyesre pödört, kackiás bajusz van. A tartás feszes, némileg a korszak divatos nőalakjának vonalát utánozta: a domború mell előredőlt, a far hátra. A széles vállú kabátok mellrésze vattázott, ránctalanul simultak a derékra. Az 1890-es években magasan zártak, keskeny gallérokkal, az 1900-as években a hajtókák és gallérok egyre szélesedtek, a kivágások nagyobbodtak, mélyültek, sőt legtöbbször a kabátok elől nyitva voltak. Túlnyomórészt minden fekete, esetleg a nadrágok világosabb szürkék. A szmoking, frakk és szalonkabát hajtókája fekete selyem, a frakk mellénye fekete selyem vagy fehér piké. Az 1900-as évektől kezdve a nappali viseletben elfogadott az apró kockás, esetleg halvány, pasztellszínű ing, csak a levehető keskenyebb keménygallérok és kézelők fehérek. Nappal a sálszerű, előre megkötött, mintás selyemből készült ún. plasztron- vagy a hosszú nyakkendőket viselték. Este csokornyakkendő az elfogadott, ami legtöbbször előre kötött, szabályos keskeny, hosszúkás alakú. A nadrág rövidebb, középen bevasalt éllel, lefelé egyenletesen szűkült. A magas szárú cipők mellett már a félcipők is divatosak voltak, mindkettő hosszú keskeny egyenesen levágott orral. A félcipőknél gyakori a színes betét. Fontos kiegészítője az öltözéknek a kimondottan színes, kékesszürke, mustársárga bokavédő a „kamásli” és a sál. A felöltők általában szűkek, és különféle alaptípusai vannak: a bársonygalléros, rejtett gombolású hosszú Chesterfield; a széles gallérú rövidebb ulszter; a gallér és ujj nélküli pelerin; az operakabát, amely az esti viselet része a cilinderrel vagy összecsukható változatával, a klakkal, és a hanyagul a nyakba vetett fehér selyemsállal. A kalapok általában szélesebb karimájuk, nappal elfogadott a fekete puha kalap is. A fiatalság, sőt kifejezetten a gigerliség jelképe a lapos tetejű zsirardi szalmakalap.

1910 körül a szecessziós, domború tartás eltűnt, az egész megjelenés kezdett sportossá válni. A haj ismét hosszabb lett s hullámosan hátrafésült, csupán a tarkónál volt magasan felborotválva. A keménykalap helyett a puha, középütt benyomott hódkalap, „olyan gyorsan talált barátokra, hogy már nem is akarják nélkülözni… barna színben előkelő meg szürkében, a zöld minden árnyalatának mellőzésével” – írta a Divatsalon 1914 nyarán. Ugyancsak színes, esetleg kockás; ellenzős vagy kötött sapka járt az autózáshoz és a sportokhoz. Újszerű a barna és a szürke szín alkalmazása nem csak kalapoknál, de a nappali viseletként egyre általánosabbá váló zakónál is. „Bécsben, Párizsban és mindenekfelett Londonban egyszerre írták alá a jó öreg császárkabát halálos ítéletét.” – jelentette Mangold Béla Kolos 1912-ben. Nappal elfogadott a kockás, csíkos, halszálkás és tweedmintás sportzakó, s az eltérő színű selyemmel való szegélyezés ismét kedvelt. A kabátok keskenyebb vállúak, erősebben szűkítettek, a gallérok szélesek, magasan zártak. Újdonság a derékban elvágott, hátul enyhén ráncolt, öves sportzakó. Az inggallérok megint magasak, hegyük lekerekített, esetleg visszahajtott. A nyakkendők keskenyek, a hosszú típus csomója laza. A frakkhoz viselt piké- vagy vászon mellényt gazdag fehér hímzés díszíti, esetleg népművészeti mintával, a leggyakoribb a kalotaszegi vagdalásos és a boldogi. Egyre több a kötött pulóver, mellény, kardigán. A nadrág derékban alig ráncolt, lefelé egyenesen szűkült, alul esetleg hajtókával. A sportzakóhoz térdig érő, bő, ún. breeches, azaz bricsesznadrágot viseltek. Általános volt a félcipő, amelynek orra nyújtott, eleje tűzött. A legelegánsabb a fehér betétes, sárga bőrből készült cipő. Újdonság a bőrlábbelit a hótól és az esőtől megvédő kalucsni és a híres Palma-gumisarok. A felöltők, kabátok vállnál bővebbek, de derékhoz szűkítettek. Sok a prémmel bélelt vagy a széles szőrmegalléros bunda.

A férfi divat változásai fényképeken 6.
1910 körül.
Uher ödön felvétele, Budapest.

1920 körül a divatos férfi haja tarkóig ér, amelyet vízzel és brillantinnal simított hátra. Puhakalapjának karimája széles; cilindert, keménykalapot már csak meghatározott alkalommal viselt. Arca borotvált, eltűnt mindenféle kackiás bajusz vagy rendetlen szakáll. A zakó hosszabb, erősen karcsúsított, egy sorba gombolt, válla nem túl széles, a gallér keskeny, de a hosszú hajtóka széles. Az ingek nappal mintásak, a gallérjuk puha, saját anyagból készült. Este a keménygallér magas és elkerekített sarokkal visszahajtott, az 1870-es évek módiját idézi. A nyakkendő általában előre megkötött csokor. A derékban ismét húzott nadrág nagyon rövid, csak bokáig ért, lefelé erősen szűkült, és az alján széles hajtóka volt. A felsőkabátok bővebbek és raglánujjúak. Estére a hagyományos operakabát helyett is inkább az utóbbit viselték: „A nyugati államok intelligenciája ezen a kabátokat estélyi ruha helyett hordja…. nem veti le, hanem egyszerűen lecsúsztatja a vállairól.” A viselet tovább színesedett, sötétbarna, sőt sötétzöld is elfogadott, s a csíkos, kockás s a különböző bolyhos szövetek – mint a tweed vagy a flaush – igen népszerű.

A húszas-harmincas években változatlanul az idősödő (Palásthy Irén, a híres színésznő szerint csak a negyvenen felüli urak), nem szép, de hibátlan eleganciájú férfi az ideál, „akinek öltözködése azt mondja: Nem akarok dandy lenni. De titokban fontosnak tartom, hogy észrevedd, milyen hibátlan rajtam minden” – írta Feiks Jenő a Pesti Napló kiadásában megjelent Öltözködés és divat című könyvben.

A férfi divat változásai fényképeken 7.
1928.

A húszas évek végén a zakók ismét rövidek, a gallérok, kihajtók középméretűek lettek. A váll széles, a derék karcsúsított, „vezető elv a lefelé keskenyedő forma”. Sok a nagy, rávarrott zsebbel díszített öves, sportos zakó, és ismét divatos a kétsoros gombolás, főleg az esti alkalmakra. Bár a szilvakék, dohánybarna is divat volt, a szürke az a szín, amely mindig megfelelt, az esti alkalmakat kivéve. „Ezt hordhatjuk szüntelen anélkül, hogy szegényesen hatnánk. Persze vannak úgynevezett divat-színek is. Egyszer a barna, másszor a kék veszi fel a versenyt a jó öreg szürkével. De hamar elvéreznek ezek. Legyünk óvatosak! Ha kevés a ruhánk, maradjunk a szürke mellett” – tanácsolja Feiks Jenő.

A nadrág hosszabb és bővebb, alján széles kihajtókával. Rendkívül kedvelt a bő golf- vagy bricsesznadrág, amelyhez nem csupán sportzakót, de ingpulóvert is lehetett hordani nyakkendő nélkül. A kalap sötétbarna vagy fekete, közepes karimájú, szalaggal szegett, a legválasztékosabb az angol külügyminiszterről elnevezett Eden. A felsőkabátok közül a legelegánsabb még mindig a Chesterfield, amelynek a szabását utánozták a bundák is. A Magyar Divatipar 1928-ban egy új, eredetileg az első világháború katonái számára feltalált „Trench-coat cím alatt forgalomba került háromrétű kabát” ellen háborgott: „Háromrétegű, mert a felső szövet és a bélésen kívül Billroth-vászon (egy vízhatlan anyag) van benne. E ruhadarab nem mondható célszerűnek, viszont a végtelenségig ízléstelen. Célszerűtlen, mert az esőben a külső kelméje átázik, s a víz végigcsurog… a Billroth-betéten. Ezenfelül idomtalan és mindig és mindig gyűrött. Nem hiába háborús maradvány e ruha, látására a lövészárok gyűrött ruháira emlékeztet.” Maga a kabát viszont első jele a kifogástalan elegancia elleni lázadásnak, a hanyagabb kötetlenebb, vidámabb és főleg fiatalosabb külső igényeknek.

A harmincas évek végének, negyvenes évek elejének férfiideálja is könnyedebb. Arca nevetős, kis kackiás bajsza van, haja rövidre nyírt, s nincs erősen brillantinnal leragasztva, így néha a szél is összeborzolja. A divatos férfi puha, kissé nagyobb karimájú kalapját hátratolja, egy – vagy inkább kétsoros – zakójának válla széles, anyaga gyakran világos, nagy kockás szövet, nyári estéken fehér szmokingot hord puha gallérú inggel. Nagy mintás, széles, hosszú nyakkendője laza csomóra kötött. A férfiak kezdenek az ellen is fellázadni, hogy a legnagyobb melegben is kötelező a zakó: „a harmincfokos naptól megdühödött férfiú elkeseredésében szeretné leváltani ruháját és odavágni a társadalomnak: én nem szenvedek tovább miatta” – írta Feiks Jenő. Berlinben már 1930-ban a nyári kánikulában egyes „reformerek” kabát nélkül járkáltak a városban, a többiek felháborodása közepette, mert „akár milyen szép selyeminget is viselünk, ha az a nap hatásától illetve a melegtől átnedvezik a testünkön” – írta a Szabó Ipar. Feiks is lemondóan beletörődött a helyzetbe: „Jóslatunk: az ingbe való járás sohasem fogja legyőzni a felöltözöttséget.” A férfiviselet merev elvárásai, mint a sötét színek, a kötelező zakó vagy nyakkendő csak a második világháborút követő években tűntek el, akkor is csak hosszú, nagy harcok eredményeként.

A férfi divat változásai fényképeken 8.
1940.

NŐI SZÉPSÉGIDEÁL ÉS VISELET

Amilyen lassú és óvatos a férfi, olyan gyors és viharos a női divat változása, sokszor egy-két éven belül is. A rangot, a társadalomban elfoglalt helyet ugyanis nemcsak az öltözködés pompája, hanem a divatkövetés gyorsasága is jelzi. Mégis, a viselet alakulásának fő jellemzői szerint három nagy, összefoglaló korszakot különböztetünk meg.

Óriási méretek és rengeteg anyag (1860-1898)

A hatvanas évek nőideálja gyengéd, törékeny, hófehér bőrű, finom, húsz és harminc év közötti fiatalasszony, aki szívesen megmutatja bájait, s élvezi a férfiak hódolatát, akár „úri”, akár félvilági hölgy. A harminc év már azért is korhatár, mert illetlen dolog kozmetikai segédeszközt használnia, legfeljebb egy kis korom megengedett a szempilla, szemöldök feketítésére s pirosítóként az arc csipkedése. A félvilági hölgyek is csak félve nyúltak a púderhez, pirosítóhoz, főleg az arzéntartalmú hajfestékekhez, mert ezek rossz minőségűek és igen ártalmasak voltak. Nem „takarékoskodtak” viszont az ékszerrel! A csupaszon hagyott nyakakon, karokon és a fülben vagyonok ragyogtak. Eugénia császárné legkedvesebb darabja például egy szőlőágat utánzó készlet volt, melynek fürtjein és levelein nem kevesebb, mint 3000 különböző méretű briliáns ragyogott! Maguk az öltözékek is hatalmas virágnak vagy ékszernek tűntek a rengeteg fodorral, virággal, csipkével és gyöngyökkel díszített óriási szoknyákkal, amelyből virágszárként emelkedett ki a karcsúra fűzött derék. Az édes szív alakú arcocskát bodros fürtök lebegték körül, felettük kis kerek kalapok, főkötők a tarkón vagy konty.

A szép, telt kar és kivágás rendkívül fontos volt. Mamák, leányok réme a soványság, ami ellen a napi ötszöri bőséges étkezés mellett tápszerekkel is védekezhettek: „legszebb eredmény által kísért szer dr. William Hartley táppora. Soványak tartós, szép telt testidomokat nyernek. Hölgyek remek keblet 6 hét alatt, 20 kiló gyarapodásért jótállás” – ígérte a Vasárnapi Újság hirdetése.

A ruhák alatt rengeteg fehér vászon alsóneműt hordtak. A karcsú derékról a fűző gondoskodott. Alatta hosszú fehér ing, felette kis kivágott, csipkés mellényke, az ún. fűzővédő volt. A lábat bokáig vagy térdig érő fodros nadrág és többrendbeli alsószoknya takarta. Ahogy az 1830-as évektől kezdve a szoknya mindinkább növekedett, úgy nőtt a kikeményített, suhogó alsószoknyák száma is. Ezek viselete azonban kényelmetlen és nehézkes, megoldást kellett találni arra, hogy belőlük egy, legfeljebb két darab legyen. Először lószőrrel, „crinnel” merevítették a szoknyákat, majd – hála a „modern nagyipar” fejlődésének – vékony acélabroncsot fűztek bele tíz centiméteres közönként, amelyet szalagokkal összefogtak, így a viselet rugalmas, könnyed, és kényelmes lett. Ez volt a krinolin, mely lehetővé tette a szoknya hatalmassá válását. A kényelem ugyancsak viszonylagos volt, hiszen az ingó-bingó szerkezetben külön meg kellett tanulni a járást, a nők nem szoríthatták magukhoz szerelmesüket (mamák és férjek örömére), gyermekeiket; egy kisebb szobában csak ketten-hárman fértek el, gondok voltak a leüléssel a színházban és a templomban, arról nem is beszélve, hogy a muszlin- és tüllanyagból készült óriás alkotmányok tűzveszélyesek voltak, különösen a titokban dohányzók számára. 1860 körül többen úgy lelték halálukat, hogy apjuk vagy férjük hirtelen belépésére hátradugták az égő cigarettát, s a rengeteg fodor pillanatokon belül lángra kapott.

Fűződivat 1870-ben két éves kortól!
Magyar Bazár V (1870)/17., 275.

A harang alakú szoknyák 1860-ban érték el technikailag lehetséges legnagyobb átmérőjüket, s minthogy tovább már nem tudtak széltében terjeszkedni, elindultak hátrafelé – három-négy méteres uszállyal. A nők szinte óriási, tölcsér formájú szoknyává váltak, amely felett már a nagykabát sem fért el, helyette rövidebb pelerineket, bő hátú selyemkabátokat vagy nagy, háromszögletű kendőket hordtak.

Nyáron és este pasztellszínű, könnyed, habos organdikat, tüllöket, muszlinokat, míg télen a tompa lila, sötétbarna, szürke és drapp nehezebb selymet, düsesszt, atlaszt, vagy a selyemfényű szöveteket: alpakát, kasmírt, teveszőrt, plüssbársonyt kedvelték. Az öltözéket paszománnyal, rojttal, virágfüzérekkel, csokrokkal és változatos csipkefajtákkal díszítették.

A női divat változásai fényképeken 1.
1860 körül.
Louis Harmsen felvétele, Bécs.

A félvilág hölgyei a hatvanas években mind nagyobb szerepet kaptak a társasági életben. A tisztességes asszonyok is könnyezve olvasták ifj. Alexandre Dumas érzelmes történetét A kaméliás hölgyről. A merev elzárkózás és megvetés izgalommal teli kíváncsisággá vált, amelynek hatása nyomon követhető a divat alakulásán is. A színek, kivágások egyre merészebbek, harsányabbak lettek, sőt még az évtizedeken keresztül letagadott lábat is lassan megmutatták!

Az ún. rövid, azaz keskeny, magas szárú, kecses sarkú cipőt kivillantó, bokáig érő szoknyahosszt már 1860-ban megkísérelték becsempészni, de sikertelenül. 1865-ben jelent meg újra a szemtelenebb, feltűnőbb öltözködési stílus, a „genre canaille”, a „csatornák ízlésének” részeként, s egy csapásra meghódította az előkelő társaság tagjait, élükön Eugénia császárnéval. A spanyol etiketthez ragaszkodó osztrákok nem kis megdöbbenésére Eugénia még Salzburgban, III Napóleon és Ferenc József „csúcstalálkozóján” is ilyen bokáig érő ruhát viselt, amire a jelenlévők megjegyezték, lehet, hogy a francia császárné divatosabb, de Erzsébet, óriási uszályos szoknyájában, sokkal inkább uralkodói jelenség.

1865-től kezdve a szoknya bősége lassan apadni kezdett. Sok az elütő színű, rövidebb, függönyszerűen ráncolt felsőalj vagy a derékkal egybeszabott, tunikaszerűség. Újdonság a szintén egybeszabott, hátul három ívelt részben redőzött, rokokó eredetű polonaise. Valamennyien az 1868-ban megjelenő turnűr – vagy magyarul duz – előzményei, mely húzással vagy kis párnácskával egy olyan testrészt emelt ki, amelyről jobb társaságban nem is illett beszélni. Az eredmény furcsa, de nagyon nőies. Mintha a hölgyek elvesznének a rengeteg fodor, ránc és redő között; gyenge és védtelen babaasszonyok, aki a férfiak gyámolítására szorulnak.

A női divat változásai fényképeken 2.
1872.
Emil Rabending felvétele, Bécs.

Turnűr az 1870-es évek elején,...
Francia divatrajz.

A súlyos fonatokkal feltornyozott magas kontyok az arc körül röpködő kis tincsekkel szinte agyonnyomták törékeny viselőjüket. A fejtetőt puha, kendőszerű csipkés főkötők, kis lebbenő szalagokkal, fátylakkal, homlokba húzott kis kalapkák díszítették. A vállak keskenyek, a bevarrt ujjak simák. A karcsú derék rövid. A szoknya három részből állt: egy fodros alsóaljból, a fölötte viselt, hátrafelé redőzött, ún. kötényből és hátul bugyros tunikából. Általában mindhárom különböző színű, így egy alapaljhoz, többféle kiegészítőt is hordanak. A ruha fölött bő hátú, rövid kabátot vagy kihajtott gallérú, férfias redingote-ot viseltek. Mert bármilyen nőies is ez a vonal, az olyan férfias formák, mint a kosztüm vagy nyakkendő, most szivárogtak be először a női viseletbe. A turnűr uralma azonban rövid volt. 1872-től folyamatosan tovább szűkült a szoknya, 1877-ben kikerült alóla minden abroncs, farpárna. Ez a viselet mégis olyan bonyolultan redőzött, hogy elkészítése a szabásművészet csúcsát jelentette, s anyagszükséglete is alig volt kevesebb, mint abroncsos elődeinek.

szűk ruha 1877-ben...
Illustrierte Frauenzeitung, 1877. szeptember 17., 337.

A felsőszoknya bőségét ugyanis, mint azt egykorú elnevezése „hátrakötött ruha” igen szemléletesen mutatja, hátrafelé vezették, a farnál nagy csokorba fogva. Térd alatt lerakott vagy fodros rész tette lehetővé a járást, bár az utóbbi nem szempont: „amíg valaki járni tud, addig nincs elég elegánsan felöltözve”, legalábbis a Magyar Bazár divattudósítója szerint. Nappal a hossza bokáig vagy földig ért, ezt hívták „rövid ruhának”. „Aggódó vőlegényeknek: Utcára, kirándulásra rövid ruhát hordanak, szoktassa le menyasszonyát az uszályról, az csak ünnepélyes alkalmakra való” – bíztatta a Magyar Bazár a hozzá forduló ifjút. Ünnepélyes összejöveteleken az alsóaljnak hosszú uszálya volt, ami még a négy-öt métert is elérhette.

A derék ismét a helyére került, sőt lassan kezdett csúcsosan benyúlni a szoknyába. A ruhák anyaga súlyosabb volt: bálokon hímzett bársony, nehéz selyem, brokát, nyári nappalokon nyomott mintájú karton vagy vászon, télen kockás plédszövet. Érdekesek az egymásnak ellentmondó színösszeállítások: fehér-vörös, kárminvörös-kék stb. Sok testhez álló sima, férfiszabású vagy frakkszerű kabát.

A szűk ruha látvány az évtizedekig krinolinhoz szokott szem számára furcsának, sőt illetlennek tűnt. Rövid időn belül, már 1882-ben visszatért a turnűr. A sziluett azonban egészen más volt: a nőalak kemény, férfias vonalú, a fej kicsi, homloknál rövid frufruval, tarkón vagy fejtetőn sima konttyal. A magas tetejű kalapok tollai harciasan felfelé meredtek. A szűk részből szabott ruhaderék „plasztikusan”, ránc nélkül simult a széles vállra, és az erős, kerek mellre; „a hölgyek nemcsak rendkívül erősen fűzik magukat, de igen feszes a tartás is, különben nem elegáns az alak” – jegyezte meg a Magyar Bazár. A nyakrészt magas, fodorral szegélyezett állógallér zárta. Még a kivágott ruha is magasnak tűnt, mert a nyakat kis bodor vagy csokorra kötött szalag díszítette. A szoknya ismét alapaljból, kötényből, és hátsó lebenyből állt. Nappal bokáig ért, de este továbbra is uszályt hordtak, amely különleges ünnepélyes esemény, például udvari bál alkalmával a tíz métert is elérhette! A vastag szövetek (düsessz, atlasz brokát) éles ráncokat vetettek. Egyszerre sokféle anyagot használtak, nem ritka a szövet-selyem összeállítás. A színek harsányak. Kevesebb a mintás anyag, viszont több a rojt, bojt, zsinór, paszomány, gyakran „magyar” „hongroise” vagy „á la hussard” néven magyaros vitézkötéses mintával. A nappali angolos viselet és a franciás esti között ekkor a legélesebb a különbség.

...és az újabb turnűr 1886-ból.
Illustrierte Frauenzeitung, 1886. május 16., 648.

A turnűr mérete 1886-ig folyamatosan gyarapodott, majd apadni kezdett. „Nem tanácslom, hogy sok ruhát készíttessen egyszerre. Külföldről nagy változásokat jelentettek a divatra nézve, hogy a nálunk készült új ruha is elmaradottabbnak tetszik” – jelentette 1888-ban a Magyar Bazár. S valóban, két év múlva a turnűr már idejétmúlttá vált: „Libácskának: Kérdésükre azt felelhetjük, hogy bár még frufrut és tournure-t is hordanak, de hovatovább mind kisebb mértékben” – olvashatjuk a Magyar Bazár levelezési rovatában. 1890-re a fej kicsi lett, fejtetőn összefogott kis kontyokkal, a homloknál dús, bodros frufruval. A kalapok fejrésze alacsonyabb lett, karimájuk szélesebb. Az álló nyakú felsőrész továbbra is plasztikusan simult az erősen fűzött derékra, az ujjak vállban buggyosak. Gyakori volt a derékon a széles szalagöv. A szoknya részekből szabva egyenletesen bővült, elől sima, hátul redőbe szedett. Ismét általános a földig érő hossz, az uszály hátul rövid. A megjelenés egyszerű, angolos, „semmi fodor, ruche, dudor, de annál pompásabbak és nehezebbek a szövetek… az alkalmazott dísz szinte lapos, többnyire ragyogó hímzés vagy sűrű, remek nehéz paszomány, arany- és ezüst-pánt drágakő utánzatokkal”.

A női divat változásai fényképeken 3.
1890 körül.
Strelisky felvétele, Budapest.

Ám ez a kiegyensúlyozott, finom sziluett is csak néhány évig tudta tartani magát, annak ellenére, hogy rendkívül népszerű volt, s formái a népviseletben is elterjedtek.

„A mai divat alumíniumabroncsokkal támogatott másfélméteres bőségű dudoros ujjakkal és dús, hatméteres bőséget is meghaladó lószőrrel bélelt, vattás hengerekkel támogatott redős szoknya” – ismertette a Divatújság 1895 decemberében a legfrissebb formákat. Az egyszerűség követelménye pedig csupán a szóhasználatban maradt meg, mint például a Vasárnapi Újság 1895-ben megjelent divattudósításában: „A ruha mellénye frappírozott bársonyból van, testhez szorul és elől bőre van szabva. A Jodex-féle gallér, ujjak és jabot beige színű posztóból készültek, ami a fekete muszlinselyem díszítéséhez nagyon illik. Egyéb díszítések a vállakon, valamint a derék felső részén csak a spanyol mellény hatását emelik. A sárga szalmakalap díszítése is nagyon egyszerű, de azért előkelő ízlésre vall, két elég nagy bokréta piros és lila színű szalagokkal, úgyszólván minden, amit díszítés gyanánt láthatunk. Mindazonáltal ezúttal is bebizonyult, hogy valamely divatos kalapot nem a virágok vagy bokréták tömege, mint inkább a díszítés egyszerűsége szépít legjobban.”

Álom és valóság 1896 körül.
A divatlap modellje...
Der Bazar, 1896. március, pl. 201.

...és egy eredeti fénykép.
Baker Alajos felvétele, Selmecbánya.

A divatos kalapok lapos tetejűek, közepes karimával, rengeteg szalag, virág- és tolldísszel. „Az őszi hideg beálltával madaraink elhagyták fészküket, nem hogy melegebb éghajlat felé vándoroljanak, hanem hogy divatos szépeink kalapjain foglaljanak helyet. Némelyik kalapja valóságos madárkiállítás.” Az arcot legtöbbször áttetsző fátyol takarta. A haj hátrasimított, homlok körül kis huncutkákkal, enyhe gömb formája a fejtetőn kis konttyal a japán gésák frizuráját idézi. A ruhák buggyos ujjai óriásiak voltak, a derék nagyon karcsú, de mellnél kissé lazább, zubbony jellegű, a szoknya mereven elállt. Sok volt a rövid, magas, felálló gallérú selyem-, bársonypelerin nappalra is.

A nőideál az érett, harminc év körüli, határozott asszony, édeskés, kerek arccal, telt idomokkal. Most már a púder és a pirosító finom használata is megengedett. Kaffka Margit Színek és évek című regényében a vidéki özvegy elámulva figyelte pesti sógornéja ügyességét: „Nagyot néztem, hogy milyen szépen ki tudja pimpózni magát. Ahogy számítottam, harmincnyolc éves volt akkor… de sokkal fiatalabbá tudott összeszedődni. Egy kis patikai porcelántégely fenekét bekormozta égő gyufával, aztán egy ócska fogkefére dörzsölte a kormot, kihúzta vele a szemöldökét; a púder alá gyengén vazelint kent és a szája szélének is volt valami piros kenőcske egy tubusban. Nevetett, hogy bámultam, mikor jó, hátratartó páncélmíderbe fogta a kis lankadt formáját, s a fűzőszalagjai egész térdig lenyúltak, a harisnyába kapcsolódtak és tömötté fogták a csípőt. Mutatós, szépszemű harmincesztendős menyecskének látszott.”

A páncélmíder, azaz fűző, a Divatértesítő szerint változatlanul az egyik legfontosabb kellék: „A hygienia szent nevében tüzet kiáltottak a fűzőre. Azt mondták róla, hogy semmi sem okoz kevesebb kárt, mint azok a szorítószerkezetek, amelyekkel hajdanán a mártírokat kínozták. Ez természetesen túlzás. Mi, kultúrasszonyok, gyermekkorunk óta úgy hozzászoktunk a fűző viseletéhez, hogy ellenkezőleg, akkor érezzük rosszul magunkat, ha elfelejtettük felvenni.” A Vasárnapi Újság még továbbment, szerinte, ha az ókori világ szépségideáljait ábrázoló milói Vénuszt felöltöztetnék, „bizony megbotránkozva szemlélnénk fűzőt nem ismerő derekának bőségét, nehézkesnek, esetlennek találva mai divatú ruhában azt az alakot, mely görög jelmezében [sic!] elragadja őket. Semmivel sem igazolhatná jobban a mai hölgy a fűző viselésének szükséges voltát, mint a milói Vénusznak ilyetén való felöltöztetésével.”

Dekorativitás és reform (1899-1920)

„Odette teste mostanában egyetlen határozott formát öltött, amelynek biztos vonala mindenütt a test hajlásait követte, s épp ezért végleg elhagyta a régimódi divatoknak tekervényes útjait, mesterkélt ki-be ugrásait, hálózatait, bonyodalmait… a rojtoknak függélyes és kígyóvonalát felváltotta az élő test hajlékonysága, amelyen úgy hullámzott a selyem, mint a habok a sellő körül, s amely emberi kifejezést adott még a perkálnak is, mióta végre kiszabadult, mint egy élő és szerves forma, a levitézlett divatok ködös burkából és hosszú káoszából.” Marcel Proust költőien fogalmazta meg azt a változást, ami a századforduló divathölgyein végigment. A női ruha reformjának első szakaszában a szecesszió által hirdetett hajlékonyság az, ami ráveszi az asszonyokat, hogy mellőzzék az addigi segédeszközöket, farpárnákat, abroncsokat. A kacér töltött galamb fogyókúrázni kezdett, hogy titokzatos, éteri nővé alakuljon át, artisztikus pózokkal, szenvelgő lélekkel. Mert az újfajta nőiességhez nem csupán az angolnaszerű alak, de a titokzatosság és életuntság is hozzátartozott. (Persze ki ne lenne életunt, ha hirtelen vagy 15 kilót le kell fogynia?)

A változások 1896 körül kezdődtek. A szoknyák és a ballonujjak apadni kezdtek, a ruhaderekak viszont bővülni. „A fűző divatjának vége! Az úgynevezett blúzos vagy bébés divatot kezdik felkapni, melyet a hölgyek nagyon megkedveltek. Ez a ruha vállon testhez álló, az ujjak nem nagyon bővek, hasonlítanak a régi puffujjakhoz… a derékrész sem apró darabokból áll, mert nem kell a fűzőhöz simulnia” – jelentette a Magyar Bazár 1897 elején. 1898-ban a fűzőre ugyan továbbra is szükség volt, de „csakis a csípőhöz és a háthoz simul szorosan, végtelen hajlékonnyá varázsolva az alakot, míg elől teljesen szabadon hagyja és minden nyomástól védi a gyomrot, feltartja a mellet anélkül, hogy szorítana”. „Magas, karcsú alakoknak kétségtelen, alkalmas lesz az új divat, de mit csináljanak a kistermetű, gömbölyded asszonykák? Mégiscsak pongyolán fog ez állni rajtuk.” A fogyókúráért sem lelkesedtek. „Mindenesetre furcsa gondolat a testet purgálószerek, massage stb. által idomítani az eszetlen divat után és bizony indokolt a férfiak szánakozó mosolygása, mert a dologban a legeredetibb az a tény, hogy a férfiak egyáltalán nem méltányolják a divathölgyek angolnaszerű termetét.”

1899-re alakult ki – egyelőre csak a divatlapok oldalain – az első igazi szecessziós forma. Az egész nőalak hullámzott, tartása S vonalú, fejét oldalra, mellét előre, alsó testét hátradöntötte. Haja gömbformára tupírozott, kis konttyal, középméretű, lapos tetejű, dúsan díszített fátylas kalapokkal. A ruhák nyaka magas, a keskeny vállnál az ujjak enyhén ráncoltak, rásimulnak a kézfejre csúcsos végződéssel. A derék enyhén buggyos, a szoknya ívelten kígyózott, kiemelve a csípő és a comb vonalát – és hosszú! Ami elég furcsa dolog egy reformot ígérő viseletnél. „Nem tudom, mit szóljunk az olyan aljakhoz, melyek akadályoznak a járásban? Ki merjük e mondani, hogy nem szépek és nem célszerűek? Mégiscsak különös, mikor elől-hátul uszályos a ruha. Némelyek talán örülnek, hogy ily módon elrejthetik a világ szemei előtt nem éppen formás s nem éppen kicsiny lábaikat. Hanem örökké botorkálni járás közben mégsem kellemes dolog, de nem is szép. Aki követni akarja az elől és hátul földön fekvő alj futólagos divatját, gyakorolja tükör előtt, hogy kell azt kecsesen felemelni, hogy el ne essék benne” – dohogott a Magyar Bazár mellékleteként megjelenő Francia Divatlap 1898-ban. Az uszályos szoknya nem bizonyult futólagos divatnak, mert vagy tíz évig uralkodott, viszont a hölgyek megfogadták a jó tanácsot, s valóban a tükör előtt gyakorolták a szoknya kecses felemelését s alsószoknyáik elrendezését!

„Azok a diszkrét fodrocskák, amelyek a ruhaalj emelésekor szükségképp kell, hogy előtűnjenek, nem biztos útmutatói-e viselőjük ízlésének és disztinkciójának [rangjának]?” – lelkendezik már 1900-ban a Holzer Divatház kiadványa, a Divatértesítő. Az alsónemű alaposan megváltozott. Az alakra simuló szoknyák alatt csak egy vékony lenbatisztból készült ingnek s egy esetleg színes: rózsaszín, lila, ekrü vagy világoskék alsószoknyának jutott hely. A színt a felsőruhához alkalmazkodva választották ki, bár az is előfordult, hogy a ruha fehér csipke, és az alsószoknya színes.

A szecessziós női divat első korszakára az aszimmetria volt a jellemző. „Még sohasem láttunk annyi felemás ruhát mint az idén. Ha kétoldalról akarjuk magunkat lefotografáltatni, két különböző képet nyerünk, mert öltözetünk egyik fele nem olyan, mint a másik. Ferde vonalak a díszítésben, szeszélyes szabások, pikáns különlegességek jellemzik toilettjeinket” – írta 1899-ben a Magyar Bazár. Mert a sokat hangoztatott reform ellenére egyáltalán nem mondtak le a díszítésről: „A minden dísz nélkül való angol derekat átengedtük a szobalányainknak, akik egyenruhaként viselik. Az úri hölgy művészi hímzést, drága csipkéket, mesterséges inkrusztációt [berakásos díszítés] rakat a sima, angolszabású derékra is.” A szövetaljakra, kosztümökre ún. szecessziós paszomány – a könyvgrafika ornamenseit utánzó nagyvonalú zsinórdísz – és gipürcsipke kerül, míg az alkalmi ruhákon a különböző típusú csipkék, gyöngy, zsett halmozódnak mind nagyobb mennyiségben. A színek viszont lassan eltűnnek. „A fekete-fehér, mely rendesen félgyász szokott lenni, most a legdivatosabb. Aki nem gyászol, színes szalaggal adja jelét” – írta 1900-ban a Magyar Bazár. Később a színes szalag eltűnt. Télen a fekete, nyáron a fehér volt az uralkodó szín. Egyre nagyobb jelentőséget kapott a prém is, melyet nem csupán kabátgallérnak, de önállóan, nyakba vetve is viseltek. „Róka és róka! igazi előkelő hölgy nem mehet az utcára róka nélkül. A szó már nem az állat gereznáját jelenti csupán, hanem az új fogalommá lett, s hatalmas szőrmékből készült nyakbavetőt nevezik vele. A róka lehet coboly is, skunks is, csak a ruha alsó részére érjen le.” De a divat a tollból, szalagból készült hosszúkás nyakbavető is, az óriáskígyót utánzó boa.

Bár felületes ránézésre úgy tűnik, hogy 1899-1910 között nem változott jelentősen a divat, kisebb eltérések mégis nyomon követhetők. 1902-1903-ban érződik a van de Velde-féle művésztervek hatása, A haj hullámosabb, lazább, a tarkón nagy konttyal. Az ujjak nem vállban, hanem csuklónál ráncoltak. A szoknya térdtől fodorral bővült. Az egész alak mozgalmasabb lett, az S vonalú tartás erőteljesebb. A divatlapokban pedig egyre több a mell alatt elvágott „ampír” vagy az egyenes szabású reformruhaterv.

1905 körül az összkép egyre zsúfoltabbá vált. A haj erősen gömbformára tupírozott, a kalap is egyre nagyobb. A nyak egészen magas, a derék zubbonyszerűen bő, az ujjak vállban ismét buggyosak. A szoknyák bővebbek de elől rövidebbek. Sok a muszlin, a szövetek, a selymek könnyebbek. Gyakran csipke díszítette a szövetruhákat is. A halvány pasztellszínek kezdtek visszatérni. A díszítések kisebbek s inkább a geometrikus szecesszió mintáit követték, de mennyiségük szinte ijesztő.

A női divat változásai fényképeken 4.
1908.

Az új, ésszerűséget és egyszerűséget ígérő divat tehát nem volt se kényelmes, se egyszerű. Igaz, egy csomó felesleges alsóneműtől megszabadította a nőket, a szabás is egyszerűsödött, az anyagszükséglet is csökkent, de a megjelenés túlzsúfolt, mesterkélt, s a fűző nélkülözhetetlen: „Kötetek jelentek meg eddig a fűző ártalmasságáról, és mégis, évek múltak el azóta anélkül, hogy a női reformruhának bármilyen komoly eredményét látnánk. Az egyedül comme il faut (illendő) ruha mégiscsak az, amelyet fűző fölé öltenek, és művészi allűrökön kívül másnak nem tekintik, ha valaki fűző nélkül jelenik meg a társaságban…” – írta 1906-ban a Bazár.

1910-ben bombaként robbant a hír: „Az Athenée Színház művésznői fellázadtak a fűző ellen.” A Vasárnapi Újság tudósítója fanyalgott: „olyanok voltak, mint a preraffaelita festők alakjai… Az ízlésnek ezt a változatát nem tudjuk megérteni, Párizs közönsége még kevésbé, de annyi tény, hogy a francia nők máris azon gondolkodnak, vajon termetük elég szép-e arra, hogy fűző nélkül megjelenhessenek. Hisszük, hogy szemünk is meg fogja szokni az új divatvonalat.”

Jól is tették, ha megszokták, mert ez az új divatvonal villámgyorsan elterjedt. Az új divat egészében megmutatja a nők alakját, gumifűzővel ugyan lehet csalni (s még vagy 40 évig meg is próbálkoztak vele) de az új „hosszú, keskeny, nyúlánk és kissé hanyag, ha nem fáradt tartású” nőideál elérésének egyetlen eszköze a kemény fogyókúra.

Az S vonalú tartás eltűnt, a magas nyakak helyét is egy V alakú, lapos kivágás foglalta el, amelyet legtöbbször széles, kihajtott gallér övezte. A váll ejtett vonalú, az ún. japán szabású sima ujjak könyökig értek. A laza, bő derekak rövidek, a bokáig érő szoknya majdnem mell alatt kezdődött, s követte a csípő és a comb vonalát. Vagy sima, egyenes, vagy térdig kissé húzott, ott viszont összefogták. Ez a híres „bukjelszoknya” Hogy mégis tudjanak benne járni, felhasították, s kilátszott a magas szárú cipőbe bújtatott láb.

Az új divat kétarcú. Irodai kisasszonyok, csöndes és jól nevelt úrilányok, komoly úriasszonyok fehér blúzokat férfias szabású kosztümöket, sötét szoknyákat hordtak, esetleg matrózgalléros sötétvörös, sötétkék, sőt barna ruhákat. A kabátok, kosztümök egyenes szabásúak, nagy, gallérokkal, gombokkal, kevés zsinórdísszel dekoráltak. Újdonság a kézitáska, mivel a ruhák zsebeiben nem fért el semmi, viszont egyre több személyes holmira volt szükség (pl. pénztárca, púder, zsebkendő stb.). Nagyvilági hölgyek arannyal átszőtt selyemmuszlint, óarany csipkéket, prémdíszeket, meghökkentő összeállításokat és merész színeket viseltek, s bár az ő bokájuk is kilátszott, este uszályos a szoknyájuk. A férfias szabású egyszerű kabátokat óriási muffokkal, gallérokkal és kalapokkal tették látványossá, sőt 1910 körül megjelent a földig érő prémbunda is.

A női divat változásai fényképeken 5.
1913.

Az extravagancia csúcsa, amellyel még szerényebben öltözködő nők is kacérkodtak, az 1907-től mind nagyobbra növő fejfedő. „A kalapok oly nehezek, hogy viselőjüktől nagyon sok erőt és kitartást tételez fel” – állapította meg 1909-ben a Divatsalon. Az óriási fejrészű és karimájú kalapokon szalagcsokrok, virágok, gyümölcsök, sőt kitömött madarak is helyet foglaltak. Ez utóbbi miatt Alice Rooseveltnek, az amerikai elnök igen népszerű leányának gyűlt meg a baja az állatvédőkkel, amikor 1907-ben kitömött kolibrikkel díszített kalapban jelent meg a nyilvánosság előtt. A dolog annál is kínosabb volt, mert a nemrég megalakult madárvédő ligának, amely harcolt az ellen, hogy „holttestet tegyenek a kalapra”, természetesen az anyja volt az elnöknője! Az óriás kalapok számtalan egyéb bonyodalmat, sőt botrányt is okoztak, például Mme Rejane párizsi színházában is „az előadást félbe kellett szakítani és megvárni, amíg a hölgyek toronymagas, kocsiderék nagyságú strucc és egyéb tollas kalapjaikat leveszik”.

A reformfolyamat azonban megállíthatatlan, 1913-ban egy teljesen egyenes vonalú ruha jelent meg a divatlapokban. Ez ugyan még nem aratott sikert, de a csípőig érő zubbonyok már igen, s a kabátok is bő, egyenes szabásúak: „A legdivatosabb kabátnak tulajdonképpen nem kell jól állnia, úgy a karcsú, mint a testesebb alakokat egymással kiegészítve burkolja el, s a karcsút teltebbnek, a teltet karcsúbbnak tünteti fel” – írta a Divatsalon. Megjelentek a kisebb kalapok is, amiért azonban még egyáltalán nem lelkesedtek, „Nevetségesen kicsi, tenyérnyi kalapok jönnek divatba, amelyek önkéntelen mosolyt csalnak az arra menők ajkára!… Képzeljük el egy méreteiben terjedelmes alakot, melynek fején egy ilyen csöppnyi kalap díszeleg!” A kis kalap divatja egyelőre nem is terjedt el, csupán az estélyi ruhához hordott kisebb fejdíszeké. Ugyanúgy az 1913-as év másik meglepő újdonságához, a rövid hajhoz is szoktatni kellett még a közönséget. Állítólag Eve Lavallilre, egy ismert párizsi színésznő kérte meg a híres francia fodrászt, Antonie-t, hogy készítsen számára valami fiatalos frizurát, mivel negyvenéves létére egy tizennyolc éves lány szerepét kellett eljátszania. Az elkényeztetett mester – a művésznő tudta és beleegyezése nélkül – levágta a haját olyanra, amilyent a kisfiúk viseltek. Pillanatok alatt világszenzáció lett belőle. „Először Kleopátra óta jelent meg rövid hajjal a csábító nő”, ami ugyan téves állítás volt, mert már a XIX. század elején is divat volt a rövidre nyírt „Titus-frizura”, de a művésznőnek egyelőre követői nemigen akadtak

A divat még a véres háború alatt is némi kitérőket tett. A kalapok feje kisebb, bár a karima még mindig széles. A haj hullámosan követte a fejformát, hátul a tarkónál kis konttyal. A derék a helyére került, a magas, álló nyak teljesen eltűnt. A szoknya viszont részekből szabott, s elkezdett bővülni! 1915-1916-ban már abroncs is került alá, ez az ún. háborús krinolin. Az anyaghiány azonban véget vetett ennek az anakronisztikus formának, s valószínűleg emiatt rövidültek rohamosan a szoknyák is, 1917-ben már lábszárközépig értek. A magas szárú cipők helyét viszont felváltották a csinosabb kivágott, magas sarkú cipők.

A "háborús krinolin" - teniszruhánál.
Férfi és női sportdivat 1916-ban.
Divatsalon, 1915-16/13., 7. p.

A háború befejeztével, bár az anyaghiány nem csökkent, nagy a bizonytalanság, merre fordul a divat: folytatódik-e pompára, a dekorativitásra való törekvés, vagy mégis győz az egyszerű, kényelmes és célszerű viselet.

Célszerűség és elegancia (1920-1946)

„Minthogy a drágaság és a szövetínség sohasem volt nagyobb, mint ma, valószínű, hogy bő és hosszú toalettek, rengeteg anyagot pazarló fényűzése lesz az eljövendő szezon egyedüli sikkje” – jósolta 1920-ban a Divatsalon. A Magyar Divatipar is azt jelentette 1921-ben: „Az ízléstelenül rövid aljaknak bealkonyodott végre.” A Divatsalon majdnem ugyanakkor kelt szerkesztői üzenetében még bizonytalan volt. „A hosszú ruha. Csakugyan sokat foglalkoznak most ezzel Amerikában, ahonnan a ruha ered, de túlságos aggodalomra nincsen ok. Lehetetlen az, hogy Amerika elvetné azt, ami a rövid szoknya viselésében célszerű és egészséges. A túlzást, ami csakugyan undorító, jóízlésű úrinők úgysem követték el. Balerina szoknyát nem fogunk látni az utcán, de sáros szoknyákat vagy szoknya emelésével gyötrődő (és kacérkodó) asszonyokat sem. Más idők, más asszonyok.” Végül a Magyar Divatiparban Holzer Sándor azt írta 1922 tavaszán, hogy Párizsban „a szoknyák bokáig érnek, rövidet vagy rendes hosszúságút most nem látni.”

A szoknya tehát ismét hosszabb lett, a divat mégis az egyszerűség felé halad. A ruhák, kabátok egyenes szabásúak, derék a csípőn van, s az ideális nő egyre vékonyabb, fiúsabb, s főleg fiatalabb! „A mai vonal a karcsú tendencia szolgálatában áll. A bakfisalak asszonyainak ideálja. Egy kis sansgéne-ség (fesztelenség) a mozdulatban. A mai divat vonalait lehet, hogy az amerikai girl sportszerű gaminjárása (kamasz) inspirálta” – írta már 1918-ban a Színházi Élet. 1923-ban jelentette a Magyar Divatipar: „Párizsban már régóta az a törekvés, hogy fiatalítsunk. Ezért a fiús, egyenes vonalak diadalmaskodtak, s még a hajviselet is egyenes, fiúsan vágott. Párizsban ma nincs öreg nő, és nincs kimondottan „asszonyi” ruha.”

1922-ben jelent meg egy Victor Marguerite nevű francia író Garconne című regénye, amely azonnal óriási sikert aratott. Főhőse az új típusú, fiús, önálló lány, a garconne, aki szabadon élt és dolgozott, kötöttségektől, szülői felügyelettől mentesen, s szabadon válogatta meg szerelmeit is. Maga a cím is írói lelemény, egy addig nem létező szó, mert a szerző a fiú jelentésű garcont nőiesítette meg a francia nyelvben a nőnemre jellemző szóvéggel. Jelentése bizarr: nőnemű fiú, azaz fiús lány. Így a háború vége óta alakuló új, tárgyilagos, férfias külsejű és gondolkodású nőtípus megtestesítőjévé és névadójává válik.

Az igazi áttörés 1925-ben következett be, amikor Coco Chanel térdig érő, egészen sima vonalú ruháit bemutatta. Azonnal sikert aratott! „A garszonizmus megszületett, megindult és megy. Útjában meg fogja hódítani egész bizonyosan az egész divatvilágot, de hódolója lesz neki később az egész női nem. Hogy mikor? Ez idő kérdése. Mint egy céltudatos győző hadvezér, biztosan és apró lépésekkel megy előre. Legfőbb erénye, hogy ami elfoglal, azt többé a hatalmából ki nem ereszti” – írta a Divatsalon 1925 áprilisában, s ugyanakkor büszkén leszögezte, hogy „éles szemekkel vette észre elsőnek a nagy evolúciót a női divatöltözködés terén”. A spanyol királyné rendeletben tiltotta be udvarában a rövid szoknyát, amiért a pápától egy gyémánttal díszített rózsafa jelvényt kapott, mint a keresztény erkölcs védője. Körülbelül azonban ez volt az egyetlen eredménye a tilalomnak, a rövid szoknya és a garszon győzelmét nem tudta megakadályozni.

A garszon tehát olyan, mint egy kamasz. Haja is a fiúk rövid haját utánozta, a legdivatosabb a bubifrizura (németül fiú) és hátul erősen felnyírt, elől egyenes eton, az angol elitkollégiumba járó diákok hajviselete. „A nők haja századokon keresztül igézte a férfiakat, de most az igézetnek vége. A modern nő ráfogta az ollót szőke, barna vagy éjfekete hajfonatára s lenyisszantotta. Egyszerre csak a férfiak kedves, bájos, pikáns női fejeket láttak, de szerelemregyújtót egyet sem” – bánkódott 1925-ben a Színházi Élet glosszaírója. Ez azonban nem akadályozta meg a Színházi Életet, hogy még ugyanabban az évben pályázatot hirdessen, kinek van Pesten a legszebb bubifeje. A népszerű színésznő, Bajor Gizi mellett egy „civil”, a pesti társaság kedvence, Hatvany Lili bárónő is „befutott”.

A kalap sem volt már reprezentatív darab, hanem egyszerű, kis karimájú gömb, amit egészen behúztak az erősen kozmetikázott arcba. Mert a garszon nem takarékoskodott a sminkkel, a mamája pedig – amint rájött, hogy a negyven évéből akár tizet is letagadhat a megfelelő arcfestés segítségével – boldogan követte a lányát. Az arcfestés megfelelő módszerét már 1920-ban ismertette a Magyar Divatipar: „A tisztára mosott arcot bekenik egy kis Eau de Cologne-val [kölnivíz, „otkolon”], utána pedig egy nagyon jó arckrémmel bedörzsölik, pár perc múlva letörlik, bepúderozzák és egy jó puha tamponnal a megfelelő rouge-t felrakják… a rouge-nak a pouder árnyalataihoz kell igazodnia. A felrakott rouge-ra egy újabb, alig érzékelhető púderréteg jön… Aztán jön a toilette legkényesebb pontja: a szemöldök és a szem festése… Igen kevés bistre (sötétbarna) vagy bleu (kék) már nagyon hatásos mély szemeket ad. A szemöldök festéséhez nagy türelem és biztos kéz kell.” 1925-ben még több festék szükséges, hiszen a szempilla és a szemöldök fekete vagy sötétbarna, az arccsontok pirosítottak és púderozottak, „mint a tejben úszó rózsa”, a kis zegzug vonalú cseresznyeajkak pedig piros rúzzsal voltak megrajzolva.

A női alak agárszerűen sovány lett – hála az eredményes fogyókúrának. Derék nincs, az öv vonala a csípőn volt. A mellet melltartó és kombiné szorította le, mivel Chanel szerint „a mell kidolgozása barbár dolog”. A nagy mellű lányok szégyenlősen meggörnyedtek, hogy valahogy elrejtsék „barbárságukat”. Ahol a fogyókúra sem használt, ott gumifűző segítségét vették igénybe. A kombiné – mert ez már nem ing – leheletvékony selyem vagy műselyem, finom hímzés- vagy csipkedísszel, hasonló az egyre rövidebb, bő nadrág is, s volt egy sajátságos új forma is, az ingnadrág, a kettő keveréke. A harisnyák is selyemből, illetve műselyemből készültek, s áttetszően simultak a lábra, amelynek hihetetlen kultusza kezdődött. „A nő eleganciáját,jellemét [sic!], klasszisát a lába határozta meg” – állapította meg a Divatsalon, amely ugyanakkor a vastagabb bokájúak segítségére is sietett a „Clarks-féle párizsi Bandes Gummitekerccsel, ami testszínű és láthatatlan a harisnya alatt, s karcsú finom bokát biztosít”.

Fehérneműdivat 1924-ben.
A melltartó arra szolgál, hogy eltüntesse a mellet!
Divatsalon, 1924/10., 16. p.

A cipő jelentősége megnőtt. Már 1922-ben a Fifi című operett slágerével („A láb a fontos”) vitázva közölte A Társaság, hogy a cipő még fontosabb. A középmagas sarkú kivágott, bőr- vagy selyemcipők színesek, igazodnak a ruhához, és kivitelük azonos vagy hasonló a szintén fontos kis, lapos, boríték vagy ovális alakú kézitáskákkal, kesztyűvel.

Nappal „tailor made”, azaz férfiszabó által készített szövetkosztümöt, szoknyát hordtak ingblúzzal vagy pulóverrel, kardigánnal. Kedvelt volt a blúz szabású ingruha és a pulóver meghosszabbításaként létrejött kötött jumper, azaz dzsömper. A kabátok is egyenes szabásúak, sok a nagy prémgallér, s a szőrmebunda is változatlanul divat maradt. Ugyanakkor nőiességre és historizmusra is törekedtek – főleg a hátul mélyen kivágott, „cipfes”, azaz hullámzó hosszúságú, pasztellszínű muszlin vagy selyemzsorzsettből készült estélyi ruháknál. A Magyar Iparművészet 1925-ben igen találóan mutatta be a két végletet: „Az a két hatalmas áramlat, melynek versengését immár évtizede figyeljük meg az iparművészet terén, most átcsapott a női divat területére is, ahol az ún. „stílruha” és „modern vonal” vívja harcát. Alig lehet megmondani, melyik érvényesül erősebben. A két irány szinte párhuzamosan halad, ugyanúgy, ahogy a „férfias” és „nőies” irány is egyforma erővel nyomja rá bélyegét a mai asszony ruházatára. A divatos mondén nő ugyanis egyfelől férfias az ő bébéfrizurájával, sportdresszével, sífelszerelésével vagy strandpyjamájával, de másfelől az asszonyi bájak minden megvesztegető vonalát kifejezésre igyekszik juttatni estélyi öltözékén, mely az empire és a második császárság női divatja módjára testre simuló… A mai ruhának a gazdag gyöngyözés, a csillogó fémszínekben ragyogó üveg és strasszdísz adja meg foszforeszkáló szépségét, viszont a sok csipke légiessé és finommá teszi képviselőjét. A gyöngyház, a zománcos fém és a gyöngy pedig a halk színakkordok lehetőségeit teremtik meg.”

A ruhák anyagszükséglete nem emlékeztet a historikus divatokra, hiszen karcsúbb alakra már egy-két méter is elég volt abból a muszlinból, amiből a második császárság idején egy végre volt szükség. Nem csoda, ha temérdek vicc született a takarékos öltözékkel kapcsolatban. Azt mondták, hogy ha a garszon valahol ott felejti a ruháját, borítékban lehet utána küldeni. Egy másik anekdota szerint egy fiatalasszony telefonált a hivatalba az urának, hogy megköszönje az anyagot, amit az hazaküldött, s hozzátette, reméli, hogy nem lesz kevés. A férj csodálkozására az asszonyka azt válaszolta, hogy ő nem bánja, de aztán ha kilátszik a térde, a férje se emlegesse az erkölcsrendészetet, mire a férj: – Hogyhogy a térded? Hiszen én nyakkendőt akarok varratni a selyemből!

Az erkölcsrendészet valóban mozgolódott, de a garszondivatnak nemigen tudott ártani. Viszont a régi jó erkölcsök eltűnése – érthető módon – a textilgyárosokat kellemetlenül érintette, a szabók pedig azért szomorkodtak, mert az egyszerű szabású ruhákat könnyen meg lehetett varrni otthon is.

A női divat változásai fényképeken 6.
1927-28.

„Úgy gondolom, hogy gyökeres változás vehető észre a körvonalban a test sziluettjében. A ruhák térden alulig ölelik az alakot és azon túl diszkréten kibővülnek. Az új körvonal a hangsúlyozott derék, szorosan fogott csípők és a meghosszabbított szoknya, mind jobban érvényre juttatja a test nőies vonalait” – nyilatkozta az egyik Worth testvér 1929-ben. Ez ugyan még csak a haute couture cégek előrejelzése, de 1931-ben már a Divatsalon is eltemette a garszont: „Új típus született, amely nőiesebb, komplikáltabb ruhájú és komplikáltabb lelkű, elegánsabb, mint a garszon volt. A párizsi nő ma már nem fiús, hanem nőies, romantikus és szentimentális. Az új típus valóban sok tekintetben romantikus volt, de változatlanul fiús. A bakfisgarszon huszonéves változata: a sportlady. Sokat úszott, tornázott, teniszezett, sízett. A lába hosszú, nyúlánk, izmos, csípője keskeny, dereka karcsú, de ismét volt apró kerek, formás melle. Nagyon vékony. A Párizsban élő magyar festőművész, Vértes Marcell szerint a manökenek olyan nemesek, mint a versenylovak, s a sok fogyókúrától olyan soványak, mintha üvegből lennének. „Hosszú nap – Böjtölni egész nap? Ez ma nem jelent önsanyargatást. Az emberek nagy része örül a 24 órás böjtnek, remélik, karcsúbbak lesznek. Az igazi, modern hosszú nap az lenne, ha 24 órát folyton és állandóan a legzsírosabb ételeket kéne enni, májzsíros kenyereket és sóletet, míg a csillag feljön. Ezt tartanák sanyargatásnak” – csúfolódott 1934-ben a Pesti Futár, a zsidó vallás által előírt egész napos böjtre utalva.

A karcsú alakra lazán simuló ruhák szabása bonyolult volt. Nem csoda, ha a Magyar Divatipar lelkes volt: „Szabószempontból a divat jó!” A Női divat is megállapította: „A szabás bravúrjai léptek elő ornamenssé.” A legpontosabban az új divat lényegét 1932-ben a Muskátliban fogalmazta meg Edvi Illés Panni: „Megszűnt a divat demokratizálódása. Meg lehet különböztetni a nagy dámát a kis varrólánytól… A mai ruhákat nem olyan egyszerű elkészíteni, mert az ember, illetve „szabóművész” legyen a talpán, aki a vonalak útvesztőjében eligazodik és azt jól meg is varrja. Mert most minden vonal. Mégpedig a vonal nem olyan akármilyen szegő, hanem a vonal mentén az anyagot mindenütt fel is szabdalják… A vonalak ferdén, de az egész ruha hosszán futnak át, és az anyagot is ferdén futó minták díszítik.”

A fej változatlanul kicsi maradt, de a haj hosszabb! Szorosan a fejre tapadva, hullámosan keretezte az arcot, a fül alá, sőt vállig érve! 1930-ban a Színházi Élet megszavaztatta olvasóit, melyik hajhossz tetszik nekik jobban, s ekkor még a bubifrizura pártolói voltak többségben. 1931-ben viszont már a Miss Hosszúhaj választást rendeztek. Ezek a vízhullámmal „ondolált” hajak festettek is! A legdivatosabb a platinaszőke. Egy felmérés szerint a hollywoodi színésznők 61 százaléka festett hajú, s a jó társaságbeli hölgyek között is egyre többen nyúltak a most már nem mérgező hajfestékhez, bár a konzervatívabb gondolkodásúak még mindig ódzkodtak tőle. Egyre szélesebb körben terjedt az arcfesték is. A szemöldököt csipesszel kiszedték, és ceruzával rajzolták meg az ívét, a szempillát feketére festették és göndörítették, a szemhéjat viszont most nem sötétítettek. Az arc már nem „tejben úszó rózsa”, hanem kissé barnás-piros, kezdett divatba jönni a napbarnított bőr. A száj Greta Garbót utánozva szélesebb volt.

„Ha a ruhák nőiesek és díszesek, rendkívüli módon kidolgozottak, miért ne lehetnének a kalapok újra a békeéveket hasonlóan díszesek és elegánsak?” A Divatsalonnak igaza volt, bár a békebeli kalapok mérete és díszítésének tömege nem tért vissza (szerencsére), de választékuk, formagazdagságuk igen. Nappal kis, szemre húzott, ferdén, fél szemet elfedő, lapos tetejű kalapok, barettek voltak a divatosak, az arcot alig takaró nagy lyukú, rövid fátylakkal, amik viselőjük tekintetét titokzatosabbá és pikánsabbá tették. Délután a szélesebb karimájú, lapos tetejű, szalaggal, finom virágcsokorral díszített forma volt az elegáns, míg a garden partyhoz a széles karimájú szalma- vagy a ruha anyagából készült kalap dukált.

A kerek vállak egyre szélesebbek lettek, 1932-1933-ban már a férfiak válltömése domborította őket. A derék a helyén volt, sok a kerek bubigallér, csipke, hímzett tüll és madeiradisz, zsabó, szalag, de mindenből kevés, finom ízléssel összeválogatva, kerülve a feltűnést. A délutáni ruhák ujja bő, sok a redőzött, kámzsás nyakmegoldás. Az estélyi ruhák hátul mélyen kivágottak, sokszor túl mélyen is – legalábbis az erkölcsrendészet szerint. Palásthy Irént, az ismert színésznőt például a Városi Színház premierjén kivezették a nézőtérről ezüstlamé ruhájának túl mély hátkivágása miatt. Hasonló esetek mással is elő-fordultak, ezért 1930-ban a Magyar Divatipar nyílt levélben fordult a rendőrkapitánysághoz: „Méltóztassék annyi jóízlést és annyi önfegyelmet koncedálni [elismerni, ráhagyni] a jótársaságbeli úriasszonyoknak, hogy megszűnjenek azok a rendszabályok, amelyek Damoklesz kardjaként függnek a divatosan öltözködő hölgyek fölött.”

A szoknyahossz ellen viszont nem lehetett senkinek sem kifogása, mert illedelmesen befedte a térdet, de még a fél lábszárat is, sőt este ismét bokáig vagy földig ért. A derék, az ujjak, a térdig egyenesen, onnan harangosan bővülő szoknyák különböző betétekkel, fodrokkal gazdagítottak. A kosztümök, kabátok lazán követték a test vonalát, sok a prémgallér s a „kabátok primadonnájának” tartott bunda.

A női divat változásai fényképeken 7.
1932.

A láb szépsége változatlanul fontos, még ha nem is tűnt rögtön szembe. A cipők kivágottak, orruk kerek, sarkuk három-négy centis. A cipő, táska, kalap, kesztyű összeválogatása, finom összhangja volt az elegancia egyik legfontosabb eleme.

A színek visszafogottak, a drapp, zöld, terrakotta és mélylila, azaz padlizsán vagy aubergina, délután és este főleg fekete. Anyagok közül a kötött, hurkolt, bársony, selyem- és szövetzsorzsett, fémszálas és plasztikus maroken, nyáron a nyomott, azaz empiré selymek és kartonok. Ez utóbbiak virágos változatát parasztkartonnak hívták. A virág fontos dísze a kiskosztümöknek, egyenes vonalú kabátoknak is, míg az estélyi ruhákon 1930-ban megjelennek a hímzések. Felfedezték a különböző népviseletek szépségét is. „A földrajz, a néprajz és a stílustörténelem minden alkalmas eleme együtt igyekszik ma díszíteni és szépíteni a divat tarka népszövetségében 1936 leányait és asszonyait – írta a Pesti Hírlap Divatlapja, s hozzátette, hogy a világ népművészetéből a legnagyobb sikere a kínaiaknak van, de Tutanhamon sírjának feltárása nyomán egyiptomi hatás is érződött, s a tiroli parasztruha, flamand főkötő, a spanyol torreádor- és a mexikói cowboyöltözet is ötleteket adott a tervezőknek. „A színeket és formákat a tervezők, a szabók éppoly szeretettel keresik a népművészet ősi kincsei között, amilyen szeretettel fogadják ezeket a népi eredetű modelleket a nők Párizsban, Londonban, Amerikában és Budapesten.”

„A széles vállak divatja elérte tetőfokát, még nem is olyan régen a divat eme túlzását ignoráló [semmibe vevő] hölgyeink ma már a férfiakkal versenyeznek vállaik szélessége méreteivel…” – írta 1933-ban a Női divat párizsi tudósítója, Rolly. Pedig a tudósító tévedett, a széles vállak divatja még csak ezután következett, amivel párhuzamosan a szoknya viszont rövidült. 1938-1939-re már ismét teljesen megváltozott a divat, s kialakult a szving vagy zazou típus. A titokzatos jól nevelt, finom leány vagy asszony, a jó pajtás sportlady átadta helyét a végzet asszonyának, aki hosszú haját hátravetve, műszempilláit rezegtetve, széles vállát, karcsú derekát kihúzva kígyószerűen vonaglik keresztül a színen, nem törődve azzal, hogy hány szerelmes férfi „hulláján” gázol át.

A női divat változásai fényképeken 8.
1944.
Nyári divatfotó, Orbis-Foto, Berlin.

A haj most már valóban hosszú, a hát közepét verdeste bodrosan, a legdivatosabb hajszín az égővörös. Szívesen feltűzték kis csigákba fésülve a homlok fölé: „A rövid haj diadala óta nem volt olyan frizurasiker, mint az idén felfelé fésült hajviselet” – írta a Színházi Élet 1938-ban, s körkérdést intézett a férfiakhoz, mit szólnak hozzá. A legszellemesebb válasz ez volt: „Minden fejtetőn áll a mai világban, miért ne legyen fejtetőn az új frizura is?”

A rendszerint ferdén billegő kalapok változatlanul sokfélék, de fejrészük nevetségesen kicsi. Sok a csuklya és a turbán, ez utóbbit sálból is csavarták. Kosztümhöz a férfiak puhakalapjához hasonló fazon is kedvelt volt. Az arc erősen festett. A szemöldök már teljesen eltűnt, csak egy vékony rajzolt vonal jelzi, a műszempilla hosszú, az arccsontot a pirosító emelte ki. A száj széles és vastag, vérvörös, a rosszmájúak szerint olyan volt, mint egy sebhely. „Már nem is divat, hanem valóságos őrület az új szájrúzs – nem vörös, hanem ciklámenszínű. A férfiak nem szeretik, de a nők annál inkább” – dohogott a Pesti Futár. A lakkozott körmök divatja sem tetszett: „Mindenkinek piros vérbe van mártva a körme. Az eladónőknek is, a könyvelőkisasszonynak. A takarítónők körme is csöpög a vörös festéktől.” Valószínűleg nem volt egyedül a konzervatív szerkesztő, amikor így sóhajtott fel: „egy üres szigetet azoknak, akik gyűlölik a lakkozott körmöt, a túlfestett szájat, a festett hajat, a rajzolt szemöldököt és a fogyókúrát”.

A fogyókúrára azonban szükség volt, mert a divat teljesen megváltozott, de a karcsúság maradt. A váll ugyan nagyon széles lett, még a blúzok és a pulóverek is pagodaszerűen felfelé törtek, de a tartás egyenes, a (természettől) karcsú derék a helyén volt. A szép, formás mellet nem kellett letagadni. A csípő is kerek, hangsúlyozott, a szoknya részekből szabva lefelé bővült vagy szűk – s éppen csak a térdet takarta! Estére, alkalomra továbbra is hosszú volt a divat, s rásimult a nők alakjára, csak alul, a térd alatt bővülve, vagy erősen ráncolt – anyagszükséglete a „békebeli időket” idézve 10-15 méter is lehetett. Nappal széles vállú, férfiöltönyszerű kosztüm járta, magasan gombolt, kis galléros blúzokkal, mellényekkel, rövid kardigánokkal és pulóverekkel. Terjedt – nemcsak nyaralóhelyeken – a bő, hajtókás férfinadrág és a térd fölé érő sort. A kabátok férfiasak, enyhén testhez állóak, „sok az egyenes, nem nagyon bőhátú teveszőr átmeneti kabát, amely teljesen férfikabát módon van kidolgozva, sőt még a hátsó schlitz sem hiányozhat” – tudósít a Női Divat 1940-ben.

A rövidebb szoknyákban jól látszódtak a formás, szép lábak és a kerek orrú, vastag talpú cipők, szandálak. A talp ugyanis a vállakkal párhuzamosan vastagodott, kissé az orthopéd cipőkhöz hasonlítva, ami a divathölgyeket egyáltalán nem zavarta. A kézitáskák is nagyok voltak, túlnyomórészt bőrből készültek. „A divat kiszámíthatatlan szeszélye, hogy éppen ma, amikor a bőr ritkaságszámba menő érték, méretezik ilyen nagyra a régente kecses és kis tenyérbe is elférő kézitáskát” – mérgelődött a divatlap.

Furcsa módon, még ha kevesen is tudják Európában követni, a háború alatt is változott kicsit a divat. A ruhák, kosztümök, kabátok mind szorosabban simultak a testre, s a szoknyák az anyaghiány ellenére (vagy talán éppen azért) bővültek. Még a szűk szoknyákat is redőzéssel gazdagították, előkészítve a háború utáni nőiességet, telt kerek formákat hirdető, ismét fűző segítségét igénylő új stílust, a New Lookot (Új külső), amely 1947 februárjában egy fiatal francia divattervező, Christian Dior bemutatóján bombaként robbant, pillanatok alatt meghódította a háború borzalmait feledni akaró világot.

GYERMEKVISELET

„Az az őrült anyád maga varrta a ruháidat és ugyanolyan fazonra, mint a sajátját. Olyan voltál, mint egy négyesztendős kokott, szalagos topánod volt, a fenekeden zsemlényi turnür. Muszáj volt rendesen felöltöztetnünk. Klári néni hozott rád valamit, nyilván az én holmimból” – írja Szabó Magda Régimódi történet című művében. Édesanyja, Jablonczay Lenke sok év távlatából is sajnálta szalagos díszruháit, amelyeket a mamája varrt, de a szigorú nagymamához kerülve elvettek tőle, és sima, de bizonyára egészségesebb és kényelmesebb darabokba bújtatták.

A XVIII. század végéig pontosan ugyanúgy öltöztették a gyermekeket is, mint a felnőtteket. Egészségesebb öltöztetésük gondolata Jean-Jacques Rousseau nyomán vetődött fel. „Hogy a kislányok bátrak, erősek, felszabadultak legyenek – ahogy azt akkor jónak tartották –, úgy öltöztették őket, mint a fiúkat. Fára mászni, árkon-bokron ugrálni, minden tekintetben fesztelenül mozogni, ez akkoriban divat volt.” Theodor Körner német költő menyasszonya emlékirataiban már kissé szégyenlősen gondolt vissza gyermekkorára a XIX. század közepén, mert ismét furcsának és vadnak tűntek ezek a elvek. A gyermekviselet – túlzásoktól mentesen – ekkor ismét követte a felnőttek divatját, bár az egyszerű, sima szabású, higiénikus öltözékek is megmaradtak széles körben.

A gyermekektől a XIX. század második felében nem azt várták el, hogy árkon-bokron keresztül, ugráljanak, hanem hogy csöndben, illedelmesen játsszanak, s szépségükben a felnőttek gyönyörködhessenek. Nem nagyon rajongtak ezért a szerepért, ami Viktor Mann Öten voltunk című művéből is kiderült, amikor leírja, hogy Júlia nővérének esküvőjén uszályhordozó apródjaként kellett megjelennie: „Vonakodásom még csak nőtt, amikor fel kellett próbálnom egy vadonatúj, eredeti kieli matrózöltönyt: fehér blúzt, egy hosszú, fehér nadrágot, amelyet különösen gyűlöltem, és egy egészen rövid kék kabátkát, aranygombokkal. Ehhez tartozott még egy szalaggal díszített sapka, rajta az aranybetűs felirat: Császári matrózezred. Kész volt a majom!” Párja egy ismeretlen leányka volt: „Első benyomásom a nyolc-kilenc éves lánykáról az volt, olyan, mint egy baba, s úgy áll itt rózsaszín csokros, fodros és szalagos ruhácskájában, mintha most vették volna ki a dobozból. De miközben a felnőttek körülálltak minket, együgyűen becézgették az elragadó kicsi párt, észrevettem, hogy Nickele jól nevelt gyermekarcán egy nekem szánt csibészmosoly játszik, s ez roppantul tetszett nekem.”

A kisfiúk ünneplő ruhája általában a matrózruha volt, a hatvanas-hetvenes években gyakran selyem-bársony jelmezbe: török, katona- vagy középkori apródruhába is bújtatták őket. Hétköznapi viselet az ellenzős sapka, puhagalléros ing, térdnadrágos öltöny volt három-négy éves kortól, amikor már fiúsan öltözhettek. A leányok hosszú, fürtös hajat viseltek és bő szoknyát, amiből kilátszott bokáig érő alsónadrágjuk. Fejükön nagy szalagcsokor díszelgett vagy a mama fejfedőit utánzó, de azoknál egyszerűbb főkötők, kalapok. Derekukon pedig halcsont nélküli vászonfűző – divatlapok már két hónapos baba számára is ajánlották horgolt „egyenesen tartót” Ez a ruhadarab később keserítette csak meg igazán a kislányok életét, különösen, ha a család nőtagjai nem voltak megelégedve a tartásukkal. Az „egyenesen tartóba” vonalzót dugtak, hogy össze ne görnyedhessenek. Még Marlene Dietrichet is kislánykorában a tornatanárnő egy bőrgallérba dugta, állát és homlokát speciális szíjakkal rögzítette, és felhúzta a tornaterem mennyezete alá. Ezt az inkvizíciós kínzásokra emlékeztető műveletet nem azért kellett elszenvedniük Marlenének és barátnőinek, mert rosszak voltak, hanem hogy tartásuk merevebb legyen. Ez utóbbi ugyanis még a karcsúságnál is fontosabb volt.

A reformmozgalmak hatása először a gyermeköltözködésben jelentkezett, s számos újítás, egyszerűbb forma a kislányok és kisfiúk ruhatárából került át a felnőttekébe. Először a selyem- és bársonyanyagokat mellőzték, helyettük könnyű szöveteket, vásznat, batisztot és csipkét választva. „Egyetlen luxust meg kell említenem, ami a kicsinyek legnagyobb eleganciáját jelenti, és az olyan rózsás kis teremtést, mint az öné, kedves olvasó, valósággal kis herceggé tesz: a sok csipke… A gyermekarc finom hamvas bőrét semmi más nem emeli úgy ki, mint egy lágy csipkekeretezés lebegő csipkeruha, melyet, hogy ne tűnjön túl igényesnek a lehető legegyszerűbben kell megvarrni – az Ön kedvence ennivaló lesz, nem igaz?” – ajánlotta egy múlt század végén megjelent tanácsadó könyvecske szerzője.

A nyolcvanas-kilencvenes években a ruhák szabása kényelmessé és egészségessé vált. A kislányok bő, húzott, zubbonyt hordtak övvel összefogva vagy kantáros szoknyát blúzzal, tulajdonképpen az 1900-as évek női divatjának előfutárait. A kisfiúk megmaradtak a térdnadrágnál, öltönynél, de anyaguk, kivitelük egyszerűbb volt.

Az 1900-as években a kislányok haja legtöbbször rövid, elől sima frufruval vagy félhosszú. Kalapjuk gömb alakú, visszahajtott karimával. Ruháik egyenes szabásúak, kis kerek gallérral, csípőnél övvel összefogva, a térdük kilátszott. Formájuk a garszondivatot előlegezte meg. A szecesszió művészeinek munkássága nyomán a ruhácskákon a gyermekeknek tetsző díszítések kezdtek megjelenni: hímzett, rátett mesefigurák, kacsák, kutyuskák vagy virágok, gyümölcsök. A kisfiúk derékban elvágott öves kabátokat viseltek (majd a férfiak sportkabátja lesz hasonló), s a kötött pulóverek, kardigánok, sapkák igen jelentős szerepet játszottak ruhatárukban.

A háború után ismét a felnőttek divatját követték, de ez nem okozott gondot, hiszen azok is kényelmesek voltak. A kislányok rövid, egyenes hajat, kis kerek kalapokat hordtak, ruhájuk, kabátjuk szabása egyenes, az öv a csípőn volt. A ruha rövid, a combot is alig fedte, a zokni térdig ért, a lábon lapos sarkú, bokapántos, kivágott, kerek orrú lakkcipő volt. A fiúk nyáron csíkos kötött pamuttrikót viseltek, télen pulóvert, s csak az ünnepélyes alkalomra öltöttek zakót és nyakkendőt. A matrózruha változatlanul ünnepi viselet maradt – a lányoknál is –, rendszerint sötétkék szövetből, fehér gallérral. Egyéb alkalommal általában világos színeket hordtak. A bársonyt, selymet és csipkét száműzték a gyermekek ruhatárából.

A harmincas-negyvenes években a kislányok ruhái derékban elvágottak, a szoknya ráncolással bővült, rajtuk fodros kötények. A hajat elöl középen kakastaréjba fésülték, s nagy szalagcsokorral díszítették. A fiúk nyáron kantáros rövid-, télen hosszúnadrágot hordtak, hétköznap kockás inggel, ünnepnap fehérrel. Kabátjuk, zakójuk a felnőttek szabását utánozta. Bár még mindig megkövetelték tőlük, hogy ruházatukra vigyázzanak, viseletük szabadabb, kényelmesebb lett, mint a történelem folyamán bármikor.