PÁRIZS

Társasági élet

„Sohasem lesz divat Párizs nélkül, míg Párizs fennáll” – írta Holzer Andor 1922-ben a Magyar Divatiparban. A divat központja a XVII. század közepe óta Franciaország volt. XIV. Lajos, a Napkirály Európa legfényesebb udvarát alakította ki, melynek pompáját mintának tekintette minden uralkodó. XIV. Lajos fenntartotta magának a divat irányításának jogát, nem csupán saját öröme kedvéért, de a francia textil- és szabóipar támogatása érdekében is. A XVIII. század folyamán a francia udvar megtartotta, sőt erősítette „hatalmát” a női divat felett, a férfiviseletnél azonban meg kellett osztania a vezető szerepet Angliával. Napóleon felismerte a divatirányítás gazdasági előnyeit, s annak ellenére, hogy ő maga nem sokat törődött ruházatával, feleségeitől és udvaroncaitól megkövetelte a tökéletes megjelenést. Bukása után Párizs elvesztette irányító szerepét a viselet területén is. A férfidivat vezetője London lett, míg a női öltözködésben Bécs, Berlin, Lipcse és Weimar ízlése volt a mérvadó.

A XIX. század közepétől újból Párizsra figyelt a divatvilág, ahol ismét volt egy fényes udvar és egy elegáns császárné, III. Napóleon hitvese, Eugénia, akit Erzsébet osztrák császárné és magyar királynéval együtt a világ legszebb asszonyának tartottak. Pedig a spanyol származású Eugenia de Montijo vörös hajú volt, amit még púderezéssel sem titkolt! Alakja kissé telt, arcvonásai szabálytalanok, orra hosszú és horgas volt, s nem átallotta szemhéját fekete ceruzával sötétíteni, amit pedig a közfelfogás erkölcstelenségnek tartott! Környezetét és az egész világot mégis tökéletesen elbűvölte, mert „egész lényét végtelen báj ragyogta át”. A részletes és tárgyilagos leírást Pauline Metternich-Sándor hercegnőnek köszönhetjük, aki szintén nem volt elhanyagolható személyisége a francia előkelő társaságnak. Pauline, Metternich kancellár unokája, az „ördöglovas” Sándor Móric gróf leánya mint az osztrák követ (szintén Metternich utód) felesége került a császári udvarba. Eleganciájával, szellemességével meghódította Eugénia császárnét és az előkelő társaságot, annak ellenére, hogy nem volt szép. A róla készült festmények azonban egy kifejezetten érdekes asszonyt örökítettek meg, valószínűleg örökölte a papa temperamentumát és a nagypapa eszét.

Az előkelő társaság zárt volt, asszonyai kerülték a feltűnést, amit annál inkább kerestek a kurtizánok. Párizs divatját a félvilági hölgyek határozták meg, akik igyekeztek pompájukkal egymást túlszárnyalni és a világot utánzásra késztetni. Cleo de Merode kétoldalt elválasztott, fülére fésült hajviseletét fél Európa utánozta, többek között a későbbi híres filmsztár, Asta Nielsen is. A híres spanyol táncosnő, a „szép Otero”, Lyane de Pougyval, az ismert kurtizánnal vetélkedett. Ha egyik este az Operában például Otero óriási rubinokkal jelent meg, másnap Lyane gyöngyből készült öltözéket viselt. Egy alkalommal Lyane mégis egy egészen egyszerű fekete ruhában győzött a Théatre Francais-ban, a VII. Edward angol király tiszteletére rendezett díszelőadáson. Őt ugyanis nem bántották, feltűnően öltözött vetélytársnőjét viszont kivezették: „mert a szép Otero már 15 esztendő óta központja a Párizs éjjeli életének, s nem illik, hogy tisztességes urak és hölgyek között helyet foglaljon”!

Párizs a XIX. század végén a világ kulturális és társadalmi életének központja. A hölgyek az Operában, színházi és operettelőadásokon, a Bois de Boulogne sétányain, a híres lóversenypályákon, Auteuilben és Longchamp-on, a nyári fürdő-helyeken, Deauville-ben a híres szabóságok legújabb modelljeiben jelentek meg. A világ innen értesült a legfrissebb módiról, beleértve a divatlapok tudósítóit is.

Az 1900-as évek elejétől a nagy cégek próbakisasszonyaikat is elküldték a jelentősebb társadalmi eseményekre – természetesen legszebb modelljeikben. Az első világháborút megelőző években pedig a legújabb divat bemutatóhelyei az évente négyszer megrendezett divatrevük voltak, amelyek hamarosan a társasági élet részeivé váltak. Nem volt egyszerű dolog a bemutatókra meghívót kapni. Ha valaki nem volt a cég állandó vevője, akkor két-három toalett árát kellett letétbe helyeznie. Ismeretlen számára még ajánlólevél is szükséges volt a belépéshez. A vezető cégek ugyanis attól rettegtek, hogy idő előtt leutánozzák modelljeiket. Hiába írták ki, hogy a másolás lopás, még a legelegánsabban öltözött hölgy is titokban lefényképezhette vagy rajzolhatta az új modelleket, információit aztán jó áron New Yorkban vagy Londonban értékesíthette.

A magas szabóság, az haute couture

A „divat művészete, valamint az öltözködés minden művészete lényegében francia művészet” – szögezte le 1926-ban a Magyar Divatipar. Mégis, a szabóipar fellendülését, stabil vezető szerepét, modern, kapitalista gazdasági és szervezeti formáit a franciák egy angolnak köszönhetik.

Charles Frédéric Worth 1826-ban született Angliában. 1845-ben (zsebében összesen 100 frankkal) áthajózott Franciaországba, ahol belépett a legelegánsabbnak tartott céghez, a Gagelin és Opigezhez, s hamarosan cégvezető lett. 1857-ben megvált tőlük, s egy svéd tőkés, M. Boberg segítségével 1858 áprilisában önállósította magát a rue de la Paix 7. szám alatt. Pauline Metternich-Sándor első találkozását Worth modelljeivel így írta le: „Egy szép nap délelőttjén nyugodtan ültem a szalonomban, és olvastam, amikor komornám egy albummal a kezében megjelent. Megkérdeztem, hogy mi az, amit hoz, amire azt felelte: »egy fiatal asszony van itt, és arra kér, hogy szíveskedjek megtekinteni az album rajzait, melyek az ura toalett-tervei. Boldoggá tenné, ha az Ön által meghatározott áron Önnek is készíthetne öltözéket.« Megkérdeztem ennek az embernek a nevét. »Angol, és úgy hívják, Worth.« Egy angol, aki arra merészkedik, hogy Párizsban női ruhát készítsen! Különös ötlet! – kiáltottam fel. Szó sem lehet arról, hogy ruhát rendeljek nála! »Mégis azt tanácsolom, hogy tekintse meg a dolgait – ellenkezett komornán –, én elragadónak találom őket.« Mutassa akkor meg –, mondtam unatkozva, – de erősen kétlem, hogy az Ön angoljának toalettjei megfelelnek az én ízlésemnek.

Milyen nagy volt a meglepődésem, amikor kinyitottam a könyvet, és az első oldalon egy elbűvölő modell volt, a második oldalon pedig egy még elbűvölőbb!”

Az album átlapozása után két tervet rendelt meg, darabonként 300 frankos áron, egy délelőtti és egy ezüstfehér, rózsaszín, százszorszép mintás báli ruhát, amelyen kis gyémántok csillogtak. Ez utóbbiban jelent meg az udvari bálon, ahol viharos tetszést aratott. Eugénia másnap magához rendelte a ruhák alkotóját, s attól kezdve a császárné „bolygójává vált a divatégbolt új csillagának… Worthból sztár lett, és el voltam veszve – írta Pauline –, mert ettől kezdve elképzelhetetlen lett volna egy ruhát 300 Fr-ért rendelni!” Egy-egy modell ára a tízszerese lett ugyanis.

Az angol 1860-ban már 1000 munkással „merészkedett” Párizsban női ruhát készíteni, s megszabadult Boberg-től, önálló szalont nyitott. III. Napóleon 1870-ben megbukott, de Worthnak már nem volt szüksége Eugéniára, kilenc koronás uralkodónőt számíthatott vevői közé, köztük Erzsébet királynét is. Mint a női divat első számú diktátora, ő „kényszerítette rá” a nőkre az óriásivá duzzadó aljat, majd állítólag egy, az utcán az eső miatt a felső szoknyáját feltűrő nő látványáról megihletve a turnűrt. Worth azonban több volt, mint csupán néhány évig uralkodó divatdiktátor. Zseniális alkotókészsége mellett kiváló szervező is volt. Toalettjeit nem az addig szokásos módon, a megrendelővel alakította ki, hanem egy-egy szezonra előre elkészített modelleket, amelyeket nem csupán papíron ismertetett, de jó alakú fiatal nőkön, manökeneken (a szó eredetileg próbabábut jelent) szalonjában bemutatott. Első manökenje gyönyörű fiatal felesége volt, aki a társasági élet eseményein is megjelent ruhaalkotásaiban. Újdonság volt az is, hogy nem az elkészült ruhákat adta el, hanem a bemutatott modellek méretre készült mását, nem is egy, hanem több vevőnek! A gazdag vásárlók egyáltalán nem bánták, hogy ruhájuk több példányban létezik, mert büszkék voltak arra, hogy egy eredeti Worth-modell tulajdonosai. Worth nem elégedett meg saját sikerével, az ismert francia cégeket a Chambre Syndicale de la Couture Français nevű szövetségbe tömörítette, amelyet ma is „haute couture”-nek, szó szerint: magas szabóságnak nevezünk. A szövetség tagjai átvették Worth módszereit, s vele együtt évről évre közösen döntötték el az új évad jellemző formáit és színeit. Így tudták kézben tartani és irányítani a világ divatját. Az előkelő dámák, de még a középosztály tagjai is arra törekedtek, hogy valamelyik haute couture cég modelljét viseljék. A hölgyeknek nem is kellett ehhez Párizsba utazniuk, mert a haute couture cégek Európa és Amerika előkelő szabóságaival üzleti kapcsolatban voltak, akik engedélyükkel továbbadhatják és több példányban sokszorosíthatják modelljeiket.

1895-ben halt meg. Fiai – Gaston és Philippe – változatlan hírnévvel, de kevesebb invencióval tovább vitték a céget, elegáns, finom ízlésű, a feltűnést kerülő vevőközönségre számítva. Egy lényeges újítás hozzájuk is fűződik, mert 1900-ban piacra dobtak egy, a nevűkkel fémjelzett új parfümkreációt, amivel nagy sikert arattak, s elindították a nagy divatcégek híres illatszereinek sorát.

A múlt század utolsó évtizedeinek historizáló, eklektikus stílusának vezető párizsi kreátora a műértő Jacques Doucet volt, aki bolondult a XVIII. századi kecses rokokó művészetért. Nagyszülei rue de la Paix 21. szám alatti csipke- és fehérneműüzletét 1876-ban vette át s alakította – valószínűleg a szomszédos Worth hatására – ruhaszalonná. A rokokó ötletek – panier, uszályos felsőszoknya, virágos csipkedíszítések – az ő műhelyéből indultak el. Darabjait elsősorban az egyéni megjelenésre törekvő, kissé extravagáns hölgyek kedvelték, például a francia színpad két, egymással vetélkedő csillaga, Sarah Bernhardt és Gabrielle Rèjane.

Az első nő, aki a gomblyukába tűzhette a minden francia által hőn áhított kitüntetés, a Becsületrend piros szalagját, Jeanne Paquin volt, egy gazdag bankár neje, aki 1890-ben nyitotta meg üzletét a rue de la Paix 3. számban. 1900-ban a párizsi világkiállításon a divatrész egyik sztárja volt, szecessziós, art noveau ízlésű öltözékei nagy sikert arattak. Modelljeivel egzotikusak, merészek és feltűnőek voltak, elsősorban színésznők és a félvilági hölgyek számára dolgozott, például Oterónak is. A világkiállításon élethű viaszbábun mutatta be modelljeit, így tulajdonképpen a kirakati baba feltalálója is volt, mert addig csak szabóbábura öltöztették a ruhákat. Worth ötletét továbbfejlesztve, manökenjeit csoportosan küldte el a nevesebb társadalmi eseményekre. Elsőként „franciásította” a németek által támogatott reformruhát is, mert 1906-ban Mlle Dolley, a Gymnase Színház művésznője valami olyan öltözéket kért tőle, ami erősen megfiatalítja. Ezt a célt kiválóan szolgálta a mell alatt elvágott, kislányos hatású ruhatípus.

A reformruha igazi művészete azonban Paul Poiret volt, aki a szakmát Worthnál kezdte, majd Doucet-nál folytatta. 1904-ben önállósította magát a rue Auber 5-ben. 1909-ben, sikerei csúcsán, a rue Faubourg St. Honoréra költözött, s lassanként az haute couture székhelye ide tevődött át a rue de la Paix-ről.

Poiret-nak sikerült egy új formavilág bevezetésével megvalósítania Henry van de Velde elveit. Ruhái egyszerű szabásúak, kényelmesek, követik a test vonalait, ugyanakkor rendkívül dekoratívak, szépségüket vonalvezetésük, redőzésük, merész, keleties jellegű díszítésük adja. Egyszerre tudta kielégíteni a dolgozó nők praktikus és a divathölgyek reprezentálási igényeit.

Poiret-modell.
A Magyar Iparművészetből.

Érdemes idézni a Divatsalon elragadtatását 1911-ből: „Ezek a toalettek soha nincsenek két darabból; derékból és szoknyából. Mind egyben, hosszú vonalakban szabott. A kelméje mind puha tapadó. A színe leírhatatlan. Poiret ugyanis, hogy egy-egy szőke vagy fekete fejnek, egy-egy halvány vagy barna arcnak illő keretet adjon, a legritkább régi színeket kutatta fel s a legcsodálatosabb új színeket állította elő… Ugyanilyen csodálatosak a díszek is. A Poiret-toaletteken vannak drágakövek, agraffok, egyiptomi csatok, keleti aranybojtok, ritka szőrmék, történelmi hímzések, ősi csipkék, de van kézi hímzés, házi csipke és van közönséges farkasbőr, meg rókafark, kitömött varjú is.”

Mindent megtervezett, ami a XX. századi modern, kényelmes öltözködés alapja volt. !908-ban bokánál összefogott, alig ráncolt kezeslábast adott teniszező manökenjére. Eldobatta a fűzőt, s a szoknyát olyan szűkre szabatta, hogy a járáshoz térdig fel kellett hasítani. A következő lépés a lábszárközépig érő szoknya volt, amelyet amerikai körútja alkalmával 1915-ben még elutasítottak, de az anyaghiány miatt 1917-ben már elfogadtak. Az ő ötlete volt az ingruha és a blúzokkal viselhető kötényruha is. Nem elégedett meg azzal, hogy manökenjeit a jelesebb eseményekre elküldje, hanem ő maga is rendezett nagyszabású társasági összejöveteleket. 1908-ban például az Orosz Balett tiszteletére az ezeregyéjszaka pompáját felidéző jelmezes estélyt adott. 1908-ban színpadi revüt is rendezett – a legújabb modellekből. Divatbemutatóival bejára Európát és Amerikát. Az első világháború után az ő táncestélyei voltak a legdivatosabbak, a ruhái viszont már nem, lassan leágazott a csillaga. Az új, fiús leánynemzedék idegenkedett buja, keleties világától. 1925-ben átadta szalonját nővérének, Nicole Groult-nak, ő maga 1944-ben meglehetősen elfeledve, szerény anyagi körülmények között halt meg.

Poiret mellett meg kell említeni a másik újító, a spanyol származású és Velencében élő Mario Fortuny nevét is. Fortuny nem volt az a haute couture tagja, de merész öltözékeit Párizsban mutatta be, később pedig oda is költözött. Egyszerű szabású ruháinak az anyagai voltak különlegesek: az általa szabadalmaztatott eljárással pliszírozott vékony selymek, amelyek rásimultak a testre, vagy a több színben nyomott, nehezebb selymek, bársonyok, melyek híven utánozták a régi szövött anyagok mintáit. Modelljei többnyire lepelruhák, a keleti, antik vagy reneszánsz mintákat követték. Ő is Henry van de Velde elveit próbálta megvalósítani. Tulajdonképpen egész életében néhány alapmodellt variált. Először 1906-ban egy ny-mott, palmetta-, és rozettamintás sálszerű öltözéket alkotott színpadi jelmezként, amelyet a baletttáncosnők magukra tekertek. Mivel a krétai falfestmények ihlették meg, Knósszosznak nevezte ezt a modellt. 1907-ben tervezte meg a Delphos nevű típust, amely az ókori vörös alakos vázák ingszerű khitónjára emlékeztetett. A T szabású, vékony pliszírozott selyemből készült ruha sejtelmesen simult viselője alakjára – hasonló kb. hetven évvel később jött divatba.

Később a kopt tunika, a japán kimonó, az arab aba nevű téglalap alakú köpeny és az indiai szári átformálásával is próbálkozott. Ruháit saját korában a nagyközönség furcsállta, de a nagyon gazdag és különc (főleg amerikai) hölgyek szívesen vásárolták – státuszszimbólumként. Mario Fortunynak elsősorban viselettörténeti hatása jelentős. Technikai újításainak eredményei, a nyomott és pliszírozott anyagok, de főleg a női test arányainak kiemelése a harmonikus redőzéssel új öltözködési kultúrát indított el a XX. században.

Az első világháború utáni racionális divat megteremtője Gabrielle Chanel volt. Coco – ahogy becézték – sikeres párizsi félvilági szépségként kezdte pályafutását, de nem elégítette ki ez a kétes karrier. Mivel mindig saját maga tervezte ruháit, 1913-ban kalaposüzletet nyitott a Rue Cambon 31-ben, amelyet a következő évben ruhaszalonná fejlesztett. A háború utáni nőideál, a fiús kamaszlány, a garszon öltöztetője és megtestesítője volt, annak ellenére, hogy 1925-ben már betöltötte a negyvenkettedik évét. Kezdettől fogva az egyszerű, kényelmes öltözéket kedvelte. Deauville-ban már a háború előtt barátja gyapjúkardigánját és sapkáját hordta. Elsők között vágatta le 1919-ben rövidre haját és hódolt a napozás örömeinek. Modelljei mindig funkcionálisak: nincs rajtuk felesleges varrás, csillogás. A kényelmes öltözékeket szerette, a kötött alapanyagokat. A pulóver, a kardigán, az ingruha, az ún. dzsömper bemutatóiról indultak el világhódító útjukra. Az ő újítása volt az igazi ékszer helyett hordott, művészi megmunkálású bizsu, amelyet ugyan a húszas években talált ki, de a harmincas évek gazdasági válságának idején vált igazán népszerűvé.

A húszas évek elején egyenes vonalú modelljei még forradalminak tűntek; a harmincas években már viszont a finom, angolos, egyszerű elegancia megtestesítőjévé vált. Vevője volt Greta Garbo, Marlene Dietrich, a windsori hercegné. A háború kitörésekor, 1939-ben becsukta műhelyét. 1954-ben visszatért a divat világába „egyszerűen azért mert otthon unatkoztam”, nyilatkozta. Újrateremtette a dolgozó nő ideálját, egy halhatatlan öltözködési stílust alkotva meg. Munka közben, bemutatóra készülődve halt meg 1971-ben.

Ki kell emelni az haute couture cégek népes csoportjából néhány olyan nevet is, akik ugyan nem változtatták meg markánsan a divatot, de bemutatóikat nagy érdeklődés kísérte, s elegáns modelljeik igen nagy számban keltek el, sokszor nagyobb számban, mint a forradalmi újítóké. Ilyen például Jeanne Lanvin, a klasszikus formák, színpadias megjelenés kedvelője, akinek szalonja 1909 óta a Fauburg St. Honoré 22-ben üzemelt. Madelaine Vionnet üzlete 1912-1913-ban a rue de Rivolin, majd az Avenue Montaige-en volt. A laza formákat szerette és az antik szobrok lágy drapériáit utánozta. Vionnet-hoz hasonló stílust követett az anyagokat manökeneken redőző Alix, aki 1934-ben nyitotta meg üzletét szintén a Faubourg St. Honorén, majd asszonynéven, Madame Grés-ként visszatért a rue de la Paix-re. A fashionable (divatos) idényhelyek: Cannes, Le Torquet, Biaritz vagy akár a Bermudák tömény luxusaként jellemezte a két szalont 1937-ben a Magyar Divatipar.

1919-ben nyitotta meg üzletét a rue Saint-Florentin 7-ben Jean Patou, akit 1930-ban Chanellel együtt a divat vezetőjének tekintettek. Úgy vélték, sikerének az a titka, hogy „irtózik a katzenjammeres túlzásoktól, és mindig az arányos és finom egyszerűségű vonalakat hozza, de ezek keretében igyekszik komplikáltabb effektusokat is elérni”. A brit, pontosabban ír Molyneux kapitány, aki miután leszerelt, 1919-ben a rue Royale 5. számban kezdett, hamarosan a legjobbak közé került egyszerű vonalú, nemesen díszített, elsősorban konzervatívabb vevők ízlését szolgáló alkotásaival.

A harmincas években a gazdasági válság éreztette hatását az haute couture területén is. Több nagynevű cég tönkrement, kisebb lett a fizetőképes közönség, a szalonok nem mertek kockáztatni. 1932-ben azt panaszolták a divattudósítók, hogy mintha megállt volna az élet, még Patou sem hozott semmi újdonságot. „Jóformán nehéz megkülönböztetni, hogy a megjelent hölgyek és manequenne-ek toilettjei nem mind egy és ugyanazon szezon produkciói – írta a Magyar Divatipar. – Az eddigi vezető nagy házak fénye mind jobban letűnőben van… – tette hozzá –, újítást csak egy-két nem nagyon ismert közepes ház hozott: Marcel Rochas és Schiaparelli.”

E két „nem nagyon ismert közepes ház” lesz az elkövetkező évek sztárja. Előbb Marcel Rochas, akinek ruháit modern, szellemesen fordulatos francia színdarabhoz hasonlította a Magyar Divatipar 1937-ben, majd Elsa Schiaparelli. A jómódú családból származó, érdekes megjelenésű olasz nő 1928-ban nyitotta meg üzletét a rue de la Paix 4. szám alatt, s gyors, átütő sikert aratott vastag kötésű sportpulóvereivel. Hamarosan nem elégedett meg a kötöttárukkal, hanem 1935-ben átköltözött a place Vendome 31-be, ahol – már mint az haute couture elismert tagja – fantasztikus ötletekkel teli kollekciókat mutatott be. Tulajdonképpen hadat üzent Chanelnek, s mindennek, ami a „Kisasszony” újítása volt. A fiús lány helyett a végzet asszonyát öltöztette az ésszerűség és a funkció helyett a pompa és a csillogás igénye vezérelte. Vevői elsősorban Hollywood új csillagai: Joan Crawford, Mae West, Katherine Hepburn. Chanel állítólag csak annyit mondott róla: „Ja, az az olasz nő, aki szintén ruhákat csinál?” Schiaparelli talán még vitriolosabb volt vetélytársnőjével: „Az a nő, aki mindig ugyanazt a ruhát mutatja be.”

Egy érdekes és merész Schiaparelli-modell 1937-ből.
Jean Cocteau rajza és hímzésterve.
Tusrajz.

Vetélkedésüknek a második világháború vetett véget. Mindketten bezárták szalonjukat. 1945-ben Schiraparelli is újranyitott – stílszerűen – egy fekete kollekcióval, de akkor úgy tűnt, elvesztette a csatát a nagy ellenféllel szemben. Bizarr világát a háború után lassan magához térő társadalom elutasította. 1954-ben visszavonult, 1973-ban halt meg. Nem érte meg, hogy egykor oly meghökkentő ötletei, mint a női profil vagy a napkorong formáinak díszítésként való alkalmazása széles körben népszerűvé vált az 1970-1980-as években.

1939-ben sorba bezártak a nagy cégek Párizsban. Egyesek New Yorkba költöztek, s csak 1944, a megalázás, az elnyomás és az ellenállás évei után kezdett magához térni a világ ma is első számú divatközpontja.

Áruházak, konfekció, divatlapok

„Párizsban az öltözködés két véglet körül mozog. Van luxus és áruházi (galeries, magazins) elegáncia. Az utóbbi tipikusan amerikai jelenség, de Európában is egyre jobban tör elő. A technika izmosodásának logikus következménye és az egyenruha korát készíti elő. Aki a luxusüzletekben nem vásárolhat, kénytelen a gyári tömegmunkával és a konfekcióval megelégedni” – írta 1926-ban Dünn László a Magyar Divatiparban.

A XVIII. század végén Párizsban nyílt meg az első készruhát árusító bolt. A mell alatt elvágott, egyszerű szabású ingruhákat nem volt nehéz konfekcionálni, bőségüket zsinórral lehetett változtatni. Később a divat azonban ismét visszakanyarodott a fűzőhöz, a ruhák szorosan rásimultak a derékra, ez lehetetlenné tette az előre gyártást. Viszont a nagy, szoknyára boruló köpenyeket, vállgallérokat, melyek szinte függetlenek voltak a test méreteitől, nagyüzemileg is elő lehetett állítani. A gyöngyhímzéssel, csipke- és zsinórrátétekkel készült darabok nem voltak olcsók, a „confectiones” elnevezés drága és finom terméket takart. Így nem csoda, hogy Worth, amikor üzletet nyitott, elegáns konfekcióköpenyeket is hirdetett, s Doucet tíz évvel később egyenesen a „confections pour femme du plus grand monde”, azaz a legelőkelőbb társaság hölgyei számára kínálta a konfekciótermékét.

Az előre gyártott díszes köpenyeket nem csupán a nagyobb szabóságok, hanem az anyagot, ruhakelléket, esetleg kalapot tartó divatáruüzletek is árulták. Ezek közül a rendszerint zsibvásárszerűen zsúfolt kis üzletekből néhány többemeletes áruházzá növekedett. Zola a Hölgyek öröme című regényében szemléletesen ábrázolta ezt az átalakulást, modellje állítólag az 1829-ben megnyitott La Belle Jardiniére (A szép kertészlány) volt, amely a század közepén fejlődött nagyáruházzá. Nem volt egyedül. 1849-ben nyílt meg a ma is üzemelő Le Bon Marchè, 1869-ben a Louvre, 1856-ban a Bazar de l’Hotel de Ville, 1869-ben a Samaritaine, 1865-ben az Au Printemps, 1895-ben a Galeries Lafayette. Ezek az áruházak igyekeztek mindent beszerezni, ami a középosztálybeli nők öltözködéséhez szükséges volt. Kedvezett számukra az is, hogy a divat formái egyszerűsödtek, s így a konfekció mind nagyobb tért hódított. Az 1900-as évek elején a csipkés, hímzett blúzok, egyszerű szövetszoknyák, majd a sima szabású nyári ruhák, a háború után pedig az egyszerű, egyenes vonalú ruhák könnyen konfekcionálhatók, azonban már silányabb, a férfiakéhoz hasonló tömegtermékek voltak. Az ún. finom konfekció, a köpenyek és pelerinek kimentek a divatból, a ruhák és kabátok gyártása viszont még nem volt elég fejlett. Nem tudták a kézzel, egyedileg készült darabok sikkjét követni. Igaz, a nagy cégek gazdasági szempontok miatt foggal-körömmel ragaszkodtak is az egyediséghez, s mindent megtettek, hogy a változó divat ne legyen konfekcionálható. A harmincas, majd negyvenes évek bonyolult szabásvonalai is elsősorban ezt a célt szolgálták.

A középosztály tagjai a divatlapokból értesültek az újdonságokról, bár az haute couture cégek gondosan ügyeltek arra, hogy modelljeik csak a nagy divatbemutatók után kerüljenek terjesztésre. A múlt század közepe óta számos hosszú életű és az egész világon kedvelt francia divatlap létezett, mint például a Le Moniteur de la Mode (1843-1913), melynek finom rajzú metszeteit sok más országban is publikálták .A fejléce szerint „családi lap”, a La Mode Illustrée (1860-1937) novellákat, krónikát, rejtvényeket, újdonságokat közölt, részletes ruhaleírásokat, sok fekete-fehér rajzot, szabásmintát, kézimunkaismertetést és szép, színes metszeteket. Hasonló típus volt a szintén hosszú életű L`Art et la Mode (1880-1908) és a La Mode Pratique (1891-1965). Ez utóbbi jelentetett meg elsőnek divatfotót.

1908-ban Poiret egy tehetséges grafikussal, Paul Iribe-bel lerajzoltatta modelljeit, és a grafikákat megjelentette. 1911-ben modelljeit egy másik nagyon tehetséges grafikus, Georges Lepape közreműködésével tette közzé.

A két, grafikailag újszerűen megoldott különleges kiadvány sikere arra indított hét „magas szabót” (Redfern-t, Chéruit-t, Doucet-t, Deuillet-t, Paquint, Worthot és természetesen Poiret-t), hogy egy új divatlapot támogassanak. Ez volt a Gazette du Bon Ton Lucien Vogel kiadásában. A kisméretű, 19×24 cm-es kiadvány rendkívül nagy műgonddal készült, s ennek megfelelően igen drága is volt. A kézi gyártású, merített papírra kézzel metszett művek forradalmasították a divatrajzolást. Georges Lepape-on és Paul Iribe-en kívül számos más jelentős művész is, például Georges Barbier és Raoul Dufy is közreműködött a modellek megörökítésében. Az eddigi aprólékosan megrajzolt élethű figurák és a naturalisztikus anyagábrázolás helyett lendületes tusrajzokban, foltszerű tiszta színekben és élénk, dekoratív mintákban gyönyörködhetünk. Az alakokat mindig igyekeztek valamilyen szellemes szituációban elhelyezni. Az egyik lapon egy nagy kalapos, muffos hölgy int búcsút valakinek, a másik képen maga Pénelopé sző divatos háziruhában, míg a harmadikon egy egyszerű ruhájú kislány letépi az idény első rózsáját, mellette férfias kosztümben a mamája. Az egyes lapok önmagukban is komoly művészi élményt nyújtottak, a bemutatott modellektől függetlenül. A szép kis kiadvány nem volt hosszú életű, 1915-ben megszűnt, majd 1920-ban ismét megjelent, és valahogy 1925-ig elvegetált. Túl drága és túl előkelő volt, s éppen ezért korszerűtlen. Hatása azonban óriási volt. A többi lap is igyekezett az új stílust követni, még ha kevesebb grafikai tudással is és korántsem olyan szellemesen.

Arthur Lorenzi: Zápor után. Worth-modell.
Gazette du Bon Ton 1913. április, pl. 4.

LONDON

Anglia a XIX. században mindenben világhatalom. Arisztokráciájának és középosztályának életmódja minta a szárazföld polgárai számára. Az „úriember” fogalma egyenlő az angol gentlemannel. A szigetországi főnemesség számára szinte hivatali kötelesség a tökéletes elegancia. Így például egy angol lap 1911-ben (a Szabó Hírlap idézi) megrótta a király személye körüli minisztert hanyag öltözékéért: „Természetesen nem szabadna megütközni sem egy miniszter vagy bárki másnak egyéni ízlésén, ha az újítás célszerű vagy szép, de mindazok, akik az angol férfidivat reputációját féltik, átérezhetik, hogy Churchill úr erőlködése nem hoz nagy dicsőséget az angol férfidivatnak, de magas állásra sem vet valami fényes világítást”. A megbírált miniszter ugyanis nem volt más, mint Sir Wintson Churchill, aki valóban nem divatújításai miatt került bele a történelembe, Lord Spencerhez, Lord Cardiganhoz, Lord Raglanhoz, Lord Chesterfieldhez vagy akár Anthony Edenhez hasonlóan. Az egykori lordok „ruhadarabbá” válása mellett még számos egyéb angol szó is őrzi nyelvünkben – a trencskótól a blézerig – London hatását a viseletben, s nem csupán a férfiakéban!

„A június második felében lezajlott urlinghalmi polomatchek és a Royal Ascot lóverseny a háború kitörése óta először az a nagyszerű látványosság, amely a divat találkozóhelye” – írta 1921-ben Mangold Béla Kolos a Szabó Hírlapban. De a Covent Garden operaelőadásain vagy a királyi udvar rendezvényein megjelent urak és hölgyek öltözetei is irányadóak, ez utóbbiak túlnyomórészt a párizsi cégek – Worth, Poiret stb. – modelljei voltak. A férfiöltözködést viszont vitathatatlanul Anglia irányította.

A XIX. század utolsó harmadának legelegánsabb férfija az angol trónörökös, Viktória királyné fia, Edward walesi herceg, akiről pesti látogatása alkalmával írta Blaha Lujza: „Mondják is, hogy ő csinálja a divatot, és ha most zöld frakkban ülne a páholyában, hát holnap már egész Pest zöld frakkban feszítene.” A zöld frakkot nem tette divattá, de 1887-ben a szmokingot igen, s a nadrágok élét, a bugot is. Egy utazása alkalmával ugyanis a szabója az előírásos csőforma helyett véletlenül élet vasalt a nadrágjába, s mivel sietett, felvette így is. A társaság pedig utánozta. Az 1920-1930-as évek első számú gentlemenje, unokája, a szintén Edwardnak keresztelt walesi herceg, akiről 1921-ben így írt a Szabó Hírlap: „Az angol férfi-divat sokat várhat a walesi hercegtől, mert gyönyörű, szabályos termetén tökéletesen érvényesül minden ruha, mely az ő kifinomult ízlése szerint készül, és mert minden jel arra vall, hogy a választékos öltözködés iránti szeretetből sok olyan új eszmével fogja gazdagítani a divatot, amely az angol férfidivat állandó világuralmának fenntartására alkalmas.” A jóslás bevált. 1925-ben a Színházi Élet körkérdése, hogy „melyik közéleti szereplőt szeretnék mint filmszínészt viszontlátni?”, az olvasók tulnyomórészt az új prince charmingra (bájos herceg) szavaztak, aki valóban „sok új eszmével is gazdagította a divatot”. Így elsőnek hordott mellény nélküli öltönyt, méghozzá „színeset”, golfozáshoz ingpulóvert viselt, nyakkendő nélkül (!), térdig érő bricsesznadrággal.

A windsori hercegi pár.
Az egykori híres walesi herceg, miután lemondott Anglia királyi címéről, a windsori hercegi címet kapta.

Az angol elegancia a tökéletes szabást, színharmóniát (már amennyire színekről lehetett beszélni a sötétszürkétől a feketéig, később a sötétbarna, sötétkék és sötétszürke választékánál), a kiegészítők megfelelő használatát, egyszóval az öltözködési előírások pontos követelését jelentette.

Bár a kontinens jobb módú férfiai rendszerint Londonban vásároltak, vagy onnan hozatták ruhatáruk finomabb darabjait, igazán nagy, divatirányító cégeket ott nem találunk. Jó néhány Bond vagy Oxford Street-i cég neve ismert volt egész Európában, de ezek megbízhatóságot, jó minőséget, pontosságot jelentettek és nem változó divatújításokat, hiszen a férfiviselet nagyon lassan módosult.

Az úri divat állandósága segítette a konfekció előtörését is, melyben Anglia vezető szerepét a nagyüzemi gyapjúszövet gyártás alapozta meg. A konfekcióüzemek a textilgyártás központjaiba, Leedsbe, Manchesterbe települtek. Általában korszerű technológiával, magas fokú gépesítéssel, kevés otthoni munkával, azaz bedolgozóval működtek. A tömegtermelés igényei a század végére a férfidivat alakulását is meghatározták. A széles, vattázott vállak és mellek, bő, derékban csattal szabályozható nadrágok megkönnyítették a konfekcionálást.

Angliának jelentős szerepe volt a nők nappali viseletének kialakításában is. Az 1880-as évektől kezdve a franciás mellett feltűnt az angolos stílus, az ún. tailor made, azaz szabó készítette férfias kosztüm, kabát, egyszerű, sima blúz és ruha. Népszerűségüket szintén egy elegáns asszonynak köszönhették, akinek emlékét az egybeszabott princessz- vagy hercegnőruha őrzi. „Trónra jutott a divatkirály és divatkirályné, és most a világ kíváncsi, nem támad-e Párizsnak az angol udvarnál komoly vetélytársa… Az új angol királyné már walesi hercegné korában függetlenítette magát a párizsi divattól, s megszilárdította az eddig csak kisérletező és szórványosan diadalmaskodó tailor made állandó sikerét. Ez az arány »angol divat« néven erős gyökeret vert, és korrekt, választékos ízlésnek kifejezése” – írta 1901-ben, Viktória királyné halála alkalmával a Magyar Bazár.

Az angolos ruha legkiválóbb készítője Charles Redfern volt, aki két londoni szalonja (Conduit Street és New Bond Street) mellett 1881-ben Párizsban a Rue Rivolin is nyitott egyet, az haute couture második angol tagjaként. A londoni székhelyű cégek közül még Lucile (eredeti nevén Lady Duff Gordon, Hannover Square 23.) tűnt ki az 1910-es években Poiret-hez hasonló stílusával.

Szintén nemzetközi hírnevet szerzett az 1874-ben a Regent Streeten megnyílt Liberty áruház, amelynek tulajdonosai Morrisék elveit kívánták a gyakorlatba átültetni. Eleinte keleti eredetű vagy hatású anyagokat, Morrisék iparművészeti tárgyait, tapétáit árulták, majd 1884-ben „művészi és történelmi” ruhaosztályt nyitottak, túlnyomórészt a reneszánsz vagy az empire viseletre emlékeztető exkluzív, bő selyem és bársony reformruhákat kínálva, melyeket gyakran olyan ismert művészek terveztek, mint például Walter Crane. Elsősorban a legfelsőbb rétegek extravagáns asszonyainak igényeit elégítették ki, vevőjük volt Sarah Bernhardt, majd Isadora Duncan is. Rendszeresen megjelentek a Liberty-modellek a legismertebb és egyik leghosszabb életű (1868-1971) angol divatlapban, a The Queenben, más reform és haute couture alkotások társaságában.

NEW YORK

„A párizsi divattervezők enfant terrible-je Marcel Rochas… excentrikus, érdekes modelljeit főleg Amerika kapkodta szét” – írta a Színházi Élet 1935-ben. A múlt század közepétől valóban Amerika az excentrikusabb, merészebb toalettek piaca, a múzeumok ma is ott őrzik a legtöbb Poiret-, Fortuny-, és Schiraparelli-modellt. A női öltözködéssel kapcsolatban Amerika kétarcú: az előkelő társaságok pártolták a ruházkodás reformját, lazítottak az öltözködési előírásokon, ugyanakkor rendkívül gazdag volt a ruhatáruk. Sokat sportoltak – a középosztály tagjai is –, ezért napközben egyszerűbb, kényelmesebb öltözéket viseltek, az esti alkalmakra viszont a legfeltűnőbb, legdíszesebb modelleket választották. Itt voltak a legszélsőségesebb felfogású emberek. Így például 1914-ben Illinois államban törvénybe iktatták, hogy a hölgyek nem hordhatnak a földtől számított 15 cm-nél rövidebb szoknyát! Ugyanebben a rendeletben azonban szintén pénzbírság mellett megtiltották a fűző használatát, illetőleg csak hatósági orvosi bizonyítvánnyal, egészségi okok miatt engedélyezték!

Az azonban tény, hogy egészségesebben éltek, mint Európában, kevesebbet ettek, s ezért, valamint a rendszeres testedzés miatt előbb vált feleslegessé a fűző, mint Európában. Mintha Schultze-Naumburg elveit valósították volna meg – nem kellett fűzővel elszorítani alakjukat, mert egész testük karcsú, az európai ízlésnek talán sovány is volt. A Magyar Divatipar szerint 1925-ben „Európának nem felel meg az a fiús, egyenesen szabott divat, amelyet a legtöbb ház erőszakol… kevés európai nő termetére való. Patou ezt átérezte, és Amerikából importált igen csinos, de teljesen fiús alakú próbakisasszonyokon mutatja be kollekcióját.” A fiús garszon amerikai megfelelője a flapper, azaz pillangó, valóban olyan nádszálvékony, mint amilyennek a divatlapban rajzolták, de nem festi magát olyan erősen, s főleg konzervatívabb erkölcsű, mint európai változata.

A férfiak szabadabb, színesebb és egyszerűbb öltözködését viszont nem gátolta semmiféle törvény vagy íratlan szabály. Hétköznap puhagallért, színesebb kabátokat, feltűnő kockás, csíkos mintákat kedveltek, este szmoking vagy frakk helyett sötét öltönyt. A kontinensen megmosolyogták a jenkiket, de ők is lenézték a vaskalapos európaiakat. Néha vaskos tréfákat is megengedtek maguknak. 1907-ben egy Lehr nevű amerikai milliomos borkereskedő a berlini udvari bálon, ahol még kötelező volt a gálaöltözék (fekete szövetfrakk fekete atlaszgallérral és mellénnyel, fekete térdnadrág fekete selyemharisnyával), szürke-fehér nagy kockás térdnadrágban, fehér harisnyával sétált peckesen a megrökönyödött előkelőségek között.

Az európaiak azonban hiába nézték le a tengerentúliak hányaveti szokásait, lassan mégis utánozni kezdték őket. Az amerikai filmek hanyag, lezser fickói egyre népszerűbbek lettek az átlagemberek körében, s velük együtt a szabadabb öltözködési, viselkedési formák. A hollywoodi filmek a női öltözködést is irányították. Amerikát a harmincas, de főleg a negyvenes években már nem lehetett kihagyni a divat alakításából. Így például a válltömés divatba hozatalát Joan Crawfordnak tulajdonították, mert egy garden party ruháját Adrian a Letty Lynton nevű filmfőszerepéhez (1932) nagy, buggyos ujjakkal, válltöméssel tervezett. Így hát a széles váll összeforrt a színésznő nevével, pedig az már megjelent az előző évben, Schiaparelli és Marcel Rochas bemutatóján. Crawford ruhájának másolatát viszont az egyik legnagyobb amerikai áruházban, a Macynél 500 000 példányban adták el (természetesen ellopták a modellt). Sok áruháznak kifejezett mozi osztálya volt, amelyben olcsón árulták a filmruhák kópiáit.

Természetesen az Egyesült Államokban is több nagynevű cég működött, annál is inkább, mert eléggé nagy volt a fizetőképes kereslet. A milliomos, illetve milliárdos dámák ugyan rendszeres vevői voltak a francia haute couture cégeknek – ízlésük ilyen szempontból szintén divatalakító volt –, de egyrészt az új kreációkat gyakran a neves amerikai cégek közvetítették, másrészt a hölgyek igényelték a hazai modelleket is. Az egyik legrégibb cég a Fifth Avenue-n (akkor is, most is a legelőkelőbb üzletek utcája) az 1863-ban alapított Jaeckel és Fia volt. Az angol Redfern is létesített New York-i fiókot a század elején. A többi neves cég a két világháború közötti időszakban vagy a második világháború elején indult. Például Adrian, aki ismert hollywoodi jelmeztervező volt, Joan Crawford és Jean Harlow érdekes ruháinak alkotója, ő azonban nem New Yorkban, hanem Los Angelesben nyitott szalon 1942-ben. Mainbocher viszont Párizsban kezdett. A chicagói születésű művész odament tanulni, majd a Harpers Bazaar számára készített rajzokat. 1922-ben ő adta ki a Vogue francia változatát, 1929-ben alapította meg cégét, az Avenue George V. 12. szám alatt. Leghíresebb vevője Mrs. Wallis Simpson volt, az az amerikai elvált asszony, aki miatt a „prince charmingnak”, az immár VIII. Edwardnak le kellett mondania trónjáról és megelégednie a windsori hercegi címmel. A nevezetes esküvő menyasszonyi ruháját és teljes kelengyéjét Mainbocher készítette, s mindjárt divatba is hozta a hercegné kedvenc színét, az ún. Wallis-kéket. 1939-ben bezárta párizsi szalonját, és áttette a székhelyét New Yorkba.

1940-1945 között – nagyon is érthető okból – a divat központja New York lett. Bár itt béke volt, az iszonyatos háború mégiscsak ránehezedett a társasági életre. Nem csoda, ha a New York-i szabóságok nem használták ki a helyzeti előnyt, s nem sok újdonságot hoztak a divatba.

Igen jelentős volt Amerika szerepe a konfekciógyártásban és annak népszerűsítésében. A ruházati ipar központja Boston, Chicago és New York volt. Itt már egészen nagystílű, valóban XX. századi méretekkel és módszerekkel dolgoztak: a legnagyobb ruházati gyár 1910-ben például Chicagóban 2500 m2 alapterületen egy 13 emeletes épületben, 24 műhellyel, 700 szabásszal és összesen 12-13 ezer munkással! A termelést teljesen elemeire bontották, egy-egy munkás csak egy apró részműveleteket végzett a futószalag mellett, egy darabbal 30-40-en is foglalkoztak. A szabást, varrást és a vasalást ipari gépekkel végezték, így a gyártás gyors és olcsó volt, ami módot nyújtott ahhoz, hogy finomabb szöveteket és kellékeket használjanak, jobb legyen a kidolgozás. Az egyedi előállítás színvonalát majdnem elérő, de azoknál jóval olcsóbb termékek hamarosan igen népszerűek lettek, s már a század első évtizedében elterjedt a viseletük. Max von Boehn, a viselettörténet alapos és szellemes tudósa szerint kis változtatással megvalósították a Monroe-elvet – „Amerika(-i ruha) az amerikaiaké!” A sportos szabású, kényelmes, ún. „american style” készruhák, annak ellenére, hogy a magas védővámok miatt nem is voltak olcsók, a húszas évektől kezdve mind kedveltebbé váltak Európában is. Még inkább terjedt az amerikai kalap és az amerikai cipő, amelyeknél szintén a fejlett gyártási technológia tette lehetővé a jó minőséget és a viszonylag olcsó árat.

Amerikai találmány a valódi nagyáruház is, amelyben mindent árulnak gombostűtől az elefántig. Az igazi ötlet talán nem csupán az, hogy egy helyen lehet mindent megvenni, hanem hogy eseménnyé válik a beszerzés, társasági találkozóhellyé az áruház, ahova akkor is érdemes betérni, ha nem kíván valaki vásárolni. A kapuban egyenruhás portás üdvözli a hölgyeket, akiket az emeleten büfé, étterem, sőt pihenőszoba vár. Az utóbbiban toalettasztalok tükrökkel, sőt szépítőszerekkel, valamint levélpapír tollal, a gyermekmegőrzőben pelenkázóasztal szolgálta a tökéletes kényelmet. S ha már valaki az áruházban van, könnyen válhat szemlélődőből vevővé.

Szintén az Egyesült Államokban jöttek rá arra, hogy szép lányok fotóival lehet reklámozni egyes tárgyakat. Az általában rosszul fizetett fotómodellek eleinte névtelenek voltak, annál is inkább, mert legtöbbször csak egy-egy testrészüket „adták el”. Ha szép kezük volt, kesztyűt vagy ékszert, ha szép lábuk, cipő mutattak be. Még az őket kiközvetítő iroda is inkább Miss Lábként vagy Miss Kalapként tartotta őket nyílván, mégis ez is egy olyan lehetőség volt, amivel a flapper erkölcsei veszélyeztetése nélkül önállósodni tudott.

1867-ben jelent meg a Harpers Bazaar nevű divatlap, feltételezhetően a német Der Bazar megfelelőjeként. A múlt században azonban nem volt jelentősége, még a szakkönyvek is alig említik. Az első világháború után az 1892 óta létező Vogue nevű lappal együtt törtek az élre. Tökéletes fotókkal, rajzokkal, kitűnő tördeléssel és neves írók közreműködésével készültek francia és német változatban is, egyszerre jelenve meg a világ fővárosaiban. Tulajdonképpen nemzetek fölöttivé váltak, mert nem csupán New York vagy Párizs módiját ismertették, hanem mindig a legfrissebb világdivatot is, a központok együttes bemutatásával.

BERLIN

„Életkérdése a német divatiparnak és általában az egész iparművészetnek, hogy önálló termelésre rendezkedjék be… Ennélfogva a termelés önállóságára, eredetiségre kell törekednünk… nem szabad másolgatnunk!” – idézte 1925-ben a Magyar Iparművészet című lap Hermann Freudenbergnek, a Német Divatiparosok Szövetsége igazgatójának nyilatkozatát.

1871-ben létrejött az egységes Németország, a német birodalom, melynek fővárosa, Berlin, magának követelte a divat irányítását is. A birodalmon belül ez sikerült is, Lipcse vagy Weimar a biedermeier leáldozásával már nemigen szólt bele az öltözködés alakulásába, de sem Párizst, sem Londont nem sikerült lepipálniuk. Ezért megpróbálták függetleníteni magukat Párizstól, s önálló divatot teremteni. Különösen erős ez a törekvés az első világháború idején, sőt dr. Robert Stern, a viselettörténeti tanulmányokat és könyveket író kultúrtörténész még azt is javasolta, hogy állami hivatalt létesítsenek e célból! Ez a törekvés ugyan nem járt eredménnyel, de a háború kellős közepén divathetet rendeztek, mely aztán megismétlődő társasági eseménye lett a háborút követő éveknek is.

Igyekezetük mégis kevés sikerrel járt, s csupán egy divatháznak sikerült nemzetközi hírnévre szert tennie, az 1842-ben alapított Hermann Gersonnak (Werder Strasse 12.) amely egyszerre árult igen finom egyedi darabokat és konfekcionált finomabb készruhát.

Sikerült viszont a női konfekcióban vezető pozíciót elérni. Berlinben egész városnegyed foglalkozott ezzel az iparággal. Két igen híres áruházláncuk volt, a Wertheim és a Tietz. Ez utóbbinak az Unten den Lindenen lévő üzletháza a jobb módú középosztály bevásárló helye volt.

Vitathatatlanul élen jártak a németek az öltözködés reformjának támogatásában, beleértve a férfiviseletet is; egyik eredményük az ún. jégeralsó. Gustav Jäger 1879-ben mind az alsó-, mind a felsőruházat alapanyagául a gyapjút ajánlotta, a nők számára is. Javaslatai közül csak a meleg, kötött alsónemű vált népszerűvé. Rajta kívül számos újító is jelentkezett, a század végére a reformkövetelés mozgalommá vált, amelyet a nők nagy része magáévá tett. 1897-ben Berlinben megalakult a Verein für Verbesserung der Frauenkleidung (Egylet a női viselet jobbítására), majd újságot is kiadtak Neue Frauenkleidung und Frauenkultur (Új női ruha és kultúra) címmel. Egymás után jelentek meg a művészi kiállításokon, vagy önálló bemutatókat rendeztek, így az 1900-as krefeldi után 1901-ben a drezdai nemzetközi művészi kiállításon, majd 1903-ban Berlinben Schultze-Naumburg mutatott be több mint száz higiéniai szempontok szerint alkotott „zsákruhát” és így tovább. Számtalan kiadvány jelent meg, s egyre több szalonban is készítettek reformruhákat. E modellek – bár megpróbálták kiiktatni a fűzőt, és egyenes vagy empire szabással a test szabadságát megőrizni – nem tudtak szabadulni az uralkodó divat formáitól, például az S vonaltól. Sok esetben a mai néző már nem is lát lényeges különbséget a hivatalos módi és a reform között.

Berlinnek szintén vezető szerepe volt a divatlapok kiadása, megújítása terén is. A XVIII. század végétől megjelenő füzet nagyságú kiadványok elsősorban női olvasóknak szánt irodalmi, társasági és háztartási tudnivalókat tartalmaztak, párizsi divattudósítással és egy-két színes metszettel. A családi és képeslapokban már ismert acélmetszet technikát – amely lehetővé tette a nagyobb méreteket és a szöveg között elhelyezkedő fekete-fehér rajzokat – az 1855-ben megjelent Der Bazar című divatlap használta elsőnek. Az 1937-ig a kontinens minden országában igen népszerű lap irodalmi és háztartási tanácsadó rovata mellett rendszeresen foglalkozott a nőkérdéssel, részletesen bemutatta a legújabb divatot, modelleket, reformruhákat is, aprólékosan ismertette szabásmintával együtt kivitelezésük módját, valamint kézimunkamintákat adott. Rövid időn belül különböző nyelvű verziói jelentek meg, így például hazánkban a Magyar Bazár, amelyek a divatrészt teljes egészében, míg az egyéb mellékleteket a kiadó ország igénye szerint aktualizálva jelentették meg. Hasonlóan igen népszerű volt az 1865-től 1937-ig megjelenő Die Modenwelt, amely Berlin mellett Torinóban, Firenzében, New Yorkban, Madridban, Szentpétervárott, Koppenhágában, Varsóban és Pesten is megjelent német, olasz és angol nyelven, összesen 134 ezer példányban, amely a századfordulón igen magas szám volt.

BÉCS

„Nekünk, akkori fiataloknak egy-egy lóverseny, színházi bemutató, delegációs ülés vagy lokális kiállítás elég ok volt arra, hogy nagy és lármás rajokban mint a költöző vadludak, Bécsbe vonuljunk. Az utazás maga alig került pénzünkbe, és ma már bevallhatjuk, aminek bevallása 40 évvel ezelőtt nemzetárulás lett volna, Bécs életformái nyugodtabbak, előkelőbbek és vonzóbbak voltak, mint a kamaszkorát élő Budapesté” – olvashatjuk Herczeg Ferenc Emlékezéseiben. Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborúig Európa vezető nagyhatalma volt, s Bécs a nemzetközi társasági élet egyik központja.

Az osztrák főváros 1814 után vált divatirányítóvá, a Napóleon bukását ünneplő és Európát újrarendező bécsi kongresszus hatására. A kongresszuson ugyanis nemcsak a reakció, de a bécsi keringő és a szabóipar is győzött. 1850-től fokozatosan visszaszorult London és Párizs mögé, de vezető szerepét sikerült megtartania a második világháborúig anélkül, hogy különösebben harcolt volna érte, netán állami hivatalt állított volna fel – mint például azt Berlinben javasolták.

Bécs ugyanis nem elvekkel, hanem mértéktartó ízlésével, az angolos és franciás stílus kellemes keverésével, s nem utolsósorban rangos kulturális életével, látványos rendezvényeivel tudta Európa figyelmét magára felhívni, például a Hans Makart által 1879-ben a császárpár ezüstlakodalma tiszteletére rendezett jelmezes felvonulással, illetve a Ferenc József 40 majd 50 éves uralkodásának jubileumi ünnepségeivel. Hans Makart egyébként is jelentős hatással volt a historikus divatra. A hölgyek „Makart”-vöröset választottak, Makart-csipkegallért és – kalapot hordtak, Makart-rózsát tűztek a keblükre. Legalább ilyen hatása volt az osztrák szecessziónak is. Az aranyvirág kupolás, érdekes kiállítási palotában, amelyet szintén Secessionnak neveztek, gyakran rendeztek „művészestélyeket”, amelyen a jó társaság a krefeldi kiállításon bemutatott ruhákhoz hasonlókban jelent meg. Olyan kiemelkedő alkotók, mint Koloman Moser, Alfred Roller vagy Gustav Klimt foglalkoztak ruhatervezéssel. A művészi irányzatok befolyásának csúcsa a Wiener Werkstätte volt, melynek magas színvonalú alkotásai már inkább az iparművészet területére tartoztak.

A század második felében a világ rajongva tekintett a légies, kecses Erzsébet császárnéra. Életrajzírója, Brigitte Hamann szerint sokan azért utaztak az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosába, hogy valahol megpillanthassák a birodalom e „nevezetességét”. Ferenc József császár, aki feltétel nélkül imádta, 1856-ban észak-itáliai utazásuk alkalmával azt a gáláns bókot mondta, hogy nem katonái, hanem felséges társa hódította meg számára a lázongó tartományokat. A tartományok azonban Velence kivételével pár év múlva, 1860-ban elvesztek. A lázadó magyarok kibékítésének érdemét több joggal tulajdoníthatta volna a császár hitvesének, akinek emlékét most is rajongás övezi hazánkban. Igaz, maga is nagyon szerette a magyarokat, s az egyetlen politikai kérdés, amelyben a befolyását érvényesíteni igyekezett, az a kiegyezés volt. Egyébként boldogtalan, magányos, elfojtott érzelmekkel teli asszony volt, akinek tragédiája éppen abban rejlett, hogy alkatilag alkalmatlan volt az uralkodói, merev, reprezentálási kötelességek teljesítésére. Pedig külseje ideálisan megfelelt e célnak. Arcvonásai nemesek, haja csodálatosan dús és hosszú, szemei kifejezőek, dereka pedig születésétől kezdve hihetetlenül karcsú volt, amelyet rengeteg sporttal (külön tornaszobái voltak kastélyaiban) és a kortársak szemében ijesztőnek tűnő egész napos tej-, és gyümölcsdiétákkal igyekezett megőrizni. Derékbősége 53 cm volt, amit élete utolsó éveiben már csak erős fűzéssel tudott megőrizni. Amikor 1898-ban a Genfi-tó partján egy olasz anarchista egy tőrszerűséggel megtámadta, a gyilkos szerszám nyomán Erzsébet testéből nem buggyant ki vér, olyan erősen össze volt szorítva. Szépségét sokáig megőrizte, még fia, Rudolf esküvőjén is őt tartották a legszebbnek, pedig ekkor már negyvenéves volt. Az angolos öltözködési stílust kedvelte, s bár legendás feltornyozott, fonatokkal ékesített hajviseletét mindenki utánozni igyekezett (műhaj segítségével), nem volt igazi divatirányító. Megelőzte korát, sportszenvedélyét, diétáit hóbortnak tartották, senkinek sem jutott eszébe utánozni. Élete utolsó éveiben sokat szenvedett szépsége elvesztésétől, legendás haja megritkult, bőre megráncosodott és májfoltok csúfították, fogai megromlottak. Nem szívesen jelent meg a nyilvánosság előtt, s ha mégis, fátyol, napernyő vagy legyező mögé rejtette arcát.

Erzsébet királyné a magyar koronázási díszruhában.
Emil Rabending felvétele, 1866.

Erzsébet azonban fiatalkorában sem kívánt a bécsi társasági élet vezetője lenni, ezt a szerepet szívesen átengedte az osztrák és magyar arisztokrácia hölgyeinek, így például az 1872-ben hazájába visszatérő Pauline Metternichnek, aki hamarosan a bécsi társaság első dámája és divatirányítója lett. Mellette sok magyar szépség is feltűnt, még a társasági életről pletykáló Salonbatt oldalain és címlapján is. 1900-ban például az egyik címlapról Apponyi Júlia grófnő mosolyog az olvasóra, a későbbi előkelő szalontulajdonosnő. De hasonló érdeklődést keltettek a magyar színésznők is, Kinskyné Pálmay Ilka vagy Fedák Zsazsa.

A feltűnő toalettek bemutatóhelye Bécsben is a Derby volt, amelyet a Jockey-klub rendezett. A klub helyiségeiben tartották az évad jelentős báljait is, kettő kivételével: az egyik az operabál, ahol a nézőtéri zsöllyére helyezett parkettán táncoltak a résztvevők, a másik az udvari bál, amely természetesen a legelőkelőbb társadalmi esemény volt. Az első világháború után Bécs nagyhatalmi pozícióját a politikában elvesztette, megtartotta viszont a társasági élet és a divat területén. A bécsi korzó, az Operabál, a Derby változatlanul a legújabb divat bemutatóhelyei voltak, s az udvari bálok fényét a Jockey-klub rendezvényei pótolták. Ugyanakkor divatba jöttek a nagy szállodák halljai, melyek ötórai teáin a jó erkölcsű úrilányok is megjelenhettek gardedám kíséretében.

A szabók is mozgolódtak hírnevük érdekében. 1882-ben Pauline Metternich-Sándor ötletére divatklubba tömörültek, amelybe társasági hölgyei is beléphettek. Az első bécsi divatkiállítást 1895. március 15-én nyitották meg, Schratt Katalin (a Ferenc József öreg napjait megédesítő bécsi színésznő) és a magyar Pálmay Ilka elnökletével. Még ugyanabban az évben az öregedő, de nem fáradó Pauline Metternich virágkorzót szervezett, amelyen szintén felvonultak a jelentős bécsi cégek, mint a Spitzer (Kärtner Ring 12.), Stern (Kohlmessergasse), Josef Fischer (Lobkowitzplatz 1.), Laufer (Gisela Strasse) vagy Ungar (Ruprechtgasse). Ezek nem csupán saját modelleket készítettek, de a francia haute couture kreációit is megvették, illetve továbbadták, így közvetítőként is szerepeltek. Közülük emelkedett ki Christoff Drecoll, aki 1881-ben a Kohlmarkt 7-ben kezdett. Hamarosan – különösen a magyar arisztokrata hölgyek körében – nagy sikert aratott, végül 1906-ban Párizsban, a Rue de la Paix-n nyitott üzletet, s az haute couture tagja lett. Ugyancsak egyéni modelleket készítettek a Flöge Nővérek (Mariahilferstrasse 10.), Gustav Klimt belső barátai, akikről 1912-ben így lelkendezett a Wiener Mode: „Végre valami mást is lehet látni, mint Paquin-, Callot-, vagy Poiret-másolatokat, és megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban van Bécsben egy divatszalon, amelyben a divatot tanulmányozzák és végiggondolják, majd egyénileg alkalmazzák.”

A háború után Bécset sem kímélte az anyaghiány. „A híres I. Bezirk hatalmas üzletei üresek, Koppel és Frisch, Herzfeld, Vas és Barna és a többi, a budapestiek által kedvelt cégnél egy centiméter finom selyemáru sincsen, inkább szövetek, de nagyon drágák” – írta 1920-ban a Magyar Divatipar. 1921-ben azonban már ismét rendeztek divathetet, s a húszas években kezdtek magukhoz térni a nagy cégek, illetve újabbak jelentkeztek. Magyarországon inkább az utóbbiak adtak el, illetve tartottak bemutatókat, ilyen a Wiener Modegesellschaft, Paul Schönfeld, Gert et Lader Modezentrale, Franz Neuman. E cégek főleg divatközvetítőként jelentősek – jellemző a Magyar Divatipar 1928-as hirdetése: „Mi újat hoz Párizsból a tavaszi divat? Erről tudomást szerezhet a legelső párizsi modellházak, Patou, Chanel, Molineux [sic!] Miller seurs, Lucien Lelong, Worth stb. legjobb creatióiból összeállított elsőrendű modellcollektio megtekintéséből, melyet a Wiener Modellgesellschaft Budapesten a Carlton szállóban (IV. Mária Valéria u. 2.) fog mannequineken bemutatni.”

Bécs ugyanakkor a nívós finomkonfekcióban is erős volt. A középosztály megbízható bevásárlóhelye a Zwieback, akinek a Mariahilfestrasse 10-ben és a Naglergasse 1-ben volt üzlete, majd átköltözött a Kärtner Strasse 11-15-be, s az előkelőbb környezetben emelte termékeinek színvonalát is. Ugyancsak népszerű volt már a Monarchiában, de a Balkánon is a két mariahilferstrassei áruház: a Gerngross és a Herzmansky. Az először méterárut, ruhakelléket áruló kis üzletek egymással versenyezve fejlődtek nagyáruházakká. Kettőjük közül a Herzmansky a régebbi. 1913-ban már öt szinten árult: az alagsorban a kispénzű vevők számára állandó kiárusítás volt, a vásárlás fáradalmait a földszinti kávéházban és cukrászdában pihenhették ki a vevők. A földszinten árulták az ernyőket, sétabotokat, gyermekkonfekciókat is. A félemeleten az anyagok, az I. emeleten a konfekció, a II. emeleten a lakástextil gazdag választékával találkozott a vásárló. Hasonló beosztású volt az 1879-ben megnyílt Gerngross is.

Bécs férfiszabósága is megbízhatóságáról, decens eleganciájá-ról volt híres, szerepe nemzetközileg mégsem volt jelentős. Annál komolyabb volt a gyenge minőségű, vásári férfikonfekciótermelés, amelynek Bécs mellett Prossnitz volt a központja. Az olcsó anyagból, kis műhelyekben kiszabott ruhákat bedolgozói módszerekkel készítették. Prossnitzben egész családok keresték ezzel mindennapi kenyerüket, így a ruháknak alacsony áruk volt, s ezért tudták elárasztani velük nemcsak a Monarchiát, de a Balkánt is, a század végére kiszorítva onnan a többi termelőt.

Bécsben is volt egy igen népszerű divatlapja, a divatklub kezdeményezésére indított Wiener Mode (1888-1955), amely csehül, lengyelül és hollandul is megjelent. Magyar változata a hazánkban is nagyon kedvelt Divatsalon volt.

BUDAPEST

„BUDAPEST – DIVATVÁROS”

A hangzatos, elsősorban gazdasági érdekeket szolgáló elnevezést 1936-ban találták ki a Budapesti Nemzetközi Vásáron, de talán jobban illett volna a XIX-XX. század fordulóján, Herczeg Ferencet idézve: „a kamaszkorát élő nagyvároshoz”. A három kis provinciális városkából 1871-ben egyesülő Budapest a század végére világvárossá lett földalattijával, Sugárútjával és a körutakkal, Duna parti szállodáival, historikus ízlésben felépített bérházaival, a legkorszerűbb színpadi technikával felszerelt Operaházával, egyre fényesebb Belvárosával s nem utolsó sorban elegáns asszonyaival. Budapest felsorakozott a nagy divatközpontok mögé. A sorrend hozzávetőleg így alakult: Párizs, London, aztán Bécs, Berlin, közvetlenül utánuk Budapest. Fővárosunk elsősorban a francia divatot közvetítette Kelet- és Dél-Európa felé. Romániából, a Balkánról a jobb módúak Budapestre jártak vásárolni, s viszonylag jelentős volt ebbe az irányba a konfekcióexport is.

Budapest szerepe Európa divatirányításában azonban nem csupán földrajzi fekvéséből következett. A magyar történelmi és népviselet formái mindig újra és újra megihlették a bécsi és párizsi divatcégeket is, így némi kölcsönhatásról is beszélhetünk a magyar főváros és Európa között.

A budapesti cégek kapcsolata szorosabb volt Párizzsal, mint Béccsel. Az első világháborúig évente a nagyobb szabóságok vezetői legalább kétszer, de inkább négyszer utaztak a francia fővárosba az haute couture cégek bemutatóit megtekinteni és bevásárolni. „Minden párizsi, csak az árak nem. Oly ruhákat, melyet Paquin vagy Doucet 800-1000 frankon számítana, Monaszterly és Kuzmik utódainál 100-200 frt-ért kaphatni” – büszkélkedett a Magyar Bazár 1897-ben.

A magyar divatcégek rendszeresen vásároltak eredeti modelleket is. „Budapest leszűr, Budapest egyéni” – állapította meg a Női Divat 1937-ben Ez finoman fogalmazva Budapest konzervativizmusát is jelentette. Bár bécsieknél színesebben és feltűnőbben öltözködtek az elegáns magyar hölgyek, a túl merész alkotásokat elutasították. Olyan klasszikus, patinás cégeket részesítettek előnyben, mint Worth, Patou. Nem az újítókat, hanem inkább a második, harmadik vonalat, így például Premet, Jenny, Bechoff-David stb. cégeket. Poiret-vel – igaz annak leszálló korszakában – kifejezetten összevesztek. Poiret először – elsőnek a francia szabóságok közül – 1911-ben járt manökenjeivel hazánkban, ekkor átütő sikert aratott. Másodszor 1923-ban mutatta be új kollekcióját, amit túl merésznek tartottak. „Az excentrikus túlzások hazája, Amerika, vásárol tőle, de a finomabb ízlésű Európa nem használhatja… darabjait a jó budapesti társaságban viselni nem lehet, a budapesti kokottok kedvéért pedig nem érdemes nála vásárolni” – támadta meg Poiret-t a Magyar Divatipar. Poiret sem volt rest visszavágni, szerinte a budapesti szabók négy évvel vannak lemaradva. Ez elevenbe vágott, de nem maradt el a gúnyos válasz: „Hogy Poiret Párizsban nem elsőrendű, azt már tudtam. Most már tudom, hogy Budapesten sem az” – nyilatkozta Huppert József a Nők Szabók Szövetkezetének elnöke. Osztatlan sikert aratott viszont 1927-ben a Chambre Syndical, a Francia Szabószövetség modelljeinek bemutatója a Gellért Szállóban. Worthtól Lanvinig majd minden fényes név szerepelt Chanel kivételével, akitől ekkor még ódzkodtak, s csak a harmincas években szerették meg. Elutasítóak voltak Schiaparellivel is: „fantasztikus dolgai Budapesten használhatatlanok”, írta Vadász József 1935-ben a Magyar Divatiparban.

A rendszeres párizsi bevásárlások természetesen az első világháború alatt megszűntek. „Most Budapestet, Wient és Berlint tekintjük központoknak” – írta 1916-ban a Divatsalon. Az igazán elegáns (és pénzes) hölgyeknek mégsem kellett nélkülözniük a párizsi divatot. „A világháború nem szűntette meg lényegében a kapcsolatot a francia divatiparral. Vezető cégeink Svájcon át lehetőséget találtak arra, hogy megszerezhessék a francia modelleket” – vallotta be 1920-ban a Magyar Divatipar.

A háború után az utazást és modellvásárlást a devizahiány gátolta. Elsőnek a Fischer Júlia és Tsa. cég főnöke kapott 1920-ban devizaengedélyt. Útjáról a Magyar Divatiparban számolt be. Nem kis félelemmel utazott, hiszen tudta, hogy a győzelmi mámorban úszó franciák nem engedték be bemutatóikra a németek, a „boche”-ok cégeinek képviselőit. Megkönnyebbülve tapasztalta azonban, hogy az elsőként felkeresett Callot-szalonban régi, megszokott eladónőjét hívták, aki örömmel üdvözölte, mint első vendégüket a volt Osztrák-Magyar Monarchiából. A többi helyen is kedvesen fogadták, csupán Jennynél szerepelt a tilalmi listán. Így sikerült még a bécsi cégeket is megelőzve a legújabb párizsi modelleket megvennie és továbbadnia mindkét fővárosban.

A devizaszűk esztendőkben a magyar szabóipar állandóan azért panaszkodott, hogy nem vásárolhatnak vagy csak nagyon keveset Párizsban. 1925-ben ideiglenesen megszűntek a devizagondok. A NOSZ (Nőiszabó-iparosok országos Szövetsége) tagjai számára évente egyszer társasutazásokat szervezett Párizsba. A harmincas években a gazdasági válság hatására ismét megnehezült a valutavásárlás, s elmaradtak a francia utak. Megerősödtek viszont az osztrák kapcsolatok, s Bécsbe szervezték a társasutazásokat, az ottani cégek pedig rendszeresen tartottak bemutatókat Budapesten. 1932-ben a Női Divat leszögezte: „Budapest sőt Kelet-Európa számára Bécs kezdi jelenteni azt, amit még nem is olyan régen Párizs jelentett”.

Az önálló pesti „divatélet” megteremtésére kissé megkésve, csak a tízes évek végén történtek bátortalan kezdeményezések. Az első divatrevüt 1918-ban a Színházi Élet rendezte meg 60 próbakisasszony részvételével. A bemutatott 120 modell a legjobb szalonokból került ki. A következő Debrecenben volt, 1920-ban. A Vigadóban több alkalommal is rendezett divatrevüt és kiállítást egy lengyel érdekeltségű társaság, a NOSZ tiltakozása ellenére. Végre 1921. december 4-én létrejött egy nagyszabású színpadi bemutató, a Reneszánsz Színházban, a NOSZ áldásával és aktív közreműködésével, szinte valamennyi jelentős cég részvételével. Az első jelenet egy budapesti előkelő otthont mutatott be, ahol a szobalány két kislányt öltöztetett iskolai ruhába. Megjelent az otthoni „pysamába” öltözött háziasszony, akit sorra látogattak meg sportruhás barátnői. Ezután filmvetítés következett, Darvas Lili autón ment egyik divatszalonból a másikba, de a szalonok ruháit már „élőben” tekinthette meg a közönség a színpadon. A harmadik jelenet egy zsúr, a negyedik egy bál volt, ragyogó alkalom az estélyiruha-divat finomságainak bemutatására. A revü tomboló sikert aratott, s a következő évben Budapesttől Abbáziáig címmel rendeztek újabb látványosságot, amelyen a legfrissebb fürdőruhadivattal is megismerkedhetett a közönség. 1922-ben előbb az ügetőn, majd a Gellért Szálló halljában egy „divatteán” mutatták be az évad újdonságait. Ettől kezdve az évi két-három-négy divatbemutató a társasági élet eseményévé vált, amely: „olyan érdeklődést kelt, mint akár egy színházi premier vagy vernissage. A lapok ráfekszenek a divattudósításokra. A dámák úgy beszélnek, vitatkoznak a színekről, vonalakról, fényeffektusokról, sőt a technikai részről, a szabásról is a ruha kapcsán, mint akár az új Galsworthyról vagy Le Corbusier új há-zairól, vagy arról hogy Gál Franciska már nem gügyög »A mél-tóságos asszony trafikjában«” – olvashatjuk a Női Divat 1932-ben megjelent cikkében.

A magyar divatipar fejlesztése érdekében is jelentős kezdeményezések történtek. A Goldberger selyemgyár 1929-ben megrendezett nagy sikerű divatpályázata után a NOSZ évente rendezett hasonlót, amelyek folytatása a Ferenczy Ferenccel együtt szervezett magyarosruha-verseny lett. E pályázatok külön érdekessége, hogy most már nem csupán a szalonok kül-tek be modelleket, hanem divatrajzokkal is részt lehetett venni, s Tüdős Klára mellett olyan később ismertté váló művészek pályáztak, mint Nagyajtay Teréz, F. Haranghy Erzsébet, Tedesco Juci, Farnadi Ilona, a magyar divat- és jelmeztervezés úttörői. Ugyanakkor ezek a nagy sajtópropagandájú pályázatok Budapestre irányították a külföld figyelmét is, 1935-ben Schiaparelli hazánkba jött, hogy eredetiben tanulmányozza a magyar népi motívumokat. A Femina nevű francia divatlap 1935 októberében a címlapján a téli divat egyik centrumának tüntette fel Magyarországot Párizs és Olaszország mellett. 1936-ban Ferenczy szervezésében Londonban, 1937-ben Varsóban tartottak magyar bált, igen előkelő meghívottakkal, akik mind magyar ruhát viseltek – lehetőleg budapesti tervező, esetleg cég alkotását. 1937-ben Franklin Simon New York-i áruházának kirakatait rendezte be magyar ruhákkal, óriási sajtóvisszhanggal, még dél-amerikai újságok is tudósítottak az eseményről.

Társasági élet

A budapesti és vidéki társadalmi eseményeken túlnyomórészt a jómódú középosztály tagjai vettek részt. Az arisztokrácia az év nagyobbik felét külföldön vagy birtokain töltötte, hiszen a magyar mágnások otthonosak voltak Bécsben, Párizsban, Velencében, Londonban, a nagyvilági élet színterein. Andrássy Katát – a későbbi Károlyi Mihálynét – például Rómában mutatták be a társaságnak. Igaz, így az arisztokraták nem csupán megrendelői, de élő reklámjai is lehettek a magyar szabóiparnak. Jelentős szerepet játszottak a művészek, főleg a színészek, színésznők, de az ún. telefonművésznők (ez a gúnynév arra utalt, hogy a félvilági hölgyek színésznőként mutatkoztak be, s a telefonkönyvben is úgy voltak jelezve) már kevésbé.

A múlt század közepétől a megyeszékhelyen vagy Pesten tartott bálok voltak a legjelentősebb társasági események: „Ki ne emlékezne az udvari bálokra, avagy a régi híres nagy elite bálokra….. Voltak bálok, mikor főleg szombatonként késő éjjel tucatszámra szállítottuk a legszebb báli ruhákat s csodás báli belépőket, mikor egy farsangi szezon üzletileg is sokat jelentett” – emlékezett vissza nosztalgiával 1929-ben Girardi Tibor, a legelőkelőbb magyar szalon tulajdonosa. S micsoda izgalmat jelentett egy fiatal lány számára az első bál! A mulatságok bevallott célja ugyanis a férjfogás volt, s a legszebb bálkirálynőnek is megkeseredett a szája íze, ha már a negyedik, ötödik farsangi évadra készülődött – leányként.

A XIX. század közepén két atillás vagy frakkos fiatalember virágcsokorral kezében jelent meg a lányos háznál, hogy átadja a báli meghívót. A század végén ezt a nemes kötelességet a hordárra, majd a postásra bízták. Az izgatott leányokat és az őket „gardírozó” mamákat, papákat a rendező ifjak fogadták, akik tisztességük jeleként egy szalagokból, színes papírból készült jelvényt, cotillont viseltek. A fiatalurak a helyükre kísérték a családot, a leányoknak átadtak egy övükbe akasztható noteszt kis ceruzával, melynek formája, díszítése gyakran utalt a bál jellegére: jogászbálon például törvénykönyv, technikusbálon vonalzó stb. Ez volt a táncrend, amelybe azt jegyezték fel a leányok, hogy az egymás után következő táncokat melyik udvarlójuknak ígérték. Jaj volt annak, aki nem tartotta be a sorrendet, arról nem is beszélve, hogy másnap a két lovagnak párbajoznia illett egymással. Természetesen lekérés sem létezett. Az is gyanús volt, ha valaki több táncot is ugyanazzal a fiúval járt – ez csak a gyűrűs vőlegény előjoga volt. Arról viszont a rendezők kötelessége volt gondoskodni, hogy a csúnyácskábbak se áruljanak petrezselymet. A bálok sikerének fokmérője az volt, hogy a nyitótáncot – a palotást, esetleg nyugati szokás szerint francia négyest – hány pár járta: 200 párnál kevesebb már bukásnak számított. Ugyancsak fontos volt, hogy a befejező szupécsárdást hányszor újrázták. Legalább háromszor kellett, de ha ötször, hatszor, sőt hajnalig ismételgették, a rendezők megnyugodhattak – a bál igazán nagy sikerű volt.

A farsang egyaránt fontos volt vidéken és Pesten. A század végére a hangsúly egyre inkább a fővárosra tolódott, de Kolozsvár, Pozsony, Nagyvárad s még jó néhány más vidéki város báljai is országos hírűek voltak.

Az évad a legtekintélyesebbnek tartott jogászbállal kezdődött. Utána következett a technikus-, a Magyar Gazdaasszonyok Egyesülete, a Nőképző Egylet, a protestáns, a medikus-, a bölcsőde- és a mentőbál – általában mindegyik jótékony célú volt. 1873-ban rendezték meg az első „athléta-”, a XX. század elejétől pedig az igen elegáns Széchényi-, és Izabella-bálokat. A legelőkelőbb az időnként Budapesten is megtartott udvari bál volt. A farsangot a kissé bohém, jelmezes művészbál zárta.

Az elit bálok fénye már a világháborút megelőző időszakban kissé megkopott. Így írt erről a Divatsalon 1914 januárjában: „Óriási erőfeszítések meg-megteremtenek olykor egy igazán népes, zajos, fényes bált, de ezek már inkább kiállítások, mint mulatságok. A táncnak nagyon kevés idő, nagyon kis tér jut csak és a táncban nincs öröm és nincs remény. Aki mulatni, táncolni akar – otthon marad. Maga köré gyűjti az ismerős körét, nagy áldozatot tart pompás enni- és innivalókból, s aztán járja a bostont, two-steppet és a tangót. Csárdásnak, souper-csárdásnak, a döntő, diadalmas táncnak, ma már éppen olyan ritkán kerül sora, mint azoknak a házasságoknak, melyeket a bálban kötöttek.” A két-háromszáz vagy több párral megrendezett nagy bálok kora letűnőben volt, helyette inkább az ún. házi bálok jöttek divatba, 10-50 párral. Ezeket egy-egy család rendezte, legtöbbször nem is az otthonában, hanem – rangtól és pártállástól függően – az Országos vagy Nemzeti Kaszinó tánctermében. Így jobban tudtak arra is vigyázni, hogy mindenki csak a saját rétegében lévőkkel találkozzon.

„A nagy háború nemeslelkű asszonyai lemondtak a bálokról és még szűk családi körben sem táncolt ezen a farsangon senki” – írta a Divatsalon 1915 tavaszán. Télire azonban megfordult a kocka, újra kezdődtek a mulatságok, amelyeken a legvidámabbak a frontról szabadságolt katonák voltak. „Furcsán hangzik, pedig így van: Budapesten a háború második telében nagy szezonélet volt. A jó, jobb és legjobb társaságokban ha nem is be-vallottan, mulattak, mulatnak s ha még tovább tart a háború, fognak mulatni az emberek” – írta A Társaság 1916 telén.

Más a helyzet a vesztett háború után. „Budapesten ma nincs társadalmi élet. A súlyos belpolitikai ellentétek a társadalmi érintkezés régi meghitt formáit megszüntették. Az emberek ma annyira türelmetlenek és idegesek egymással, hogy nincsen hangulat. Magánösszejövetelek, háziteák, házibálok, társas vacsorák nincsenek, és a nyilvános farsang sem mutatkozik jónak” – állapította meg 1921-ben a Magyar Divatipar.

1922-ben tört meg a jég. Ekkor megrendezték ismét – elsőnek – a jogászbált. „A kezdet kissé veszélyesnek látszott – látszólag innen is, onnan is fölösleges politikát kevertek be Karnevál herceg bevonulási ouverture-jébe, s a Vígadó sikamlós nagytermét az Országház tér palotájával vélték megtéveszteni némelyek –, a dolog azonban nem olyan komoly, amint azt a szenzációéhesek nézték, a kedélyek lehiggadtak. A háború utáni első jogászbál a siker jegyében folyt le, s nemes célja: a szegénysorsú joghallgatók segítő alapja javára tekintélyes öszszeg jutott” – számolt be a nagy napról A Társaság című lap. Ezután sorra tartották meg az ismert nagy bálokat, a medikust, a protestánst, a katolikust, stb. „A farsang elismert ki-rálynéja a Széchényi-bál volt. A rendező bizottságot több mint 4000 érdeklődő rohanta meg. A meghívók csak a megcímzett borítékkal együtt voltak érvényesek, nehogy illetéktelenek is betolakodhassanak. Nagy esemény volt ez a szabóipar számára is: „ Száz és százezer koronás forgalmat csinál a Széchényi-bál – mondják boldogan a női szabóműhelyek tulajdonosai –, s a férfidivatüzletben garmadával várnak kikézbesítésre a frakkingek, frakkmellények, a klakkok, báli nyakkendők és kesztyűk tömegei.”

A fényes kezdetet halvány folytatás követte. 1926-ban például „a sok ragyogó [A Társaság című lap kiemelése] bál között volt bizony nem egy, amelyik egyáltalán nem ragyogott, sőt talán még fakóbb volt, mint annak a pamutharisnyás kislánynak a boxcipője, aki egyike volt annak a 40 lánynak, akik a bálon megjelentek”.

Nincs megelégedve Girardi Tibor sem: „A mai bálok divat szempontjából nyomába sem lépnek a régi tradícióknak. Ma mások a táncok, mások a szokások! Ma már nem a békebeli elitközösség a bálok látogatója… a mai bálok divatszempontból alig jelentenek valamit”. Még lesújtóbb a férfiszabóipar véleménye: „Valamikor a farsang munkát és jövedelmet jelentett a szabóiparnak. Ma már csak a női szabóipart érdekli a farsang. A férfiszabóiparnak alig jelent valamit” – írta a Szabó Hírlap 1930-ban.

A házi bálok népszerűsége azonban nem csökkent, csak most inkább a Hungária vagy a Gellért Szálló termei a kedveltek. Egy újfajta táncos összejövetel is divatba jött, a harmincas években az ún. garden party, a kertben, a szabadban megrendezett mulatság.

A második világháborúban ismét felmerült a kérdés: „Megrendezik-e az idei bálokat, megtartják-e a hagyományos teákat és összejöveteleket? Társasági életünk vezető emberei szerint… okvetlenül” – nyugtatta meg olvasóit 1941-ben a Színházi Magazin, sőt az olasz pólócsapat budapesti látogatása még fel is pezsdítette a szezont, több estélyt rendeztek ugyanis a tiszteletükre. Azt a kellemetlen problémát, hogy míg Pesten táncoltak, szerte a világon emberek milliói halnak meg, úgy oldották meg, hogy a bevételeket a Vöröskereszt számára ajánlották fel.

A társasági élet nem merült ki azonban a bálokkal. A múlt század második felében a háziasszonyok egymást igyekeztek lepipálni a bőségesebbnél bőségesebb ebédekkel, vacsorákkal. Az étkezés után a férfiak rendszerint visszavonultak a dohányzóba vagy a férfiszobába pöfékelni, politizálni és kártyázni, míg a nők a szalonban pletykálkodtak. „Az asszonyoknak mindig lesz miről beszélniük, míg lesznek rossz cselédjeik és jó barátnőik. A rossz cselédből egy is elég: a jó barátnőből kettő kell. Egy, akivel beszélnek és egy, aki nincs jelen.”

Az 1880-as években a nagy trakta helyett divatba jött a zsúr: a társaság három-négy fős csoportokba oszolva sós süteményt ropogtatott és teát kortyolgatott. Ha valaki a zongorán játszani kezdett, (a zongora tanulás része volt a jó nevelésnek), a fiatalok táncoltak.

A férjes asszonyok általában fogadónapot tartottak. A hét egy meghatározott napján otthon voltak, s várták a látogatókat, akik nem maradtak egy félóránál tovább, hiszen több helyet is felkerestek egymás után.

A két háború közötti időszakban az ötórai tea volt divatos, igaz, ezen hét óra előtt nem illett megjelenni, viszont olyan ruhát kellett felvenni, amit lehetőleg a többiek még nem láttak. Egy dolog nem változott: „Lassan szétoszlik a társaság. Csodálom, hogy ilyenkor nem csuklik mindenki, mert mialatt az ottmaradottak szapulják azokat, akik elmentek, az eltávozók szidják az ottmaradottakat, a háziakat sem véve ki” – írta A Társaság 1926-ban.

A téli szezon egyik legfontosabb eseménye az első operabemutató volt. A színházak nézőterén megjelent hírességek, no meg színpadi csillagok öltözékének A Társaság, a Színházi Élet vagy a Magyar Úriasszonyok Lapja tudósítói nagyobb figyelmet szenteltek, mint az eljátszott darabnak.

A tavaszi-nyári toalettek bemutató helye hazánkban is az ügető. Bár Pozsonyban és Tátralomnicon, sőt Balatonföldváron is volt lóverseny, ebből a szempontból a legfontosabb a Királydíj volt, melyet először 1896-ban rendeztek, majd a „Millenniumi díjra” korszerűsítették. „Mi volt régen a Királydíj! Lázas hetek, hosszas készülődések előzték meg ezen fényes társadalmi kimagasló sporteseményt, a toute Budapest [azaz mindenki, aki számított a budapesti társaságban] ott sétált a gyepen szebbnél szebb kreációkban” – emlékezett Girardi Tibor. Az uraknak is nagyon gondosan illett öltözniük, világosszürke zsakettban, szürke cilinderrel, szegfűvel a gomblyukban, de a Királydíj fő attrakciója a hölgyek feltűnő toalettje, nagy és merész kalapja volt, s jellegzetes velejárója (május lévén) az eső. „A verseny mindég a legártatlanabb, a legbűbájosabb idővel, szép bíztató napsütéssel kezdődött, de az ég hirtelen elborult s jött egy rettenetesen bővizű, Noé korszakára emlékeztető zápor… A Királydíj-ruhákat kétszer nemigen lehetett hordani.” Girardi visszaemlékezését erősíti a Divatsalon híradása 1910-ben: „A pünkösdi nagy kalapkatasztrófa, mikor a versenytéren a nyári zápor kb. másfélezer koronára becsült kalapot pusztított el Budapesten, nem tartozik a könnyen felejthető záporok közé.”

Az ügető is sokat veszített fényéből a háború alatt. „A ruhakiállítás az idén elmaradt, a társaság hölgyei egyszerűségükkel tüntettek” – írta A Társaság 1916-ban. A Színházi Élet 1918-ban így panaszkodott: „A turf megváltozott, főleg a közönsége változott meg, ma már nem a régi a nagytribün… a régi Királydíjak toalettversenyei immár csak öreg turfrókák emlékében élnek.”

A lóverseny divatirányító szerepét a szabóiparosok is igyekeztek feltámasztani. 1922-ben külön divatdíjat tűztek ki, s divatkorzót és bemutatót is rendeztek az ügetőn. Törekvésüket siker koronázta, 1925-ben a Színházi Élet már büszkén jelentette: „Szebb és színesebb társadalmi ünnep 1914 óta nem volt Pesten. A díjakon kívül az is itt dőlt el, hogy mi lesz az uralkodó divat.”

A sztár továbbra is a Királydíj volt, amit hiába neveztek el Millenniumi díjnak, mindenki a régi nevét használta. Jelentősége egyre nőtt, 1933-ban a szabók ipartestülete például kifejezetten azért kérte, hogy május 14-e helyett május 21-én tartsák meg a versenyt, „mert Párizsban csak május elején jelenik meg a Királydíjra is mértéket adó divat”.

A nappali elegancia színpada a korzó, a fontos ismeretségek, találkozások, megbeszélések helye. Általában a kisebb városokban a főutca a korzó, de Budapesten több is volt. A „Stefánián” nyitott kocsiban illett végighajtani, persze csak lépésben, hogy az ismerősök üdvözölhessék egymást. Gyalogosan más-más napszakban, a Váci, Kossuth Lajos, Koronaherceg utcán, Andrássy úton, a Duna-parton „pompáznak az első tavaszi újdonságok a széptermetű fővárosi asszonyokon, lányokon”. Az első világháború után rohamosan csökkent a sétautak népszerűsége. „Hogy a vörös forradalom a legszűkebb és legbizalmasabb érintkezésre szorította azokat a társadalmi rétegeket, akiknek pénzük és szívük is volt öltözködni, azon nincs mit csodálkozni, de hogy a fehér ellenforradalom után gombamódra elszaporodott rablólovagok milyen politikai atmoszférát teremtettek, az örök szégyene marad a fővárosnak és örök gyásza a főváros divatiparosságának. Ki ne emlékeznék arra a gyászos időre, mikor maroknyi modern rablólovag és terrorfiú rettegésben tudta tartani Budapest milliónyi lakosságát. Fényes nappal a Dunakorzón sétáló előkelő hölgyközönség között botrányt csinálni csak jó vicc volt. Ez volt Budapest levegője 1918-24-ig” – írta a Magyar Divatipar. Az igazi ellenség azonban a motorizáció volt. „A fokozódó autóközlekedésnek áldozatul esnek a város belső útvonalainak hagyományos, elegáns korzói, és ma már a város belterületén csak a Dunapart az egyetlen hely, ahol divatkultúra szempontjából komolyan vehető korzó van. A Kossuth Lajos utcai híres közéleti korzó, a Váci utca ragyogó déli, esti találkozóhelye ma már csak a múlt emlékei, és a divatiparosok szemponjából fájó érzéssel kell látnunk a Belváros kifinomult üzleti kultúrájának hanyatlását” – állapította meg a Női Ruha Készítők Országos Szövetségének 1929. évi jelentése. Az előkelő közönség inkább a „Zserbo-bo-bó-ban”, a francia származású Gerbaud Emil elegáns cukrászdájában találkozott, illetve az előkelő szállodák, a Gellért, a Ritz, a Duna halljában.

A nyári Budapest központja a Margitsziget, a Nagyszálló terasza volt, s az 1920-1930-as években a Gellért Hullámfürdő – ahol a legújabb fürdőruháikat és strandpizsamáikat mutogatták a pesti dámák, ha otthon voltak!

„Nyáron azután igazán nincs senki sem Pesten, mert nem chic, vagy ha itthon is van, nem illik mutatkozni…. A felső ezer mind elmegy a birtokára vagy egy divatos fürdőhelyre, vagy takarékossági szempontból mind a két helyre” – írta Girardi Ti-bor 1928-ban, de írhatta volna ugyanezt akár az apja is vagy hetven évvel korábban.

A múlt században Karlsbad vagy Baden utcáin nyakig felöltözve (de a ruhákat igen gondosan összeválogatva) sétáltak a hölgyek és az urak, s a fürdőkúra abból állt, hogy naponta megittak az ivócsarnokban egy korsó gyógyvizet.

„Tátra még a pesti kávéházaknál is gusztusosabb hely… Az ember itt a Dunaparton meg az Otthonban meg a Ritz teremben 25 évig beleszuggerálja magába azt a hitet, hogy az igazi életet csak a pesti sorompók között lehet élni” – áradozott Tátralomnicról Szomaházy István 1918 augusztusában a Színházi Élet hasábjain. Igaz, elsősorban a Palota Szálló hallját dícsérte, ahol kényelmes angol klubfoteleken bridzsezett a pesti társaság színe-java. A mai fogalmak szerinti nyaralás és telelés divatja az 1910-es években kezdődött, ekkor jelentek meg a Színházi Életben és más képeslapokban a bundában, kalapban szánkózó, síelő vagy éppen a vízparton fürdőruhában időző hölgyek és urak képei. A tehetősebbek igyekeztek külföldre utazni, legalább a Tátrába vagy Abbáziába, de a két világháború közötti időszakban egy balatoni panzióban, netán saját villában eltöltött négy hét is elegáns időtöltésnek számított. A legelőkelőbbek a „magyar Deauville”-nek Balatonföldvárt tartották. Az ott rendezett Anna-bál volt az évad legkiemelkedőbb eseménye, nem a füredi. Balatonfüredet kicsit ódivatúnak, XIX. századinak tartották. A zsidó polgárság találkozóhelye a „Zsidófoknak” csúfolt Siófok volt.

A magyar divatipar

Az önálló magyar viselet, majd a pesti divatélet fellendülése nem lebecsülhető gazdasági előnyökkel járt. A reformok és a hatvanas évek felbuzdulása nyomán megteremtődött a hazai férfikonfekció-gyártás. A látványos ünnepségek – koronázás, millennium – a női- és férfidíszruha-gyártást segítette. A mind érdekesebbé váló társasági élet pedig lehetővé tette a női szabóipar felzárkózását a nemzetközi élvonalhoz.

A divatipar központja Budapest volt, bár például Pozsonyban néhány országos hírű nőiruha-cég (Tauszig, Pákozdy), Szegeden pedig fejlett férfiszabó, egyenruházati és konfekciótermelés volt. Természetesen minden nagyobb és kisebb városban voltak különböző rétegek számára dolgozó megbízható kisiparosok. De a mértékadó, divatirányító cégek a fővárosban voltak, s legtöbbször ott készültek a jobb módúak díszruhái, frakkjai, a tisztek társasági atillái s a nagy bálok látványos toalettjei.

A legelegánsabb üzletek a Belvárosban – mai Petőfi Sándor utca, Váci utca, Kossuth Lajos utca által határolt részben – helyezkedtek el. A tömegkonfekciót árusító boltok a „Kiskörút és a Nagykörút” között – a mai Bajcsy-Zsilinszky út, Erzsébet körút és Rákóczi út elején –, míg az olcsóbb, silányabb árut a Károly körúton, Király utcában, illetve a Rákóczi út másik felében szerezték be a kispénzű vevők. A legsilányabb használt cikkeket a Teleki téren és környékén árulták.

Női szabóipar

„Amit otthon varrtak, arra is rámondják, hogy pesti… a háziszabók koldusbotra jutottak. Kuzmik és Alter uralkodó nevek voltak vidéken” – olvashatjuk egy kaposvári tárcában a hatvanas évek végéről.

A XIX. század végéig valóban e két Váci utcai cég uralta az egész ország divatját – egyaránt kielégítve a vastagabb és vékonyabb pénztárcájú, jó ízlésű vevőket.

A két cég közül az Alter és Kiss a régebbi. „Jó hírét ismeri az ország, mert alig hiszem, hogy volna nő az országban ki e 35-40 év óta fennálló üzletet a legjobb oldaláról ne ismerné. Számos nagymama ez üzletben vásárlá saját részére kiházasítási divatcikkeit, s ma már unokája számára teszi ugyanezt” – írta 1866-ban a Magyar Bazár, s a cikkből azt is megtudhatjuk, hogy az üzletet 1829-ben alapította Alter Antal a Váci utca 10. szám (ma 13.) alatt.

Az ötvenes években átadta unokaöccsének, Alter Eduárdnak, aki Kiss Kornéllal együtt vezette tovább. 1866-ban üzletüket megnagyobbították, és külön helyiségben árulták a finomkonfekciós árukat: hímzett köpenyeket, pelerineket, ruhadíszeket. Kívánságra a boltos-kisasszonyok felpróbálták a vételre ajánlott ruhákat, „főleg azért, hogy a vevő a köpenyt, szebbnél szebb készruhát stb. máson látva jobban megítélhesse”. 1888-ig működtek, de a vezető szerepet már 1858-tól meg kellett osztaniuk a Váci utca 15. szám alatt virágzó új céggel, amelyet két volt üzletvezetőjük, Monaszterly István és Kuzmik Pál nyitott. „Ki akár nappal, akár este legszebb és legúriasabb utcánkon, a Váci utcán végigsétál, annak figyelmét alig kerüli ki, főképpen este, midőn a pompás világítás úgy a kirakatot, mint a tágas belső helyiségeket tündéri fénybe varázsolja, az a divatkereskedés, mely Monaszterly és Kuzmik cége alatt ismeretes. Mit ipar, szorgalom, fényűzés, elegancia, ízlés összehangzással működve, elővarázsolni képesek, mindazt e divatkereskedés külseje és belseje keleti fényben tárja fel előttünk… A bolt falai arannyal csíkozott fehér batiszt szőnyeggel borítván. Jobbról, balról ízletes állványok nyúlnak a boltozatig, melyek egyszerű és drága kelmékkel megrakvák. A bolt hátterét kettéosztó falazatot nagy aranyrámás tükör borítja, e nélkülözhetetlen szerelvény ott, hol annyi nő megfordul. A bolt kétfelé oszlik. A jobb oldal a bolt folytatása a kisebb szabóműhellyel végződik. A bal oldali rész a nemrégiben nyitott ízletes eleganciával felszerelt készöltönyök termébe vezet, amelynek aranyrámás tükrei, lámpái, asztalkái és kockatalaja nagyobbszerű teremre emlékeztetnek, addig a boltozatig nyúló szép falszekrények tulajdonképpeni helyiség jellemét fejezik ki, miről még azon csinos hölgyek is tanúskodnak, kik e teremben a delnők fölszolgálására rendelvék, s akik a legelőzékenyebben tárják föl a szekrényajtókat, melyek az itt elrejtezett kincseket elzárják. E magas falszekrényekben vannak a kész menték, köpenyek, mantille-ok, paletok, zekék, otthonkák, utazóruhák, pongyolák mindenféle szövetből a legolcsóbb ártól kezdve a legdrágábbig” – lelkendezett 1866-ban a Magyar Bazár. A ma már kissé mulatságosan ható régies nyelvezetű, de érzékletes leírásból egy neobarokk, előkelő üzletbelső elevenedik meg. Megfelelt a kornak üzletvitelük is. Mérték után 48 (!) órán belül szállítottak, vidékre postán, utánvétellel. A vevőnek nem kellett személyesen megjelennie, elég volt „megrendelésnél egy jól álló ruhaderék és szoknya hossza oldalon” beküldése. Állandó vevőiknek méretes próbabábukat tartottak, így azoknak sem kellett próbálniuk. Modelljeiket az e célra szerződtetett „karcsú termetű hölgyek” mutatták be. Évente többször is Párizsba utaztak, így valóban a legfrissebb divatot követték, ugyanakkor magyar modelljeiknek több külföldi megrendelője volt, például Pauline Metternich-Sándor. Monaszterly és Kuzmik híre túljutott a határon, 1864-ben a Der Bazar is bemutatta magyaros ruhaterveit.

1878-ban átadták üzletüket alkalmazottaiknak, Reitszim Józsefnek, Geszler Józsefnek és Petrik Bélának, akik Monaszterly és Kuzmik Utódai néven vezették tovább a céget, amelyet 1890-ben a legújabb ízlés szerint „dús aranyozással” felújítottak, újrarendeztek. 1896-ban a millenniumi kiállításon aranyérmet nyertek, ennek ellenére vezető szerepüket lassan elveszítették. 1908-ban kis híján csődbe mentek, a Vasárnapi Újság csendes szomorúsággal búcsúztatta el őket, ám mégis sikerült megmaradniuk, egy kisebb, Szervita téri üzletbe húzódva. Az első világháborút azonban már ott sem tudták túlélni, s a nagyhírű, több nemzedék számára a finom minőséget és mégis szolid árakat jelentő cég kimúlt.

Az az üzletvitel ugyanis, amely a legelőkelőbbek ízlésének megfelelő minőséget ajánl a középosztály széles rétegei számára elérhető áron, a XX. század elejére már nem életképes. Megnőtt a kereslet a kifejezetten exkluzív, különleges, eredeti párizsi modellek alapján készült toalettekre. Az arisztokrácia ugyanis nagyobb számmal kezdett Budapesten vásárolni. A középosztály anyagi lehetőségei viszont lassan megcsappantak, s inkább a jobb minőségű konfekciót áruló boltok, illetve olcsóbb kisiparosok felé fordult.

A divatipar is erősen rétegződött. Voltak egészen exkluzív cégek, ezek nemhogy nem hirdettek az újságokban, de gyakran még külön ajánlás is szükséges volt ahhoz, hogy ismeretlen vevők náluk dolgoztassanak. Voltak széles vevőkörű, sok munkással dolgoztató, konfekciót is áruló és magukat feltűnően reklámozó nagy cégek. Egyesek közülük még az elit közönséget is képesek voltak kiszolgálni, de azért már nem számítottak igazán „elegánsnak”, s voltak ál és valódi árleszállításokkal a vevőket csábító, olcsó, de még elfogadható minőséget ajánló divatáruházak és bóvlit, bazárárut kínáló üzletek.

A belvárosi kisebb exkluzív cégek között is mindig volt egy-kettő, amelyik kiemelkedett a többi közül, s néhány évre vezetője lett a budapesti divatnak.

„Az előkelő hölgyvilág előtt fogalom volt Stoll Nándor neve. Divatban volt, ha valaki előkelően akart öltözködni, csak Stollnál vetetett mértéket… volt az életében 5-6 év, amikor senki az országban nem állt vele egy nívón” – írta 1921-ben a Magyar Divatipar nekrológként. Gránátos utca 2. szám alatti műhelyében megfordult Erzsébet királyné is, udvarhölgyével, Sztáray Irmával, valamint Erzsébet, Klotild, Dorottya és Margit főhercegnő. Gyönyörűen kidolgozott, elegáns vonalvezetésű modelljei mellett híres volt előkelő modoráról is. Sokat foglalkozott a női szabóipar helyzetével, ő alapította a Női Ipartestületet is, ám ez lett a veszte, mert a testületi ügyek felemésztették energiáit.

A következő „sztár” Girardi József volt, aki Alter és Kiss segédjeként dolgozott, majd 1882-ben nyitotta meg önálló cégét a Koronaherceg utca 1. szám alatt. A század végére a legelőkelőbb körök számára dolgozott, 1916-ban számos más díszruha mellett az ő műhelyében készült Zita királyné koronázási öltözéke is. Jelentősen tevékenykedett az ipartestületben is. 1910-ben fia, Girardi Tibor átvette a szalont – társadalmi feladataival együtt – 1936-ig, amikor is a gazdasági válság miatt csődbe ment.

A század első évtizedében már egy tucatnyi jó nevű cég sorakozott fel mellettük. Divatirányító volt Berkovitsné szalonja (Váci utca 7.), aki a háború után még Bécsben és Karlsbadban nyitott fiókot, és Berger Lajosné (Vígadó tér 1.). Mindketten lelkes aktivistái voltak az Ipartestületnek, bemutatókat, szabásztanfolyamokat szerveztek. Előkelő, az újságok hirdetési rovatait messze elkerülő cég volt a híres karmester, Reiner Frigyes neje által vezetett szalon a Bécsi utca 5. szám alatt, és az Ipartestület életében is jelentős szerepet játszó Reiter Adolfné műhelye (Nagykorona, majd Wekerle Sándor utca 23.) Szintén arisztokrata vevőkörrel rendelkezett a Göttmann és Mérő (Dorottya ut-ca 7.). Az utóbbi 1929-ben 64 évesen a szájába vette a gázcsövet – 2900 pengő adóssága volt. Egészen alulról kezdte Fischer Júlia, aki először a jó nevű Áts és Tsa. divatáruházban (Szervita tér 4.) dolgozott, majd 1880-ban az akkor egyáltalán nem elegáns helynek számító Váci körút 1. szám alatt önállósította magát. Igen ügyes lehetett, hogy első mágnás vevői – Batthyány Lajosné és Andrássy Gyuláné – ezen a környéken is megkeresték. A fellendülő forgalom hatására átköltözhetett az exkluzív Ferencziek tere 4. számba. 1920-ban nyugalomba vonult, üzletét leányára, Fehérvári Arankára bízta, aki átalakította részvénytársasággá, kibővítette a termelést jobb minőségű konfekcióval is.

Az Áts és Tsa.-hoz hasonló, finomabb divatüzlet volt a kizárólag a Divatsalonban hirdető Maison Faludi (Szervita tér, majd Váci utca 9.). Nem takarékoskodott viszont a reklámmal az 1849-ben alapított Árvay János és Tsa. cég (Erzsébet tér 7., majd Bécsi utca 9.), amely az újságok szerint egy párizsi vállalat pesti fiókja volt. Ha hihetünk a divattudósítás köntösébe burkolt hirdetésnek, igen előkelő vevőköre volt, nála dolgoztatott az arisztokrácia színe-java. Konkrétan csak Blaha Lujza visszaemlékezéseiben olvashatunk arról, hogy a pesti jogászbálon viselt toalettjét náluk vette. Elnyerték a megtisztelő cs. és kir. udvari szállító címet is. Fénykoruk az első világháború alatt volt, utána azonban csődbe mentek, és megszűntek.

Az első, nemcsak nevében, de felépítésében, kivitelében is valódi divatáruház a Holzer volt, amelyet az idősebb középosztálybeli hölgyek ma is lelkesen emlegetnek. Alapítója Holzer Simon, 1869-ben bővítette ki kis szabóműhelyét készruhatárral. Fia, Sándor, 1891-ben átvette a cég vezetését, s 1895-ben a Kossuth Lajos utca 9. számban nagyszabású divatáruházat rendezett be 180 alkalmazottal, a földszinten ernyő-, kalap- és gyermekruhaosztállyal, az emeleten ruha- és kabátrészleggel, az alagsorban az ún. occasio-osztállyal, ahol az előző évről megmaradt modelleket árusították mélyen leszállított árakon. A termékeiket saját üzemükben állították elő. Bár elsősorban kifejezetten finomkonfekciót gyártottak, s ezért nem számítottak olyan előkelőnek, mint például Girardi, arisztokrata vevőiknek, így pl. Auguszta és Klotild főhercegnőknek, színpadi csillagoknak egészen exkluzív modelleket is készítettek, s a francia haute couture cégek rendszeres vevői voltak. Komoly exportjuk is volt, nem csupán a Balkán és Törökország, de Ausztria felé is, sőt több fióküzletük volt, például Karlsbadban, Klagenfurtban, Triesztben stb. 1896-ban millenniumi nagyérmet, 1903-ban cs. és kir. udvari szállító címet kaptak. Még az első világháború után is képesek voltak terjeszkedni, megerősítve a balkáni és törökországi exportot. A gazdasági válságot mégis megérezték, 1931-ben az áruházat becsukták, az alapító unokái, Simon és Andor, a Váci utca 24-ben egy kis szalonba húzódtak. Úgy tűnt, hogy visszajutottak oda, ahonnan nagyapjuk elindult, de 1941-ben már 40-50 alkalmazottal dolgoztak, s a Magyar Ipar nevű kiadvány ismét a pesti divat diktátoraiként jellemezte őket.

„Valamikor fogalom volt Rácz Dániel neve Budapesten, Bécs, Párizs divatipari társadalmában. A legfinomabb és legdisztingváltabb konfekciós ízlést képviselte, amely már összeolvadt a szalonszabósággal” – írta a Magyar Divatipar 1933-ban. A lelkes, dicsérő szavakból természetesen valamennyit le kell vonni, hiszen nekrológként jelent meg, de tény, hogy az Old England néven a Kígyó tér 2. szám alatt üzemelő cég jó minőségű finomkonfekcióját sokan kedvelték. Az üzlet azonban csak néhány évvel élte túl az alapító halálát.

Nem kellett Bécsbe utaznia annak, aki Zwiebacknál akart vásárolni, mivel 1866-ban a Váci utca 14-ben fióküzletet nyitott, amely az 1930-as évek végéig üzemelt. A többi, a lapokban hirdető hosszabb éltű cég, például Keller és Zsitvay (Szervita tér 2.), Hirsch testvérek (Váci utca 3.), Ungár Lipót (Kossuth Lajos utca 2.) jelentősége nem érte utol Holzerét, inkább csak nagyobb választékú üzletek voltak, nem valódi áruházak. A kisebb pénzű vevőket kiszolgáló divatházak közül a fehérneműt is árusító Neumann László és Tsa. emelkedett ki a Kálvin tér 2. szám alatt. 1901-ben alapították, és teljes kelengyekészleteket, az 1910-es években szépen kivitelezett szoknyákat, blúzokat hirdettek.

A század végén Párisi Nagy Áruház néven a Kerepesi úton széles áruskálát kínáló üzletközpont nyílt, ami egyelőre sok kis, olcsó termékeket, köztük divatárut áruló boltocskából összeragasztott bazár volt.. Szomorú ingyen reklámot kapott akkor, amikor 1903-ban leégett, 13 halálos áldozatot követelve. A katasztrófa után tulajdonosa, Goldberger Sámuel az Andrássy úton újjáépítette (ma a Divatcsarnok), valódi, európai léptékű áruházat létesítve, ahol csak egy dolog maradt változatlan: az alacsony ár.

A csak tömegkonfekciót, olcsó, de silány árut kínáló divatházak az első világháború előtt nemigen tudtak hosszabb ideig megkapaszkodni. Rövid életüket igyekeztek hangzatos kiárusításokkal meghosszabbítani, de kacatjaik iránt nem volt valódi kereslet. A kisebb pénzű vevők inkább a kisiparosokhoz fordultak, vagy otthon készítettek divatlapok alapján ruháikat, esetleg a házivarróné segítségével. A házivarrónő-rendszer az egész társadalomban igen kedvelt volt. Ezek az olcsó munkaerők, akik, ha tanultak is szabóságot, az ipart nem váltották ki, kosztért, kvártélyért, ki zsebpénzért néhány nap alatt megvarrták a család teljes ruhatárát, kifoltozták, javították az elrongyolódott textilneműket.

Az első világháború előtt az olcsóbb anyagú ruhákat, átalakításokat bízták rájuk, később – a felfelé szökő árak és romló életkörülmények miatt – egyre bonyolultabb toaletteket. Még a belvárosi szabóságoknál is visszatérő az a panasz, hogy előkelő vevőik egy része barátnőjükként bemutatott házivarrónőjükkel jelent meg náluk, vállalva még azt is, hogy a látszat kedvéért tegeződjenek vele! Az ügyes kis varrónő pedig figyelt; amíg asszonya a szalon modelljei közül egyet kiválasztott, addig ő megjegyezte a többit, s otthon lemásolta őket. A szabó szak-lapok szerint még a Királydíjon is a megjelent hölgyeken 50 százalékban házi előállítású ruhát lehetett látni!

Az első világháború kitörése nem jelentett csökkenést a női szabóipar munkájában. Az első néhány hónap ijedelme után a megrendelések száma ismét megnagyobbodott, s az 1916-os koronázás óriási fellendülést hozott. A nehézségek a háború utolsó éveiben s a húszas évek elején jelentkeztek, az anyag és devizahiány s nem utolsósorban a vevőkör megfogyatkozása, rosszabbodó anyagi helyzete miatt. A húszas évek közepén lassú fellendülés kezdődött, a reményeket azonban az 1929-es gazdasági válság lehűtötte. Sokan, éppen a legjobb nevű cégek közül tönkrementek, vagy csak nehezen tudtak megmaradni. Olyan nagy lett a konkurenciaharc, hogy már nem volt olyan cég, amely megengedhette volna magának, hogy ne hirdessen. A Magyar Divatipar 1933-ban felmérést végzett, s megállapította, hogy 25 rosszul menő szabóság közül 22 nem hirdetett.

Sok patinás nevű cég tönkrement, újak viszont átütő sikert arattak. A divatélet vezetői, hasonlóan Bécshez, Párizshoz, néhány évenként kicserélődtek. Érdekes módon a Váci utcában a háború után inkább a konzervatívabb cégek működtek. Berkovitsné átköltözött a Kristóf tér 2-be, a Förstner Nővérek 1911-ben bejegyzett cége előbb a Haris Bazár 2-ben, majd a Vörösmarty tér 4-ben, Neumann Berta a Dorottya utca 3-ban, Schwarz Sidy a Kristóf tér 6-ban, Rotschild Ábrahám a Bálvány utca 4. számban üzemelt, hogy csak néhányat emeljünk ki a húszas évek NOSZ divatbemutatóinak résztvevői közül. A harmincas évektől kezdve a divatirányító Rotschild Klára Váci utca 69. szám alatti szalonja. Ez az egyetlen üzlet, ami napjainkban is létezik. Bár a második világháború után államosították, de üzletvezetőnek az alapítót, Rotschild Klárát nevezték ki, aki haláláig a magyar divatélet irányítója maradt. Emlékét őrzi az üzlet neve – Clara-szalon. Igen sikeres volt Apponyi Júlia grófnő, aki előbb csak egy kis kötszövő üzemet, majd egy nagy szalont létesített, de természetesen ahhoz nem lett volna csupán a származása elegendő, hogy az élvonalban maradjon – modelljei valóban kitűnőek voltak. Ugyancsak sokat szerepelt a divatbemutatókon a másik, szintén főúri hölgyek (gróf Széchenyi Mihályné, gróf Karátsonyi Antalné, báró Karg Györgyné) által 1938-ban létesített Charlotte-szalon (Károlyi utca 12). 1938-ban nyitotta meg Szita József is műhelyét az Irányi utca 27. szám alatt, neve nagyon gyorsan, kifejezetten modelltervezéssel lett ismert. Sokat szerepeltek a harmincas-negyvenes években a Színházi Élet divatrovatában a Grete (Vörösmarty tér 3.), a Mária (Dorottya utca 3.) és a Józsa (Városház utca 14.) szalonok.

Különleges helyzete volt Tüdős Klárának, a magyaros divat apostolának, az Operaház jelmeztervezőjének. 1936-ban ugyanis önálló szalont nyitott, s még exportálni is tudta népies modelljeit, sőt nagyüzemi termelésre is ráállt, mert az ország legnagyobb áruházában, a Corvinban önálló osztályt nyitottak magyaros ruhái számára.

Az első világháború után ugyanis újabb áruházak nyíltak: az 1921-ben alapított Magyar Divatcsarnok a Rákóczi út 74-ben, az 1923-ban bejegyzett Kálvin téri Fenyves, végül a legnagyobb, az 1925-ben elkészült Corvin. Széles árukínálatukban az öltözékkiegészítők, méteráruk mellett olcsó konfekciótermékek is voltak.

A külföldi, elsősorban ausztriai behozatal mellett a hazai nagyüzemi konfekciótermelés is megindult. 1918-ban az Ungar Lipót-Divatáruház ötmillió korona alaptőkével a Zsolnay posztógyár közreműködésével részvénytársasággá alakult Magyar Konfekcióművek Rt. néven, azzal a céllal, hogy olcsó női készruhát állítson elő. A Kelenföldi Ruhagyár Rt. 1921-ben a férfikonfekció mellett női konfekciót is kezdett gyártani.

A női szabóság mellett néhány jelentős gyermekruhacéget is meg kell említeni, így az 1866-ban alapított Svoboda és Kallinicsot a Váci utca 9-ben, az 1896-ban millenniumi nagyérmes Kacsinka Kornélt (Váci utca 28.) és Darvas József Tulipán gyemekotthonát a Koronaheceg utca 9. szám alatt.

Férfiszabóipar

Az első világháború előtt a magyar szabóipar legismertebb, még a határokon túl is híres ágazata Budapestre tömörült dísz- és egyenruhakészítés volt.

A legpatinásabb talán az 1859-ben alapított Karácsony László cég volt (Koronaherceg utca 3.), cs. és kir. udvari szállító, ugyanis Karácsony a reformkor egyik leghíresebb szabójának, Kostyál Ádámnak a nevelt fiaként szerepelt, ami nem volt nagy dolog, mert a derék magyar honfi jó néhány árvát örökbe fogadott.

A legelőkelőbb a Tiller és Tsa. cs. és kir. udvari szállító volt. A bécsi központú pesti vállalkozást a társ, Tiller Samu vezette, de ellentétben a többi bécsi centrumú szabósággal, itt, Budapesten készültek a „legjobb egyenruhák, legszebb díszöltönyök, és legolcsóbb libériák”. Először a nyolcvanas években a Károly körúton nyitottak egy kis üzemet 15 munkással, majd átköltöztek a Gránátos utcába, végül 1901-ben épült meg a Váci utca 35-ben a nagyszabású palotájuk. Tiller Samut a millenniumi ünnepségek után a császár a Ferenc József-rend lovagjává nevezte ki, de a török szultántól a perzsa sahig több más uralkodótól is kapott csillogó rendjeleket. Mint a San Marinó-i köztársaság főkonzulja (valószínűleg vette ezt a címet) bekerült az arisztokrácia közé, s megjelenhetett az udvari bálon. Krúdy Gyula szellemes megállapítása szerint az egész Andrássy út (azaz az előkelő paloták lakói) előre köszönt neki, de valószínűleg azért is, mert nem akadékoskodott a számlák késedelmes fizetése miatt.

Szintén megkapta az áhított cs. és kir. udvari szállító címet a Weiner és Grünbaum (Kristóf tér 8., Deák tér 1.), melynek vevőköre elsősorban a dzsentrik közül került ki. A cégek 1862-ben alapították, később több fióküzletet is nyitottak, 1910-ben már 200 munkással dolgoztattak.

Mellettük meg kell még említeni a Blum Testvéreket (Váci utca 12., majd 15.), a szintén cs, és kir. udvari szállító Spitz Bernátot (Fürdő utca 9. és Erzsébet tér 1.) és Misoga Sándort (Váci utca 21.), az egyetlen céget a felsoroltak közül, amelyik megérte a második világháborút.

A polgári ruhákat készítő elegáns szabóságok kisebbek voltak a dísz- és egyenruhacégeknél, hiszen a hazai előkelőségek is elsősorban Angliából szerezték be ruhatárukat. A mágnásszabók (e nevet nem saját, hanem vevőkörük rangja után kapták) közül érdekes kiemelni az 1888-ban alapított Gerő és Vajdát a Dorottya utcában, az Ipartestület életében is jelentős szerepet játszó Póczak Pétert (Szervita tér 5.), aki 1896-ban kiállítási ezüstérmet kapott. Schäffer Jánost „a mágnásvilág állandó szabóját” a Kecskeméti utca 1-ben, Sztrojanovits Trojkót a Koronaherceg utca 18. alatt, valamint Bata József főhercegi kamarai szállítót (Tisza István utca 8.). A harmincas években „Harcsa szabó (Városház utca 16.) frakkja fogalom volt”. A magyaros szabású viselet nagy pártfogója Mohácsy Pál (Rökk Szilárd utca 34.) volt. A férfiingek, fehérneműk terén első Földváry Imre (Kossuth Lajos utca 18.) és Várady Béla (Kishíd utca 9.), aki öltönyöket is készített. Az ő veje volt Mangold Béla Kolos, az 1900-as évek elejétől a magyar férfidivat vezető alakja. A vidéki orvos fia kitartóan tanulmányozta a szakmát, nemcsak otthon, de Párizsban és Londonban is. Már Párizsból is küldött rendszeresen tudósítást. 1910-es hazatelepülését megelőzte az 1908-ban kiadott Öltözködési kódexe. 1910-től a Szabó Hírlapban „Szabász” címmel rovatot indított a férfidivat híreivel. Várady vejeként először betársult apósa üzletébe, majd a Váci utca 15-ben önállósult. Üzletileg azonban nem volt sikeres. 1929-ben tönkrement. Sajnálkozva írta a Szabó Ipar ebből az alkalomból: „Neve fogalommá lett Nagymagyarországon, irányítója volt az úri világ öltözködésének. Aki csak kicsit is adott magára az M. B. K. kódexe szerint öltözködött… Az angol és francia ízlésű divat meghonosításában M. B. K.-nak oroszlánrésze volt.” Bukása ellenére azonban tovább irányította az úri divatot, a sajtó hasábjai nyitva maradtak előtte. Nemsokára talpra állt, és a Petőfi Sándor utca 41-ben nyitott divatáru-kereskedést.

Az egyenruha-és díszruhaszabóság között több nagy, de nem előkelő cég is volt, legtöbbször bécsi központtal, amelyekben a Szabóiparosok Közlönye szerint csupán kicsomagolták és kivasalták a Bécsben készült egyenruhákat, livréket. Ilyen például az Ebenstein (Koronaherceg utca 20.), a cs. és kir. udvari szállító Rosenthal, amelyik Akadémia utca 3. sz. alatti cégét 1836-ban alapította, de mindegyik közül a legismertebb (és leggyű-löltebb) a nem éppen elegáns eladási módszerei miatt sokat támadott Rothberger Jakab, előbb a Váci utca 6., majd 13-ban. Rothberger elsősorban készruhát árult, s a megtisztelő cs. és kir. udvari szállító címet, ami ellen még az osztrák parlamentben is tiltakoztak, nem az előkelőségek, hanem személyzetük számára végzett munkájával „érdemelte ki”.

A nagy egyenruhacégek legtöbbször konfekciót is gyártottak, mint például a Hirsch Jakab (alapítva 1831-ben, a Dorottya utca 11-ben), amelynek 11 fióküzlete és komoly ügynökhálózata az ország egész területén igyekezett készruhát eladni a helyi szabók által sokszor kifogásolt rámenőséggel.

A lakájöltönyöket, vasutas, postás stb. egyenruhákat ugyanis ugyanolyan módszerrel készítették nagy tételben, mint a rossz minőségű konfekciót. A központi műhelyekben, esetleg egy-egy kisebb szabóságban megbízásból kiszabták, majd szintén kis szabóságoknak kiadták, ahol szakosodott segédek, ún. napszabók dolgoztak. Volt külön ujja-, nadrág- vagy gallérmunkás. A manufakturális készruhatermelés a magyar viselet népszerűségekor virágzott: a magasra gombolt, erősen vattázott, az esetleges hibákat még paszománnyal is eltüntető atilla, illetve bő mente igen alkalmas volt a konfekcionálásra. A készruha-gyártás a század végére erősen visszaszorult, elsősorban az olcsóbb osztrák behozatal miatt. A konfekcióüzemeknek két lehetőségük maradt: vagy olcsó munkaruhát és vásárokon árult rossz minőségű férfiruhát gyártottak, vagy megpróbáltak feljebb kerülni a „ranglétrán”, s finomabb áruval előkelőbb vevőközönséget szerezni.

Az első ruhagyárat 1863-ban alapította Drucker Mór a Nagykorona utca 20-ban, s ez az egyetlen, amely 1910-ben a hazai viszonyok szerint is gyárnak tekinthető, két villanyszabászgéppel, hét kéziszabásszal, száz állandó munkással és öt utazóval. Évi forgalma kétmillió korona felett volt, amelyet csak az 1900-ban átalakult a Budapesti Szabóiparosok Hitel és Termelőszövetkezete (Hársfa utca 24.) múlt felül, ahol szintén elektromos meghajtású szabó- és varrógépekkel dolgoztak megrendelésre, évi több mint ötmillió koronás forgalommal. 1864-ben alapították a Leitersdorfer és Fia céget, ők azonban igyekeztek egyre jobb árut termelni, 1896-ban „jeles munka nagyüzemi termelés” címmel dicséretet kaptak, s végül elnyerték a cs. és kir. udvari szállító címet is. 1871-ben alapították Neuländer K. és Testvére üzemüket a Dorottya utcai Lloyd épületben, ők is a finomabb termelést választották, 1906-ban már dísz- és női ruhát is készítettek. Hogy jó minőségű árut tarthattak, arra utalt az a tény is, hogy 1931-ben abba buktak bele, hogy túl sok bécsi és londoni szövetcégnek tartoztak. A híres „elszakíthatatlan munkásruhát” gyártó és áruló Guttmann J. és Tsa. céget (Kerepesi út 16., a mai Verseny Áruház) 1879-ben alapították, a második világháborúig fehérnemű, nőikonfekciótermeléssel is bővültek. Platschek Vilmos közepes minőségű konfekcióval zsúfolt üzletét 1896-ban nyitotta meg a Városház épületében, az akkori Károly körúton. Imhóf Mór cége 1882-ben indult, majd Hazai Konfekció Vállalat néven a háború után részvénytársasággá alakult. Igen jelentős volt a szintén osztrák központú Kelenföldi Ruhagyár, amely 1921-ben áttért a Taylor-féle szalagrendszerre, s 1200 alkalmazottal elsősorban polgári egyenruhagyártással foglalkozott, 1928-ban beolvadt a Trunkhahn posztógyárba.

A fentiek mellett az országban számos áruház árult készruhát, elsősorban bécsi vagy prossnitzi árut. „A rongy anyagból készült, bóvli ruhákat persze könnyű olcsó áron adni, mert hiszen manapság mindenki az olcsót keresi. Akinek 15-20 forint pénze van, az nem megy szabóhoz ruhát rendelni, hanem a bécsi ruhatárakat veszi szemügyre” – panaszkodott a Szabó-iparosok Közlönye 1899-ben. A készruhákat ügynökhálózat is forgalmazta, bekopogva a kávéházakba, a lakásokba, az irodákba. A nagy konkurenciaharc miatt a kereskedők minden eszközzel igyekeztek a vevőket üzletükbe becsalogatni. Részletfizetést ígértek, különböző, jól hangzó indokokkal – végeladás, üzletáthelyezés, csőd – kiárusítást hirdettek, sőt ruhabérletet is, amikor a vevőnek egy teljes ruhatárért havi díjat kellett fizetnie. A ruha két vagy három év múlva a bérlő saját tulajdona lett, ha kívánta, ha nem, akkor a díj további fizetése mellett új darabokra cserélték. A legszellemesebb egy 1899-ben alakult „Első fővárosi egy- és két koronás ruhakészítési vállalat” ötlete. Azzal kecsegtette ugyanis vevőit, hogy egy vagy két koronáért jutnak új ruhához, ha egy hét darabból álló szelvényt megvesznek hét koronáért, és a hét szelvényből hatot eladnak ismerőseiknek. Ha hat ismerős szintén vesz még a cégtől hat hétdarabos szelvényt (amit aztán továbbadhat hasonló feltételekkel), akkor összesen 36 szelvény eladását igazolva a saját egykoronás szelvényük ellenében új ruhához juthatnak. Így a cég rögtön pénzt is kapott, nem volt szüksége ügynökre, hiszen a vevő futott a pénze után, végül a már befolyt 37 koronáért egy legfeljebb 20 koronát érő ruhadarabot kapott! A rendőrség azonban nem méltányolta szellemességüket, és betiltotta az árusítást.

A használtruha-kereskedőkhöz fordult az, aki még az olcsó konfekcióra is sajnálta a pénzt, vagy úgy vélte, ott jobban járhat. Sok gazdag hölgy és úr eladta ugyanis néhány alkalommal viselt öltözékét, vagy mert már nem volt elég divatos, vagy mert gyorsan pénzre volt szüksége. Az „uraságtól levetett finom holmik” boltjában azonban a Szabóiparosok Közlönye szerint szintén „a gyárilag és hitvány kelméből készült új ruhát forgalmazták”. Az viszont tény, hogy mindenfélét megtalálhatott a vevő a „handlénál” – alkalmanként még saját, előző nap ellopott kabátját is, amint arról szintén a Szabóiparosok Közlönye tudósított kárörvendően 1892-ben.

Textil- és fehérnemű

A ruhák anyagait a múlt század végéig általában a divatáruházakban vagy a szabóságoknál választották ki. Az idősebb generáció emlékeiben ma is élő híres szövet- és selyemüzletek a múlt század végéről, e század elejéről származnak. 1880-ban alapították a Koronaherceg utca 20-ban a szöveteiről híres Brammert vagy 1895-ben a Bécsi utca 6-ban a selymeiről ismert Szénássy és Hoffmann és Tsa. céget. 1885-ben nyitotta meg kis boltját a Bécsi utca 6. hátsó udvarában Fischer Simon, aki 1910-ben a Bécsi utca 10-ben háromemeletes palotát építtetett selymei, csipkéi, függönyei és egyéb árui számára. Természetesen még nagyon sok más jó nevű selyem- és szövetbolt volt, de teljes áttekintésre itt nem vállalkozhatunk.

Ha a selyem- és szövetüzletek viszonylag fiatalok voltak, annál régebbiek a különböző rumburgi, hollandi, sziléziai és házi vásznakat, fehérneműt, asztalneműt stb. áruló cégek. E terület két leghíresebb családja a Kunz és a Mösmer, amelyek időnként közösen is üzemeltettek boltokat, nemcsak Pesten, de Bécsben is.

Az első Kunz, Ferenc keresztnevű, 1802-ben kért és kapott engedélyt arra, hogy Budán letelepedhessen, és üzletet nyithasson. 1830-ban már Pesten is fiókot nyitott, amit unokaöccse, János vezetett. A Kunzok tevékenységét megkönnyítette, hogy Morvaországból, a kitűnő vásznak készítési helyéről származtak, s az ott maradt család a rokonoknak kitűnő minőségű árut is szállított.

1845-ben a legsikeresebb Kunz, József társult sógorával, Mösmer Józseffel, és a Kígyó téren közösen nyitottak üzletet A szép Juhásznéhoz cégérrel. Kunzék közben tovább gyarapodtak. 1867-ben fehérneműgyárat létesítettek, s 1863-ban Nagyváradon, 1876-ban, Debrecenben nyitottak fióküzletet. 1896-ban millenniumi nagyérmet nyertek, s az 1900-as párizsi világkiállításról bronzérmet hoztak haza. Elnyerték a cs. és kir., sőt a szerb királyi udvari szállító címét is, ékes bizonyítékául a pesti kereskedelem balkáni terjeszkedésének. 1908-ban reprezentatív palotát építettek a Deák Ferenc utca és Bécsi utca sarkára. A balkáni háború azonban a legjobb exportlehetőségtől fosztotta meg őket. Az 1929-es gazdasági válság az elsők között tört rájuk, a palotát el kellett adniuk, a Petőfi Sándor utca 16-ba, egy kisebb üzletbe költöztek.

A másik legendás cég a Mösmer volt, amelyet Mösmer József alapított 1852-ben az Úri utca és a Zsibárus utca sarkán, „A menyasszonyhoz” címezve boltját. Híressé vált látványos cégérének névadóját a reformkor legismertebb képzőművésze Barabás Miklós festette. Cége a század második felében mind eredményesebb lett, s átköltözött a Koronaherceg utca sarkára, majd 1909-ben az Apponyi térre, a Belvárosi Takarékpénztár új palotájába. A két világháború között az ő helyzetük is egyre romlott, tulajdonképpen nem volt szükség klasszikus áruikra sem: a finom vásznakra és a fehérneműkre; üzletük egyre zsugorodott, a minőség is romlott. Átköltöztek a Váci utcába, és ott érték meg a második világháború végét.

A számtalan hosszabb, rövidebb életű vászonnemű és kelengyebolt közül ki kell emelni még Kollarits József „Ypsilantihoz” elnevezett, 1803-ban alapított üzletét a Váci utcában, amely szintén cs. és kir. udvari szállító lett.

Külön szakma volt a fűzősöké. A legrégibb az 1813-ban a Haris bazárban alapított Palofnek G. cége. A század közepétől a végéig – érthető módon – a fűzősök száma igencsak gyarapodott: Gyovay Vilma (Egyetem utca 9.), Heyek Ede (Szervita tér 10.), Ullman József (Nagymező utca 28.), Keifel és Hirsch (Váci utca 12.), Kaulich (Koronaherceg, majd Váci utca 2.), Matza János (Apponyi tér 5.), országszerte ismert nevek voltak, még a két vi-lágháború közötti időszakban is.

Egyéb divatáru

A XIX. század végétől a szőrmesapkák, szőrmegallérok, muffok, majd szőrmekabátok mind divatosabbá és fontosabbá válásával nőtt meg a jelentősége a szűcsszakmának. A híres, közismert cégek is mind a század végéről vagy a XX. század elejéről származtak, mint a Katzer (Nagymező utca 23.) vagy a Kutnewsky (Kristóf tér). A legelegánsabbak egyike Elkán Gyula volt (Károly körút 19.), a reklámok szerint „a művészvilág kedvenc bevásárlóhelye”. A két világháború közötti időszakban a Dán Testvérek (Váci utca 6.) és Dán Fülöp (Dorottya utca 1.) voltak a legkedveltebbek.

Rendkívül fontosak az öltözék-kiegészítő tárgyak, mint például a napernyő, amelynek megbízható beszerzési helye a Váci utca 18-ban a Ranzberger Testvérek üzlete volt, amelyet 1834-ben alapítottak. Napernyőket, esernyőket, sétabotot, „Tánc, jelmezbáli és színházi legyezőket” Kertész és Eisert Dorottya utca 2. szám alatti üzletében is árultak, „Női szalon lorgnetteket, szemüvegeket és jól megülő orrcsiptetőket… színháti látcsöveket” Calderoni és Társánál a Váci utca 30-ban. Az öltözék és kalapok feldíszítéséhez szükséges művirágot és tolldíszt elismerten a legnagyobb választékban Szekulesz Ede tartotta a Koronaherceg utca 18. szám alatt. Az 1910-es évektől kezdve egyre fontosabb táskák híres beszerzési helye volt a Csángó (Múzeum körút 5.). 1859-ben alapították a Váci utcában Micsei és Tsa. szalmakalapgyárát, amely büszkén hirdette a Magyar Bazárban 1866-ban, hogy „első e nemű gyári vállalat hazánkban”. Mintegy száz, főleg nőmunkást foglalkoztatott. Férfi-, egyszerű női és gyermekkalapokat készítettek.

A bécsi Ladstätter Testvérek férfikalapokat gyártottak Temesvárott 1870-től kezdve. Budapesti üzletük a Sütő utca 2-ben volt. Az egyik leghíresebb kalapüzem Skriván Ferencné (Kígyó tér 5.), és a Quentzer Testvéreké (Fürdő utca 9. és Váci utca 7.) volt. Széles körben kedvelt volt a Berczeller és Szlovák (Andrássy út), mely 1944-ig divatárut is tartott. Ezek a gyárak azonban csak kis részét elégítették ki a hazai keresletnek, a divatáruüzletekben túlnyomórészt angol és amerikai kalapokat tartottak. Voltak kis üzletek is, amelyek saját maguk készítettek a tompból kalapot, vagy a külföldit a vevő fejére igazították, alkalmanként kitisztították és kivasalták a náluk vásárolt darabokat. Közülük emelkedett ki a Pórfi, akinek üzletét a mai Váci utca 8. számú házban szinte minden előkelőség felkereste.

Bár voltak a Micsei-féle szalmakalapgyáron kívül más üzemek is, amelyek női kalapot készítettek, az elegáns darabokat kisebb műhelyekben alkották, hiszen a női divat bonyolult és egyénien feldíszített kalapokat követelt meg. Általában minden kisebb-nagyobb városban több műhely működött, de természetesen az igazán elegáns cégek a budapesti belvárosban voltak. Boschán Teréz a Koronaherceg utca 10. szám alatti üzletét 1875-ben alapította, s a második világháborúig az egyik legelegánsabb kalaposnak számított, egyéb divatárut is kínálva. A XX. század elején Brüll Irma (Párizsi utca 1.) és Brett Sarolta (Párizsi utca 2.) divattermei a legfelkapottabbak. A két világháború közötti időszak kedvencei Karsay Feri (Párizsi utca 3.), Fürst Irén (Deák F. utca 10.), Mergl Janka (Piarista köz 6.), Neumann J. ( Váci utca 23.), hogy csak a legtöbbet emlegetetteket emeljük ki a számtalan virágzó cég közül.

Rendkívül fontos volt mind a férfiaknál, mind a nőknél a megfelelő cipő. A magyar cipészkisipar híre legendás volt egész Európában, s aki akár Bécsből, akár Párizsból, akár Szófiából jött Budapestre, legtöbbször egy-egy pár cipőt is csináltatott mindjárt, hogy hasznosítsa útját. A múlt század második felének legismertebb mestere Erzsébet királyné állandó cipésze, Sváb György (Párizsi utca) volt. Később átvette a vezetést a Bencze-szalon (Bécsi utca 5.), amely Bécsben a Graben 30-ban is nyitott egy fióküzletet, nem csupán nőknek, de férfiaknak is. A férfiak számára is dolgozott Gulyás Pál (Kaplony utca) „főuri cipész-cége”. Luxuslábbeliket hirdettek a Kálmán Testvérek (Fővám tér 5.). A harmincas években szintén igen előkelő volt a Fábián-cipőszalon a Váci utca 19-ben és Potyondi István (Prohászka Ottokár utca 4/6.) aranykoszorús mester.

A kiváló kisipari minőség ellenére a cipőgyártásban hódított a leggyorsabban a készáru. A nagyüzemi termeléssel ugyanis csinos, jó minőségű s főleg jóval olcsóbb cipőt állítottak elő, s a modellek azonossága kevésbé volt zavaró, mint egy ruha vagy egy női kalap esetében. Az első világháború előtt is már több cipőgyár üzemelt, például Brasch Izidornál (Király utca 55.) 80, a Budapesti Cipészszövetkezetben (Rökk Szilárd utca 18.) 100, a Columbus cipőgyárban (Knézits utca 12.) 260 munkás dol-gozott. Azonkívül Dóczi Mórnak volt cipőgyára a Kerepesi út 10-ben, Epstein és Tsa.-nak az Andrásy út 40-ben – és így tovább, a névsor korántsem teljes, annál is inkább, mert vidéken több üzem működött, Aradon, Bezdánban (Bács-Bodrog-megye), Debrecenben, Gyulán, Szegeden, Marosvásárhelyen szövetkezetbe tömörültek a cipészek késztermék gyártására, sőt a nagyenyedi börtönben is volt egy cipőfelsőrész-készítő üzem száz munkással. A felsoroltak általában a közepesnél rosszabb minőséget gyártottak. A legismertebb két gyár a Kobrak (Lehel tér 10.) és az 1910-ben alapított, Temesváron termelő Turul, amelynek fő üzlete Pesten a Kossuth Lajos utca 14-16. szám alatt volt, és mely már a kényesebb igényeket is kielégítette. 1930-ban alapították a Bata gyárat.

Jelentős volt az import is. A közepes árut ígérő DelKának és Salamandernek Magyarországon is volt üzlethálózata. A két legelegánsabb készcipőüzlet a XX.század első felében szintén importon alapult; az ún. Münchengrätzi Cipőgyár Rt. a Kossuth Lajos utca 15-ben, az American Shoe Company a Dorottya utca 6-ban és a Teréz körút 22. szám alatt. Ez utóbbi sikeres üzletmenete eredményeként reprezentatív cipőáruházat nyitott 1911-ben a Kígyó téren, kifejezetten a jómódú vevők számára. Luxusberendezését, belső terének kialakítását érdemes felidézni a Lakás című lap segítségével: „A foyerból [előcsarnok] a földszinti helyiségbe jutunk, ahol rögtön szemünkbe ötlik a berendezés modernsége. Ez a berendezés teljesen különbözik az üzlethelyiségek megszokott belső képétől, amely ízléstelen egyszerűsége és színpadias rikító pompa között ingadozik. Semmi, de semmi sem emlékeztet az »üzletre«. Olyan a berendezés, aminőt az előkelő klubokban szoktunk meg, kényelmes angol karosszékek, süppedő szőnyegek, ízléses faldekoráció, hatalmas márványkandalló, tompán enyhített világítás… A földszinti helyiségben árusítják az úri, női és gyermekcipőket. Innen kizárólag női és gyermekcipőt árulnak. Itt zavartalanul próbálhatnak majd a hölgyek anélkül, hogy cipőtlen lábaikat indiszkrét pillantások érhetnék. És mert a gyöngébb nemhez tartozók között olyanok is vannak, akik nem szeretik, ha lábaikat más nők látják, külön boxok is állnak a vevők rendelkezésére, amelyek mindegyikében egy teljesen felszerelt toalett asztalka áll. Ennek az osztálynak a szekrényei ébenfa- és gyöngyintarziákkal ékes banánfából készültek.” S ha még hozzátesszük, hogy az előcsarnokot díszítő üvegfestmények a korszak legismertebb üvegművészének, Róth Miksának a műhelyében készültek, valami fogalmunk lesz arról, hogy a készen vett cipő már a XX. század elején kezdett az előkelő társaság számára is elfogadottá válni.

Kozmetika

A XIX. században a napi testápoláshoz szükséges szereket vagy házilag készítették (például szappan, gyógynövény főzetek), vagy a gyógyszertárban szerezték be. A múlt század második felétől kezdve a patikák már különféle kozmetikai csodaszereket hirdettek – titokzatos nevű és összetételű krémeket, pirulákat, balzsamokat stb. Földes Kelemen aradi gyógyszertárából megrendelésre vidékre is küldött „Margit-creme” -et. Török József Pesten a Király utca 12. szám alatti, illetve vidéki fióküzleteiben árulta a „Czerny-féle eredeti keleti rózsatejet”, hajfestőszert, és a „Pirules Orientalest”, azaz „keleti labdacsokat, „melyek a keblet kifejlesztik, megszilárdítják, újjáalakítják, éppúgy a nyak- és a vállcsontok üregeit megszüntetik ezáltal, hogy a kebelnek kecses teltséget kölcsönöznek anélkül, hogy a derekat bővítenék”. De volt jó módszer a kopaszság megelőzésére is, mégpedig „Theddo tanár szakáll és hajhagymája, amely a legbiztosabb szer a szakáll és a bajusz szép növésének esz-közölésére”.

Az első, gyógyszertártól független, kifejezetten szappan és illatszer előállítására berendezett gyár Müller Jánosé volt (Korona-herceg utca 2.), akinek leghíresebb termékét „Blaha Lujza Serail Pouder”-nek hívták.

A nagyüzemi gyártás elsősorban az első világháború után indult meg – érthető, hiszen ekkor kezdtek a hölgyek nagyobb mértékben kozmetikai szereket használni. Hazánkban több részvénytársaság is reklámozta termékeit. Közülük talán a legnagyobb a Baeder Rt. volt, amely a Chat Noir kölniről és rúzsról volt híres. De népszerűek voltak a Yes Rt. rúzsai és púderei is.

Korszakunkban lendült fel a fodrász- és kozmetikai kisipar is. Míg a múlt század közepén a bonyolult frizurákat még a hölgyek otthonában készítette el a mester, a század végétől egyre több szalon nyílt, s az ügyfelek keresték fel a hajművészeket. Ugyancsak századunkban vált természetessé a kozmetikai kezelés is. A lapok bőrhámlasztást, szemölcstelenítést, masszást ígértek s viaszkezelést, amelynek során a ráncokat a bőr alá injekciózott viasszal töltötték fel. Nem kevésbé furcsának tűnik ma már a hathetes bőrhámlasztási kúra sem, melynek célja a hófehér, bársonyos bőr elnyeré-se volt.

Divatlapok

Az első valódi, tehát szabásmintával, részletes leírással, sok rajzzal ellátott divatlap, a Der Bazar pesti megfelelője, az 1866-ban megjelent Magyar Bazár volt. Szerkesztője, Szabó Richárd halála után, 1873-ban a korszak ismert regényíró testvérpárja, Wohl Janka és Stephanie vette át a vezetését, beleolvasztva a Nőképző-, Gazda- és Lujzaegylet addigi hivatalos lapját, a Nők Munkakörét is. Ekkor a lap megújult, lazult a kapcsolata Berlinnel, kevesebb metszetet vettek át, viszont többet foglalkoztak a háztartás és illem kérdéseivel, sőt „Egy nagyvilági hölgy” aláírással illemtanácsadót is szerkesztettek, amit könyv alakban is megjelentettek. Súlyt fektettek olvasóik ízlésének nevelésére, a divatújdonságokat általában kritikával fogadták. Óvatosan foglalkoztak a nőkérdéssel is, úgy, hogy a konzervatívabb olvasókat ne riasszák el. Rendszeresen közöltek Monaszterly-, Alter-, Áts- és Árvay- modelleket, s levelezési rovataikban megbízható beszerzési forrásként ajánlották őket. A közölt rajzokról kívánatra méretes szabásmintát küldtek, de kisebb megbízásokat is teljesítettek: ruhát rendeltek, díszeket és kalapokat szereztek be. Levelezési rovatukban az előfizetők egymással is kapcsolatba léphettek. A kéthetente megjelenő lapot kissé szirupos, érzelgős novellák, folytatásos regények egészítették ki. 1904-ben kénytelenek voltak anyagi gondok miatt a lapot megszüntetni, de olvasóik figyelmébe ajánlották a szintén ismert írónők, Fanghné Gyujtó Izabella és Szabóné Nogall Janka által szerkesztett Divatsalont. Ez az 1888 óta megjelenő lap a Wiener Mode magyar változata volt. Tartalmilag és külalakban is hasonlított a Magyar Bazárra, de annál szűkebb terjedelmű és olcsóbb volt, míg az előbbit egy fél évre 5-Ft-ért, az utóbbit 6-Ft-ért már egy egész évre lehetett előfizetni. A lap a háború alatt papírhiány miatt zsugorodni kezdett, laposabbá vált kívül-belül egyaránt, végül a gazdasági válság idején megszűnt. Meglepő módon a két nagy lap mellett még igen sok rövidebb-hosszabb életű divatújság tudott megélni. Így például a Budapesti Bazár, melynek színvonala alaposan elmaradt az előző kettőtől. Szerényebb olvasóközönsége utal fejléce: „Ízlés, Munka, Takarékosság”. Ugyancsak a középosztály alsóbb rétegeit célozta meg a Bazár című lap, mely 1904-ben indult. 1894-től a Nemzeti és a Népszínház ismert jelmeztervezője, Csepreghyné Rákosi Ida indított Divatújság címen lapot a Budapesti Hírlap testvérlapjaként. Ezt tekinthetjük tulajdonképpen az első magyar divattervező által készített kiadványnak. Olvasóközönsége vegyes lehetett, amit abból is lemérhetünk, hogy hirdetett nála a jó hírű Göttmann és Mérő, sőt Berger Lajosné, ugyanakkor „A főváros legolcsóbb áruháza”, Kohn és Streit a Károly körút és Kerepesi utca sarokról.

Több áruház is saját kiadványt terjesztett, így pl. a Holzer, majd a Kálvin téri Neumann, később a Fenyves, Divatcsarnok, a Párizsi Nagy Áruház és a Corvin.

Az első világháborút csupán a Divatsalon „élte túl”, viszont minden jelentősebb képeslap foglalkozott divattal, így a Magyar Úriasszonyok (később Nők) Lapja, A Társaság, s nem utolsó sorban a Színházi Élet, amelynek igen tartalmas divatrészét Guthy Böske szerkesztette, az első „divatkritikus”. A Színházi Élet más vonatkozásban és átvette a divatlapok szerepét: férfiviselettel foglalkozott, illemkódexet adott, s a hölgyek pletykaigényét is kielégítette.

Igen sok volt az idegen nyelvű lap, néhány közülük magyar nyelvű borítóval jelent meg. Olyan komoly lapok, mint a Pesti Hírlap vagy a Tolnai Világlapja is kiadtak divatújságot, az előbbi vasárnapi mellékletként, az utóbbi Párizsi divat címmel.

Ugyanakkor két állandó és igen népszerű kézimunkaújság is létezett, a Tündérujjak, és a Muskátli, amelyek természetesen a viselettel is törődtek.

Néhány próbálkozást leszámítva kifejezetten férfidivatlap nem volt, a női lapok gyér cikkei mellett a szabók számára megjelenő szakmai újságok, mint az 1908-ban induló Szabó Hírlap, majd az 1921-től megjelenő Szabó Ipar foglalkozott a férfidivat újdonságaival. A női szabókat a legfrissebb színekről, formákról, szabásokról és szakmai titkokról két egymással vetélkedő kiadvány tájékoztatta, a Nőiszabók Országos Szövetségének (NOSZ) lapja, a Magyar Divatipar, és az Ipartestület kiadványa, a Női Divat.