A POLITIKA

Koronázástól koronázásig

1867-ben a nemzet látványosan kibékült uralkodójával. Simor János hercegprímás és Andrássy Gyula gróf a Mátyás templomban I. Ferenc József fejére helyezte a szent koronát. Az az Andrássy, akit a párizsi előkelő szalonokban a „szép akasztottnak” – le beau pendu – hívtak, mivel távollétében az 1848-49-es szabadságharcban való részvétele miatt halálra ítélték. A jelenlevők közül nem Andrássy volt az egyedüli, aki megmenekült a bitótól vagy a fogságtól. A koronázási menetben – akárcsak a 19 évvel korábbi harcokban – az arisztokrácia és a nemesség színe-java részt vett. Hazaszeretetüket most káprázatosabbnál káprázatosabb magyar díszruháikkal fejezték ki.

Hermann Paar - Franz Kollarz: Fogadás a koronázás után a pesti Vigadóban.
Fametszet.
MNM TKCs

„A kiegyezés után a férfiak díszruhája magyar maradt. Nem az ünneplő, hanem a nagy gála, amikor Nyugat-Európában frakkot vesznek az urak. Főispán beiktatásán, képviselőház megnyitásán, szoborleleplezésen, nagy fogadásokon csodálhatják meg a külföldi vendégek a díszmagyart, a régi magyar viselet színpompáját, szépségét” – írta Benedek Rózsi a Muskátliban, 1941-ben.

A XVI-XVII. század folyamán keleti hatásra kialakult történelmi magyar férfiviselet a XVIII. század történelmi díszruhájává vált. Ekkor, elvesztve kaftánra emlékeztető szabását, a francia divatformákat követte, csupán díszítésben őrizte meg a magyaros jelleget. A XIX. század historizáló ízlésének megfelelően, ismét felelevenítettek egyes XVII. századi elemeket, s így jött létre az ún. díszmagyar, mely 1867-től kezdve az „úri lét” jelképévé is vált. A díszruha (hívjuk inkább így, a díszmagyar rosszízű s értelmetlen szókapcsolat, hiszen nem a magyar a díszes, hanem a ruha!) prémmel szegett, kócsagtollas süvegből vagy karimás kalpagból, panyókára, azaz fél vállra vetett, prémmel szegélyezett bársonymentéből, álló gallérú, magasan zárt selyemdolmányból, testhez álló selyemtrikó nadrágból (valamennyi dús zsinórozással díszített), térdig érő sarkantyús csizmából vagy bokáig érő, oldalt fűzős cipőből és aranyrojtos fekete vagy fehér selyem nyakkendőből áll. Az öltözéket gazdag ötvösmunkájú ékszerkészlet – gombok, öv, süvegdísz (forgó), kard, mente- és kardkötő egészíti ki.

Nagy ünnepek alkalmával a nők is magyar díszruhát öltöttek, melynek formái szintén a történelem folyamán, a XVI.-XVII. században alakultak ki. A reneszánsz viselet emlékét őrzi a fűzős derék, a buggyos ujjú fehér ingváll, a ráncolt alj és kötény. A lányok ívelt pártájáról, illetve az asszonyok kerek főkötőjéről alácsüngő hosszú fátyol az udvari gála maradványa. Az öltözéket a szintén panyókára vetett mente egészíthette ki, s régies, historikus ízlésű ékszerek, kitűzők, csüngők. A ruhaderék és a szoknya formája szinte mindig idomult a napi divatvonalakhoz.

A reformkorban lelkes szabók megalkották a díszruha hétköznapi, egyszerűbb változatát, hogy a viselet is a honszeretetet hirdesse. A mindennapokra ajánlott férfiöltözék sötétvörös, sötétkék, a hatvanas években inkább fekete tükörposztóból készült, s formái még inkább keverték a napi divatot a történelmi nosztalgiával. A keskeny álló gallérú, zsinórozott, combközépig érő dolmányt atillának, felálló gallérú, hosszabb változatát zrínyinek hívták. A dolmány és a mente keverékét, egy hosszabb testhez álló, kettősujjú kabátféleséget kazinczynak nevezték. Mente helyett kedvelt volt a szűr szabású Deák-köpönyeg, és a hosszú, bő, zsinórozott télikabát, a buda is. Az öltözéket egy visszahajtott karimájú kis pörge csikós kanász-, egyes vidékeken Kossuth-kalap egészíthette ki süveg helyett, a szintén Kossuthról elnevezett körszakállal egyetemben.

A hölgyeknek sem volt nehéz a XVII. századi formákat a neobarokk, neorokokó divat vonalaihoz igazítani. A hatvanas évek elején derekukat fűzés karcsúsította, a divatos kalapkák helyett főkötőt, sőt Kossuth-kalapot hordtak. A bő hátú pelerinek mente, esetleg szűr szabásúak lettek, gazdag zsinórozással. S ha mégsem magyaros szabású ruhákban jártak, akkor a színválasztással igyekeztek hazafias érzelmeiket kifejezni: A fehér ruhákat piros és zöld csíkok, zöld száron piros rózsabimbók, a piros ruhákat fehér virágos, zöld leveles díszítések ékesítették.

A visszaemlékezések szerint 1859-ben kerültek elő a ládafiából a zsinóros ruhák. „Holt írók csontjaiból nőtt ki különben a reménynek ez a virága. Kazinczy születésének százéves évfordulójára rendezett ünnepeken izmosodott a hit, majd Berzsenyi-ünnepélyek nevelték, amelyeken magyar ruhában, mentésen, kardosan jelentek meg az úri rendek, az asszonyok pillangós főkötőben, kisasszonyok ingvállban, pártával a fejükön…Eleinte csak ünnepélyeken szerepelt, de mikor néhány fiatal főúr, Keglevich Béla gróf, Eszterházy István, a báró Balassa fiúk az utcára is kivitték, maga Jókai is atillát és szűk nadrágot húzott, Jókainé pedig a Melinda pruszlikban jelent meg a Váci utcán, aminőben százszorta szebb minden asszony” – írja Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című művében. Jókai az Üstökösben (elég gyenge) versben dicsőítette a magyar viseletet:

„Régi mente, régi kalpag,
Kik honért éltek, haltak,
Feltámadnak hát megint.”

Magyaros szabású divatrajz 1860-ból
A Nefelejcs c. lap melléklete.
A jobb oldali nő szűrszabású kabátban, a középen álló férfin Buda nevű kabát, a fején csikóskalap, hasonló a bal oldalon álló nő kalapja is.
Magyar ruhás férfi, 1860 körül
Eredeti fotó
Magántulajdon

1860 körül már mindenki magyar ruhában járt. Igaz, a jogászifjúság vadászott a cilinderekre és a frakkokra, s egyáltalán nem riadt vissza egy kis utcai botránytól, verekedéstől. A békesség kedvéért így még azok is felvették, akik húzódoztak a tulajdonképpen túl meleg és kényelmetlen atillától. Viszont gyakran keverték a „német” (azaz európai) darabokat. A szalonkabáthoz magyar zsinóros csizmanadrágot csizmával, atillához pantallót viseltek. Sőt, volt a pantallónak olyan változata is, amely alul zsinórdíszes volt; Jókai szerint: „pisli ungrisch, pisli deutsch” amit „kisit matyar, kisit német”-nek fordíthatunk.

Természetesen a magyar hazafiak külföldön is nemzeti öltözékben jártak, még akkor is, ha egy szót sem tudtak magyarul! Herczeg Ferenc írja visszaemlékezéseiben, hogy sváb nemzetiségű nagybátyja Velencében szűr szabású kabáttal, zsinóros atillával keltett feltűnést. Hamarosan lelkesen tudatták vele, hogy van egy másik zrínyit viselő, ezüstfokost lóbáló atyafi is a lagúnák városában. A két földi azonban sokáig bujkált egymás elől, míg végül a Szent Márk téren szinte egymásba botlottak. Guszti bácsi kényszeredetten fordult a másik magyarhoz: „Entschuldigen’s sind Sie auch ein Ungar?”, mire a másik megkönnyebbülten felelte szintén németül (mert újvidéki szerbként ő sem tudott magyarul), hogy igen, ő is magyar. „De ki beszélt akkor Pesten magyarul? csak a jurátusok és az írók” – fejezte be a jellemző anekdotát Herczeg Ferenc.

A kiegyezés után a magyar ruha iránti általános lelkesedés lelohadt. A hetvenes években szinte évente változó bonyolult női divattal nehéz egyeztetni, a férfiak pedig megunták. Elsőnek állítólag az egyik úttörő, Keglevich Béla jelent meg egy bálon ismét frakkban, de már 1870-ben az egri jogászbálon a tudósító szerint: „A joghallgató ifjúság öltözéke kb. egyenlő arányban magyar és német volt, de ha szigorúan számítás alá vesszük, talán még többen repülték át termünket frakkszárnyakon, mint a szégyenelt és megvetett [sic!] elegáns nemzeti öltözékben.”

A vidéki, 48-as érzelmű, függetlenségi párti nemesség azonban sokáig, szinte az első világháborúig ragaszkodott hozzá. Nagy Endre írta le, hogy a kilencvenes évek második felében hogyan várták országjáró körútján az Európából hazatért Kossuth Ferencet: „Ott volt a két szomszédos kerület országgyűlési képviselője: Illyés Bálint és Papp Gábor… Mindketten fekete atillában voltak, lakkos, rámás csizmában. Aztán ott volt Báránd község bírája, Futó Jeremiás, nyolcvankét éves, öles termetű ember szép piros orrával, tömött bajuszával fekete ünneplő ruhában, panyókára vetett mentével.”

Hasonlóan képzelték el a nagy Kossuth fiát is. „Találgatták, hogy milyen lehet, és megállapodtak benne, hogy biztosan apjához hasonlít; egy szép szál ember, aranyszőke hajjal, világító kék szemmel, arcát Kossuth-szakáll keretezi, hasított ujjú zsinóros Zrínyi-kabát van karcsú derekán, ezüst karmantyús csizma a lábán.” Nagy volt az atillás urak megrökönyödése, amikor a kövérkés Kossuth Ferenc kifogástalan európai eleganciával jelent meg: cilinderrel, fekete redingote-ban, méghozzá sárga posztókamásnival, sárga kesztyűvel! „Bárándon csökönyösen ismétlődő fekete-sárga színeivel úgy hatott, mint egy begöngyölített osztrák zászló.”

1888-ban a magyaros zsinórdíszítés ismét megjelent a női divatban, de a történelem furcsa fintoraként Bécsben, ahol Ferenc József trónra lépésének negyvenéves jubileuma alkalmával felelevenítették 1848 módiját. A huszáros vitézkötéses paszomány, a század végéig egyik legkedveltebb díszítése maradt az angolos kosztümkabátoknak.

Az 1900-as évek elején több kísérlet is történt a hétköznapi, magyaros férfiviselet felelevenítésére. 1903-ban egy ismert iparművész, Lakatos Artúr tervezett egy zsinórozással díszített zakóöltönyt, olyan „pisli ungrisch, pisli deutsch” típusút. A honi ipart, magyar gyártmányokat lelkesen támogató 1906-os tulipán mozgalom is pártolta, ugyanolyan eredménnyel, mint a többit: „Ne vegyen senki idegen árut! ez volt a mozgalom jelszava; jelvénye pedig egy zománcozott pici tulipán, melyet mindenkinek mindig viselnie kell, aki honfi vagy honleány, és bármely boltba belép, csakis magyar gyártmányt szabad vennie. Ó! ez hatalmas fegyver lesz az osztrák ipar ellen! Sok lelkes beszéd, dicsérő vezércikk és büszke önérzet származott ebből. Valóságos eredmény azonban kevés, hiszen a kereskedőknek is volt annyi eszük, hogy ha nagyon kérdezgették, a brünni posztóra, lyoni selyemre vagy osztrák vászonra ráfogták, hogy magyar gyártmány” – írta le a kortárs Bánffy Miklós a mozgalom gyors sikerét és még gyorsabb bukását, amit még siettetett, hogy kiderült, a szép piros, fehér, zöld színű jelvényt is Bécsben készítették!

A díszruha nem vesztette el népszerűségét. A férfiak minden jelentősebb esemény alkalmával hordták. A honfoglalás ezer éves évfordulójának ünnepségeire különlegesen pompás női ruhák készültek vagy lettek átalakítva a régi darabokból. Egész Európa a nagyszabású rendezvényekre figyelt, a lapok részletesen ismertették a káprázatos öltözékeket. A következő nagy reprezentálási alkalom 1916-ban IV. Károly megkoronázása volt, amit „sajnos” egy háború veszélyeztetett. A Társaság című lap azonban mindenkit megnyugtatott: „A háború parancsolta egyszerűség mellett is pompázatos és felejthetetlenül ragyogó lesz a koronázási menet, amely a királyt a Várpalotából a koronázó templomba kíséri.” Az urak és hölgyek elővették a családi kincstár legszebb darabjait. Girardi József hat hét alatt 163 öltözéket készített el, köztük Zita királyné díszruháját is.

Csak egyszer támadt némi zavar, mégpedig a rendező, Bánffy Miklós gróf, az Operaház intendánsa, a nagyszerű képzőművész és író, későbbi külügyminiszter jóvoltából. A koronázás befejező aktusaként ugyanis aranysarkantyús lovagokat avattak, amire így emlékszik vissza: „Előbb a nagy nevek jöttek, a nagy gálák, azután az én embereim. Tudniillik úgy határoztak, hogy a háború legszebben dekorált tisztjeit is lovaggá ütik. Ezeknek persze nem volt díszmagyarjuk, ezeket nem kellett felöltöztetnem, hiszen a koronázás kosztümtervezője is voltam. Rögtön tudtam, mit kell tenni. Nem öltöztetem fel őket. Jöjjenek úgy, ahogyan vannak, jöjjenek úgy, mintha a lövészárokból jönnének, csukaszürkében, kikefélve, de kopottan, foltozottan, összevarrt bőrövekkel, megbarnult szíjakkal, lövészárkot látott bakancsban. És jöjjön be velük a koronázó templomba a harctér, a sáros, vizes éjszakák, az ágyúszó és a légnyomás, csillogjanak a blúzokon az arany és ezüst vitézségi érmek, azok az érmek, melyekhez annyi vér és halál tapad.”

Az első világháború

„A jelenlegi háborús időknek megfelelően kicsiny, csinos, kettős zászló egészíti ki az egyszerű kalapot díszítő tolltűzéket… Ehhez hasonló zászlócskákat bármilyen kalapra feltűzhetünk s ezáltal háborús jelleget adunk neki!” – tanácsolta a korszak legnépszerűbb divatlapja, a Divatsalon, 1914 novemberében a hazafias hölgyeknek.

A hölgyek egyébként is igyekeztek a háborúhoz alkalmazkodni. Lelkesen kötögettek – társaságban is – érmelegítőket és meleg sapkákat a fronton harcoló katonák számára. Arany ékszereiket vasra cserélték az Auguszta főhercegnő által patronált segélyalapnál. Főleg azonban ápolónőruhát öltöttek, és izgatottan várták a frontról érkező első sebesültszállítmányokat! „Az utcákon fehér batisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat, nagy vöröskereszttel a karjukon valami titokzatos, de borzasztóan sürgős és fontos küldetésben” – írta Kaffka Margit a Két nyár című elbeszélésében.

A háború első hónapjaiban egyszerűbben, puritánabban illett öltözni. Nem magyar példa, de jellemző a korhangulatra, hogy a kislány Marlene Dietrich szép hosszú szőke haját, amelyet ünnepi alkalmakkor mindig laza hullámokba fésültek, most állandóan szoros copfba fonták. Édesapja eleste után pedig kifejezetten illetlennek tartották volna, ha kibontott hajat visel.

A halálhírek sokasodtak, s nyomukban a gyászruha modellek is a divatlapokban. „A gyászruha néma kérelem gyöngéd megértésért – hirdette 1915-ben a Divatsalon – Legyen egyszerű, de főbb vonásaiban mégis kövesse az uralkodó divatot.” A gyász szigorú szabályai azonban kénytelen-kelletlen fellazultak. Hiszen ha minden távoli rokonért az előírásos módon és ideig gyászt viselnek, a háború második, harmadik évében szinte mindenki feketében járhatott volna.

„Az angol lapok megállapítják, hogy az úri világ nyári divatja korántsem olyan eleven színű, mint az előző években volt… Nincs tarka divating, színes nyakkendő, fehér flanelnadrág. Az utca képe egyszínű lett: csukaszürke”- írta a Szabó Hírlap 1915-ben. A csukaszürke vagy földszürke (Feldgrau) az új típusú katonai egyenruhák színe, mely jelképe is lehetne a XX. századi, minden eddiginél gyilkosabb háborúnak. A régi, elsősorban személyes bátorságot és ügyességet kívánó harcokhoz ugyanis a férfiak felékesítették magukat, a hősök nem elbújni, hanem kitűnni akartak. A férfidivat egyhangúságában egyedül a katonai egyenruhák őrizték meg színességüket. Az új háborúban ez a feltűnés értelmetlen halálhoz vezet: „Az egyik válogatott huszárezredet úgy vetették harcba, mintha még mindig a tizenkilencedik századbeli hadviselés módszerei volnának érvényben: kék atillában, piros nadrágban indultak rohamra, a kivont kardokon szikrázott a napfény – és az orosz gépfegyverek úgy kaszálták le az egész ezredet, mint az aratók az érett gabonát” – olvashatjuk Károlyi Mihályné visszaemlékezéseiben.

Az új egyenruha nem csupán abban segítette a földbe vájt árkokban meghúzódó katonákat, hogy beleolvadjanak a környezetükbe, de kényelmesebb szabású is volt, ami gyorsan hatott a polgári férfi-, sőt a női divatra is. A Divatsalon lelkesen üdvözölte ezt a tendenciát: „Még az olyan férfiak is, akik életükben soha nem fogtak puskát a kezükbe és lovon se ültek soha, lovaglónadrágot és övvel a derékhoz szorított zubbonyt viselnek, lábikrájuk köré posztópántot csavarnak… a hölgyek, akiknek különben is tetszik az egyenruha, eleinte csak megbámulták, később pedig utánozták a férfiak új divatját… ők sem botorkálnak hosszú ruhában és ők is zubbonyszerű derekat viselnek…” Annál is inkább, mert a bevonuló férfiak helyett dolgozó nőknek egyszerű, sok zsebbel ellátott, sima ruhára van szükségük. Sőt a fronton tevékenykedő ápolónők nem csupán térd alá érő szoknyát, de térdnadrágot is hordtak. Ott ugyanis nem divatkérdés, hanem a gyakorlat megkívánta szükségszerűség a nadrágviselet.

Egyszerű ruhácskák katonai egyenruhamotívumokkal
Rajz a Divatsalonban
XXVIII (1914/1915)/8., 3. p.
Betegápolónők részére
A frontra menő ápolónők számára ajánlott modellek a Divatsalonban
XXVIII (1914/1915)/2., 15. p.

Az első megdöbbenés után lassan kezdték megszokni a haza határain túl folyó háborút. 1915-1916 telén ismét megélénkült a társasági élet, mégpedig hazaszeretetből, legalábbis A Társaság című lap szerint: „Magyarországon egyetlen emberfia sem jár lehorgasztott fővel. Ezt kifelé is tőlünk telhetően és a legaprólékosabb részletességgel dokumentálni hazafias kötelességünk…” Tehát elegánsnak lenni honleányi kötelesség!

A háború ugyanakkor jó lehetőség a hazai ipar védelmére: „A női szabók egyesülete kimondotta, hogy női szabóságunk függetleníteni fogja magát az idegen befolyástól és megteremti a budapesti divatot” – közölte 1914 végén a Magyar Iparművészet. Mangold Béla Kolos, az angol elegancia hazai „pápája” viszont éppen ellenkező veszélytől óvott 1915-ben a Szabó Hírlapban: „Nem várhatja senki sem, hogy azért, mert mi most Angolországgal hadilábon állunk, az angol alapeszmén felépült öltözködési módunk egyszerre megváltozzék vagy megszűnjön.”

A divatlapokat lapozgatva azonban más érdekes összefüggéseket is találunk: „Nagy politikai események mindig befolyással voltak a divat fejlődésére, kialakulására. Ugyanezt látjuk most is, midőn a bolgárokkal és törökökkel egyesülve kell küzdenünk majdnem a fél világgal szemben, az új szimpátia, mely minket e keleti népekhez vonz, megnyilatkozik még a női öltözetben is, és itt-ott látjuk feltünedezni a bolgár és török hatást. Törökös a nagyon bő alj, mely fent a most divatos zsebekkel kidudorodik, a törökök bő nadrágjaira emlékeztet, viszont bolgár motívumokat látunk a tarka hímzésekben, melyek újabban a női ruhák legkedveltebb díszítéseit képezik.” – írja a Divatsalon 1916-ban. Nem először fordul elő, hogy egy háború a divatban új ötleteket hozott. Az 1905-ös orosz-japán háború „adta az ötletet” a japán kimonók ujjszabásának utánzására (japán ujj), s az 1912-es balkáni háború irányította a figyelmet a bolgár háziipari munkákra, melyek hatására a magyar népi hímzés is előtérbe került.

Hogy az egyre bővebb szoknya, az ún. háborús krinolin a törökös hatásra növekszik-e vagy a neobiedermeier indíttatására, tulajdonképpen lényegtelen, hiszen terjeszkedésének 1916 után határt szabott a háború természetes következményeként fellépő anyaghiány. A Divatsalon 1916 elején még megnyugtatta olvasóit: „egyelőre úgy áll a dolog, hogy a szövetkelmék, különösen a gyapjú, sokkal drágább lesz, viszont a selyem, amelynek anyagát nem használja a hadsereg, túlságosan drága nem lesz”. 1916-ban az ismert írónő, Tormay Cecil, előkelő mágnáshölgyekkel együtt, megalapította a Fényűzés Elleni Ligát. Érdemes programjukat felidézni: „1. A női ruházkodás fejében kiáramló aranyunk megállítása. 2. Szövet és bőrkészletünk nemzeti veszedelemmé fajuló pocsékolásának megakadályozása. 3. Ellenségeink átlátszó divatdiktatúrájának megdöntése.”

A harmadik pont azt sugallja, hogy Párizsban azért volt divat a bő szoknya, valamint a szőrme és a bőr, mert ezzel is gyengíteni akarták a szövetséges hatalmakat. Az, hogy az antant is anyaghiánnyal küzdött, nem tűnt fel a hazafias írónőnek.

Indítványukat lelkesedés fogatta, bár egy másik híres írónő, a Szikra néven publikáló Teleki grófnő kétségét fejezte ki az ilyen felbuzdulások sikerével kapcsolatban, s utalt a tulipán mozgalom csúfos bukására.

A Liga pályázatot hirdetett egyszerű utcai ruhákra, látogatóruhákra, estélyi öltözékekre és így tovább, feltételül kötve ki, hogy sötétkék vagy sötétszürke szövet nem használható, csupán bársony vagy selyemszövet. (Mint állítólag Mária Antoinette, aki az éhezőktől azt kérdezte, ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot!) Kikötötték a felhasználható anyagmennyiséget is: kosztümhöz például négy és fél méter, s azt, hogy a szoknya legfeljebb a földtől 20-25 cm-re érhet, annál hosszabb nem lehet! Rengeteg pályamű érkezett be, a szakértő zsűri (köztük a Nőiszabó Ipartestület két legtekintélyesebb tagja, Girardi József és Holzer Sándor) számos díjat osztott ki; a ruhák osztatlan sikert arattak, sőt talán túlságosat is, ha hihetünk a tudósításnak: „Munkatársunk, akit az érdekes kiállítás megtekintésére küldtünk ki a Nemzeti Szalonba, azzal a szomorú jelentéssel tért vissza, hogy nem felelhet meg kötelességének… Egy olyan kiállítást látott ugyanis, amelynek címe és tartalma teljesen ellentétben áll egymással… A fényűzés ezekben az angol és francia nagystílű alkotásokat utánzó kreációkban vígan, sértetlenül tenyészik tovább…” – írta a Divatsalon. S mindjárt tanácsot is adott, mit tegyenek a valóban takarékoskodni kívánó hölgyek: „Adják oda az 1916-17-re előirányzott ruhaköltségeiket az erdélyi magyar gyermekek megsegítésére. A régi ruhák átalakításával, felfrissítésével még mindig igen szépen fogják szolgálni azt a másik, nem kevésbé fontos célt, hogy a női ruházkodásból élő munkásoknak is kenyeret adjunk.”

A Fényűzés Elleni Liga 1917 elején szép csendben kimúlt. Senki sem siratta, mert ekkor már igen szorongatóan jelentkezett az anyaghiány. „Az uralkodó szövetszükséglet miatt az aljak lényegesen szűkebbek lettek és a kabátok rövidültek”- jelentette a Divatsalon. Németországban sásból próbáltak szövetet készíteni, s 1917 februárjában a Szabó Hírlap egy új szövet, a papírflaush megjelenéséről tudósított, melynek egyik szála pamut, másik papír. A Divatsalon 1918-ban még fiúöltönyök számára is ajánlotta az új anyagot, „de csak akkor, ha nem teszik ki azokat az időjárás viszontagságainak”. Papírból készült a fronton harcoló katonák egyenruhája is, sőt az orosz télbe készülő bakák bakancsának talpa is! Mert hiánycikk a bőr is, a cipő is. A Divatsalon „a mindegyre nehezebbé váló cipőkérdés teljes és diadalmas megoldására” három erdélyi úrinő, Béldy Pálné, Ádám Éva és Szentkereszti Mária módszerét ismertette, az otthon régi bőrökből, filcből, spárgából, fából stb. elkészíthető cipőkhöz.

A háborúnak 1918-ban vége, de a gondok nem szűntek meg. Bár a hölgyek új ruhaanyaghoz jutottak, mert a katonai zubbonyokat is átalakíthatták, a divat és vele a szabóipar még évekig pangott. Érdekes módon az őszirózsás forradalomra és a Tanácsköztársaságra csak néhány apróság utal: a Divatsalon címlapján kertészlányt láthatunk, s a lapok az úrinők helyett a pesti asszonyok számára ajánlották a modelljeiket, amit valószínűleg az események rövidsége magyaráz. Annál inkább érződik az ellenforradalom hatása: „Az 1920-as esztendő a féktelen izgatás, a gyűlölet és az ellenségeskedés esztendeje volt” – ismertette 1921-ben a Szabó Ipar, a Férfiszabó Ipartestület lapja az ágazat nehéz gazdasági helyzetének fő okát.

A valutahiány miatti behozatali korlátozások állandósították az anyaghiányt: „Hogy mi lesz az idei tavaszi szezon divatos színe és anyaga?… az, ami van! Már nem a háború előtti időket éljük, amikor ha elmúlt az évad, vele együtt kimúlt, meghalt divatos színe, anyaga stb. Most olyan nehéz a behozatal, hogy meg kell elégednünk igenis azzal, ami van”- nyilatkozta a Nemzeti Újság 1924. február 10-i számában egy belvárosi selyemkereskedő.

De sok minden más is megváltozott. A véres háború gyökerestől felforgatta az addigi polgári értékrendet, életszemléletet. A harcok alatt a fiatalok megtanulták élvezni az életet, s nem hajlandók visszatérni a patriarchális rendbe. A merev erkölcsi szabályok fellazultak, az ifjúság elvetette a szülők kötelességtől vezérelt életmódját – szabadabban és vidámabban akart élni.

A magyar ruha feltámadása

„A csöndes, gyászoló magyar otthonokban ma nincs tánceste, zajos vigadalom, még csak ötórai tea sincs”- írta a Divatsalon 1921-ben. A trianoni szerződést, az ország kétharmadának elvesztését gyászolta a magyarság – látványos eszközökkel is. Így pl. ekkor sok fekete selyem férfidíszruha készült – a gyász jeleként. A sértett nemzeti önérzetet pedig a hétköznapi magyar viselet felélesztésével próbálták helyreállítani. 1920-ban a Nőiszabók Országos Szövetsége pályázatot írt ki magyaros ruhákra, de az ötlet nem aratott nagy sikert. A kislányokat viszont szívesen öltöztették magyaros ünneplőbe: fehér, buggyos ujjú blúzba, piros selyem fűzött mellénykébe, fehér, húzott szoknyába alul nemzeti színű csíkkal, a fiúkat zsinóros mellénybe, nadrágba. A húszas évek közepétől az iskolai egyenruhák is magyaros szabásúak voltak.

A magyar viselet elterjesztésének két élharcosa volt. Az egyik az Operaház jelmeztervezője, Szunyoghné (később Zsindelyné) Tüdős Klára, aki 1933 júniusában az Ipartestületben tartott előadást A nagyvilág divatjának magyarosítása címmel; a másik dr. Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár, aki 1933-ban a Társadalmi Egyesületek Szövetsége (TESZ) keretében pályázatot hirdetett magyar gyárak anyagából készülő ruhákra: „az európai stílusú viseletet akarjuk magyaros viseletté átalakítani”. A divatverseny óriási sikert aratott, több mint 200 kitűnő modellt küldtek be. Ferenczy 1934-ben megalakította a Magyar Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságát, melynek nevében 1934-ben és 1936-ban nagy sikerrel megismételte a pályázatokat.

"Páratlan a magyar"
Mohácsy Pál terve a Magyaros Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságának pályázatára
MNM Textilgyűjtemény

Kosztüm magyaros motívumokkal
Terv a Magyaros Öltözködési Mozgalom pályázatára

Fries Erzsébet: Estélyi ruha sárközi hímzéssel.
Terv a Magyaros Öltözködési Mozgalom Országos Bizottsága pályázatára
MNM Textilgyűjtemény

Ferenczy visszaemlékezései szerint Hitler hatalomra jutása késztette őt és baráti körét (köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét) egy németellenes, a reformkorihoz hasonló ruhamozgalom elindítására. Sikerük azonban főleg a női divat terén volt átütő. Ennek oka, hogy nem a már meglehetősen elkoptatott történelmi viseletet kívánták leporolni, hanem az addig alig ismert népviselet formáit, díszítéseit egyeztették a napi divattal. Ez nem volt nehéz, hiszen a matyó vagy kalocsai hímzés virágai hasonlóak voltak a korszakban divatos art deco stílus ornamentikájához, arról nem is beszélve, hogy a nagy párizsi divatházak is érdeklődéssel fordultak a különböző népek motívumkincse felé. „A ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre” – árulta el sikerének titkát Tüdős Klára 1937-ben, amiből az is kiderül, hogy a divat nem lehet a szó politikai értelmében „nemzeti”, csupán megújulhat, egyénivé válhat a népi mintakincs felhasználásával.

A férfiak öltözeténél nem is sikerült a „nemzetiesítés”. Azt, amit a tervezők ajánlottak – szintén „pisli ungarisch, pisli deutsch”-szerű sötét, zsinórozott zakót, a bocskait vagy kissé modernizált szabású merev és meleg atillát a pantalló alján a zsinórdíszt – a férfiak túlnyomó része idejétmúltnak és kényelmetlennek találta. „Lealázó érzés, hogy a magyar kész életét áldozni a hazáért, de azonkívül a legkisebb kényelmetlenséget is elviselni a legszentebb nemzeti érdekek érdekében nem hajlandó” – bosszankodott Ferenczy harcostársa, az ismert festő, Glatz Oszkár 1942 januárjában a Muskátli című kézimunkaújság hasábjain. De még Bajcsy-Zsilinszky Endre is csak akkor vette fel magyaros szabású öltönyét, ha a parlamentben fel kívánt szólalni.

„Az az elgondolás, hogy mindenki magyaros ruhában járjon, éppen olyan túlzás, mintha azt kívánnánk, hogy ezentúl csak paprikáscsirkét, gulyást, töltöttkáposztát, szóval csak magyaros ételeket együnk”- berzenkedett 1936-ban a Magyar Divatipar az új hullám ellen. A legpontosabban Muhits Sándor fogalmazta meg 1944 márciusában [!] a magyaros férfiviselettel szembeni ellenérzést: „Ellentétben a rapszodikusan változó női divattal, a férfidivat lényegében 80-100 éve megállapodott annyira, hogy ma valóságos egyenruhává merevedett… A nemzetközi városi férfiviseletben lassanként az individuális változások utolsó lehetőségei is eltűnnek. Az elegáns férfi ruhatárából kimaradoznak a színes szövetek éppen úgy, mint a szövésmóddal feltűnően mintázottak. Minden szürke és fekete. Az ing és a nyakkendő is alaposan megszelídült. Nos, ezt a ruhát magyarrá keresztelni nem lehet semmivel sem. A magyar viselet leghevesebb rajongói is túl vannak azon, hogy a pantalló alsó szárát, a kabát gombtáját sujtással cifrázni, több mint esztelenség…” Azt az ötletet, amely a népviselet formáinak elterjesztését szorgalmazza, kifejezetten nevetségesnek tartja: „Megengedem, kolosszális sikerünk lenne, ha egy szép napon képtelenül grandiózus operett-tablóban prezentálná magát az idegen, sőt IDEGEN előtt! Te jó Isten! Hogy néznék én ki, mint nemes Veszprém vármegye szülötte »à la inszurgens« szabott darócruhába bújtatott lottyadt termetemmel, karakánul vállamra vetett veszprémi cifraszűrrel ropnám a Lambeth-walk-ot.”

Ugyanakkor azt javasolta, hogy az egyenruhák szabásában érvényesüljön a magyaros jelleg. Ezt az ötletet – sajnos – már előzőleg is felkarolta több szélsőjobboldali szervezet. A magyaros ruhamozgalom németellenes iránya háttérbe szorult, s a nacionalista, fajvédő érzelmek kifejezője lett. Ennek eredményeként a magyar viselet soviniszta, fasiszta bélyeget kapott, méltatlanul, hiszen nem tehetett arról, hogy a nemzeti, történeti hagyományokat embertelen eszmék szolgálatába állították.

A második világháború

„A legszebb szerep ismét az érmelegítők kötése” – hirdette 1941-ben a Színházi Magazin, s mindjárt be is mutatta Lázár Máriát, Bulla Elmát, Dayka Margitot, és Lukács Margitot e szerepben. A dámák is kötöttek, amíg a divatszalonban próbára vártak, a házi teákon vagy baráti beszélgetések közben, hiszen a Főméltóságú Asszonynak, Horthy Miklósnénak „melegszívű felhívása” őket is mozgósította.

Ez a háború is eleinte hasonló tüneteket produkált, mint az első. A még működő párizsi divatházak közül Schiaparelli 1940 tavaszán „katonakabáthoz hasonló, férfias, hatalmas táskazsebes kabátjaival jelent meg a bemutatón” a Női divat című lap szerint. 1940 elején ugyancsak ez az újság a magyar termékek védelmét terjesztve „magyar üzletben magyar árut!” felhívással fordult a női szabókhoz és fűzőkészítőkhöz. De az anyaghiány réme is felbukkant: „ha bizonyos cikkekben nehéz is jelenleg az áruellátás, meggyőződésünk szerint ez tavaszra enyhülni fog, mert az összes cég a magyar és külföldi gyáriparral karöltve mindent elkövet, hogy megfelelő mennyiségű áru álljon a fogyasztó közönség rendelkezésére” – igyekezett megnyugtatni mindenkit az egyik legismertebb szövetüzlet, a Szénássy és Hoffmann igazgatója. A megnyugtatás azonban nem sikerült tökéletesen, mert a Női divat szerint szinte „áradatszerűen lepte el a közönség az egész magyar divatfrontot”. Néhány számmal később viszont egy furcsa pletykát cáfoltak: „Nem lesz női ruha szabványosítás – mondja Kelemen Móric a Racionalizálási Bizottság igazgatója –, szó sincs szabványosításról, legfeljebb egyes ruhák tipizálásáról, elsősorban a férfi ruháknál és a téli és más kabátoknál.”

Németországban és Hollandiában már 1940-től bevezették a ruhajegyet. Nálunk 1941-ben a cérnát, majd a bélésárut, vatelint adták jegyre. A Muskátli híradása szerint azonban a szabókon nem fogott ki a hiány: „a téli divat legáltalánosabb, legdivatosabb díszítési módja a gyöngy és flitterhimzés. A »miértre« itt a válasz: a fonalhiány! A divat irányítói, tervezői nem ismernek hiányt, mert mindent tudnak ötlettel pótolni.”

Budapesten még csak fonalhiány volt, Párizsban viszont már komolyabbak voltak a gondok. A Lanvin-ház kerékpárruhát tervezett, hozzávaló nagy bevásárlótáskával, mivel szállító járműként csak a bicikli állt rendelkezésre, otthonra pedig báránybőrrel bélelt háziruhát, mert a fűtőanyag is elfogyott. A Riviérán még rosszabb volt a helyzet, a vitorlák vásznaiból varrtak ruhát, és spárgából kötözték a szandálok talpát.

1941 telén Budapesten is riadalom keletkezett a divathölgyek körében a magánautók, taxik betiltása miatt. Hogyan menjenek hosszú estélyi ruhában operába, hangversenyre gyalogosan? „Rövid, sportos, trotőrruhában viszont nem illik megjelenni, arról nem is beszélve, hogy még a hangulatot is elrontaná az ily helytelen öltözködés” – panaszkodott a Színházi Magazin. „Divathölgyeink ezirányú aggodalmát sietünk elosztani – írta 1942 januárjában a Női divat –, mert hála divatkreátoraink éberségének és rendkívüli találékonyságának, máris megoldást nyert ez a fogas kérdés, mégpedig elég egyszerűen, nagyon célszerűen és ami a legfontosabb, oly módon, hogy a hölgyek minden bizonnyal nagyon meg lesznek vele elégedve”. A megoldás azonban nem az volt, hogy mellőzzék a szörnyű véráldozatokat és szenvedést okozó embertelen háború idején a reprezentálást, hanem a „rövid estélyi ruha, amely megfelelően megkreálva, elkészítve és díszítve teljesen pótolja a hosszút, és minden körülmények között lehetővé teszi az autóbuszon, villamoson, sőt még a gyalogosközlekedést is”.

„Gazdaságos, takarékos és célszerű. E három irány úgy látszik, hogy nem csak állandósult, hanem mindinkább még fokozódik is a női divat arcvonalán”- olvashatjuk a Női divat 1943. évi 7. számában, ami ha burkoltan is, a mindinkább fokozódó nehézségekre utal. 1944 októberében viszont már kénytelenek beismerni, hogy mind többet kell a régi ruhákat átalakítani, hiszen nem kapható új anyag.

A következő hónapokban a divathölgyek körében sem az keltett pánikot, hogy nem tudják hosszú estélyi ruháikat viselni. Megszűnt a Női divat című lap, s megszűnt a divat is – hosszú éveken keresztül a háború után is a „divat arcvonalán” az anyaghiány uralkodott.

A MŰVÉSZET

A historizmustól az art deco-ig

„Makart nőibe szerelmes volt Bécs, Margittay Tihamér modelljei után sóhajtozott a magyar gazdatiszt. Reznicek báli szépségéért rajongott a gimnazista fantáziája.” A Magyar Iparművészet 1927. évi 4. számában a „Krónika” rovatban megjelent kis glossza megállapítása igaz. A három alkotó művészi kvalitása, jelentősége, stílusa eltérő, ami összeköti őket, az a divatra gyakorolt hatásuk. Makart a nyolcvanas évek Bécsének nagyon divatos, igen nagy tudású festőfejedelme; Margittay Tihamér a budapesti szalonok kedvence az 1890-es években, akinek édeskés zsánerképei ma már senkit sem lelkesítenek, míg Reznicek az új stílust, Jugendstilt követő Simplicissimus nevű német képújság briliáns grafikusa, az 1900 körüli nőtípus megfogalmazója.

Frantisek von Reznicek: A kék keringő
Metszet a Simplicissimusból
Mind a nőalak, mind a férfi jellegzetes típusa az 1900 körüli szépségideálnak.

A nagy művészetek stílusainak befolyását olyan periferikus területen, mint a divat, nyomon követhetjük az egész viselettörténetben.

A historizmus a neobarokk és neorokokó formák felidézésével jelentkezett – szinte kizárólag a női divat területén. A szép hullámos, kontyos frizurák, a karcsú, fűzött derék, a bő, krinolinos szoknya a XVII-XVIII. század viseletének újraéledése, korszerűbb technikai eszközöket használva: így például fémpántok helyett halcsontból készültek a vállfűző merevítései, hajlékony acélpántból a szoknya abroncsai. A krinolint követő turnűr sem újdonság, már a XVII., majd a XVIII. században is hordtak hasonlót a hölgyek.

A nyolcvanas években igyekeztek mindenféle történelmi stílust egyszerre használni. A lakások berendezése – ez az ún. Makart-stílus – színházi díszletre emlékeztetett, a hölgyek pedig régi festményeket tanulmányoztak ruhatáruk megújítása céljából. „Híres mesterek képei a szó legszorosabb értelmében felelevenedve sétálnak a bálteremben” – jelentette már 1879-ben a Magyar Bazár. A divatlapok széles karimájú, tollal díszített Rembrandt illetve Rubens-kalapokat ajánlottak, a szögletes kivágást Medici-gallér keretezte, de volt Robespierre-, Mazarin-gallér és Stuart Mária-főkötő. A lényeget 1888-ban a Divatsalon fogalmazta meg: „valami meghatározott stylről nehéz volna beszélni idén, a jelszó: modern az, ami régi Nagy Károly óta”.

A reformruha-törekvések is először historikus mezben jelentkeztek. 1892-ben a Divatsalonban (illetve testvérlapjában, a Wiener Modéban) egy fűzőt nélkülöző, egyenes szabású, mell alatt elvágott „ampírruha” az úttörő. A divattudósítók szerint az ún. directoire-stílus a divat, de a hasonlóság inkább a francia forradalmat megelőző néhány év viseletével szembetűnő a habos mellkendő, redőzött övek, hátul enyhén kiemelt, sima aljak vonalaiban.

Végül az 1893-1896 közötti divat mintha az 1830-as évek biedermeier ún. homokóra-sziluettjét idézné fel.

Nyomon követhetjük az ekkor felfedezett japán művészet hatását is. Kézi festésű legyezők, szeszélyes rajzú, virágos mintájú párnák, paravánok jelentek meg 1880-tól kezdve, sőt 1888-ban még a kimonó is háziköntösként – egyelőre azonban kuriózumként. A hímzések szeszélyes faágai, madarai és virágai viszont a nálunk és Ausztriában szecessziónak, Németországban Jugendstilnek, francia nyelvterületen art noveau-nak nevezett új művészeti stílus előhírnökei voltak. „A legszebb ruhák jelenleg a hímzett bársonyruhák… Szalmasárga bársonyruhákra kék liliomok valók száraikon, melyek szirmai bársonyból vannak és graziózus rajzban teljesen utánozzák a természetes virágot. A derékon is szárastul pompáznak akképpen, hogy a leveles szárak a deréktól emelkednek felfelé és a kebel körül végződnek virággal…” – írta a Magyar Bazár című divatlap a párizsi újdonságokról 1890-ben.

A Budapesti Bazár című divatlap borítója 1904 februárjában.
A fejléc és a nőalak ruhájának díszítése az ún. geometrikus szecesszió stílusát követi.
Budapesti Bazár XLIV (1904)/10. (február)

A divattudósítás a szecessziós grafikák ornamentikáját idézi. A „graziózus rajzú” virágok, kanyargós ívek és az új stílus többi mintaeleme gyorsan meghódította a közönséget. De a legfontosabb, hogy átalakult a szépségideál is, mégpedig az iparművészeti alkotásokon és grafikában megjelenő lobogó hajú, vékony, hajlékony nőalakok nyomán.

1848-ban fiatal angol festők – William Holman Hunt, Dante Gabriel Rossetti, John Everett Millais – Rómába utaztak, és megalakították az ún. preraffaelita művészcsoportot. Mindenért lelkesedtek a művészetben, ami Raffaello előtt jött létre, erre utalt a választott név is. Vezetőjük, Rossetti, 1850-ben megismerkedett egy fiatal leánnyal, Miss Siddallal, akibe beleszeretett, és elhatározta, hogy nem csupán feleségévé, de a jövő szépségideáljáva is teszi. A lány a korízlés szerint inkább csúnya volt, mint szép. A haja dús, göndör és vörös (amit akkor kifejezetten csúfnak találtak, s púderrel igyekeztek a rőt árnyalatot tompítani), csípője keskeny, fiús, lábszára hosszú, csontos, melle apró, egyszóval teljesen ellentéte a divatos karcsú derekú, dús keblű és kerek csípőjű neobarokk ideálnak. Rossettihez csatlakozott Edward Burne-Jones, akinek asszonya Miss Siddalhoz hasonló típus volt, és William Morris, az új iparművészeti törekvések s a viselet reformjának is egyik élharcosa. Morris a páncélfűzővel és a krinolinnal szemben azt hirdette, hogy ami kényelmetlen, nem lehet szép! Bő, övvel a derékban lazán összefogott ingruhát tervezett, s azt tanította, hogy a női test plasztikáját lágy redőzéssel kell kiemelni. Harca – látszólag – sikertelen maradt, asszonyaikon kívül más nem öltözött ilyen, akkor még erkölcstelennek tűnő módon. De vásznaikon, majd barátaik, követőik alkotásain karcsú, lobogó hajú és ruhájú, átszellemült nőalakok uralkodtak, melyek a századforduló idején a képző- és iparművészet legkedveltebb motívumává váltak. Végül a nők megpróbálták a valóságban is utánozni ezeket a figurákat. Rossetti vágya teljesült: Miss Siddalhoz hasonló alak lett a szépségideál.

Az új művészeti stílus mindenre hatott. „Zelma a nagyobbik, s olyan szecessziós. Cigarettázik, és nem visel fűzőt” – jellemezte egyik hősnőjét Kosztolányi a Pacsirtában. „A nappaliban Bözsi ült középen, a csodaszőke babaleány – piros empire ruhájában mint százfodrú tömzsi mákvirág.” Kaffka Margit 1903-ban írt Új típusok című elbeszélésében nem csupán a nőalak, maga a hasonlat is szecessziós. Wolfner Pál az Új Időkben gúnyolta ki a „szecessziós udvarlást”, mikor az ifjak nem imádottjuk szépségét taglalták, hanem alig ismert misztikus indiai tanokat. Hatvany Lajos Urak és emberek c. regényében pedig egy szecessziós temetést ír le.

Henry van de Velde, a belga art noveau egyik legkiemelkedőbb alkotója és vezetője szerint „az új ritmus szabja meg, hogy az urak a szalonokban mélyebben kulcsolják össze kezüket, és kivágottabb mellényt hordanak, az szabja meg a hölgyek tartását, akik lejjebb viselik keblüket és derekukat, s ezáltal eltolódik sziluettjük hangsúlya”. A művész azonban ennél többet akart elérni, s William Morris nyomán, higiéniai és esztétikai elvek alapján teljesen át akarta alakítani a női öltözködést. „Biztos vagyok benne, hogy a nők is szeretnék öltözéküket művészi értelemben megújítani, s át merik hágni a divat törvényeit. Mert bátorságra van szükség. Nincs még egy terület, ahol az egyformaság az egyéniséget annyira elszürkítené, és semmiben sem olyan erős a társadalom zsarnoksága, mint a divat birodalmában. Az a nő, aki saját egyéni ízlése, egyénisége és személyisége szerint kíván öltözni, valódi szépségre törekedve kiteszi magát a gúnyos nevetésnek s annak a veszélynek, hogy nem tud háborítatlanul az utcára lépni” – írta Van de Velde felesége, Maria, az 1900-ban Krefeldben megrendezett reformruha-kiállítás katalógusának előszavában. Velde ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy felesége számára készítsen ruhákat. Harcostársaival, például Alfred Mohrbutterrel együtt tervezett öltözékeiket kiállításon mutatták be, és sajtótermékekben terjesztették. Velde a széles nyilvánosság előtt harcolt az egészséges, kényelmes és mégis esztétikus öltözködés érdekében; a női alak formáját követő szabásért, a szövetek anyagszerű felhasználásáért és a művészi színvonalú díszítésekért. A test szabadságát és a stílus uralmát hirdette. Az elvek érdekesek, saját korukban meghökkentőek, a modellek nagyon szépek, bár az uralkodó divat alapformáitól nem függetlenek: magas nyakú, fűző nélküli, egybeszabott vagy mell alatt elvágott, a test vonalát „S” vonalban lazán követő, hátul uszályos ruhák, csuklónál összefogott bő ujjakkal, gyönyörű szecessziós ornamentikával. A kor divathölgyének szemében azonban túl merészek, formátlanok voltak. Pénzügyi sikert nemigen arattak, de óriási volt a sajtóvisszhangjuk. Európa szinte minden jelentős képeslapja (nálunk a Divatsalon, Magyar Bazár, Magyar Iparművészet és Új Idők) foglalkozott velük. Némely elemet, mint az alul bő, csuklónál pánttal összefogott ujjat már 1902-ben átvettek a divatdiktátorok is. De a kortárs szemében harcuk haszontalannak tűnt. „Hogy valaki modern legyen, ahhoz először is át kell alakulni a divat által követelt méretre. Jó öreg Henry van de Velde, hogy nevet a női divat a te terveiden! Te szabadságot akartál a testnek és kényszert a stílus számára! A test átformálása az első és főparancsolata a jövendő divatnak” – írta a Salonblatt 1901-ben. A divatlap mégis tévedett. Van de Velde elvei néhány évvel később sikert arattak – ha formailag kissé más megoldásban is. „A toilett ma kifejezője az egyéniségnek. A ruha beszél, vallomásokat tesz viselőjéről… A művészet szolgálatába állott az asszonyi raffinériának, és így alkotódnak meg a modern toilettcsodák…”  A Színházi Életben 1912-ben megjelent divattudósítás szerzője mintha Maria van de Velde szavait fogalmazta volna át. Az elvek azonban nem csak papíron, hanem a párizsi divatrevükön is megvalósultak, mégpedig Paul Poiret, a divatkirály vezetésével. Poiret üstökösként robbant be a divat világába, magával hozva a legmerészebb képzőművészeti újító szellemet. A század elejének modern művészei – Picasso, Braque, Matisse – a barátai voltak, akiket pénzzel is támogatott. Sokat adott nekik, de sokat is vett át tőlük. A formai gondolkodást a kubizmusból, a tiszta erős színhasználatot a Fauve-nak, vadaknak nevezett festőktől, a japán művészetből a kimonóra emlékeztető szabást, s a Párizsban nagy sikert arató Orosz Balett-től – akiknek művészei szintén baráti köréhez tartoztak – az ikonok aranyát, a szőrmék, a mély tüzű nemes selymek szépségét, a keleti pompát. Rendszeresen utazott Bécsbe is, sokat tanult a Wiener Werkstätte, a Bécsi Műhely tagjaitól is. Ez a fiatal művészekből 1903-ban alakult csoport iparművészeti tárgyakat – bútorokat, használati tárgyakat, textilt, öveket, táskákat, 1907-től kezdve női ruhákat – készített eladásra. Geometrikus mintázatú dekoratív tárgyaik nagy sikert arattak, de egyenes vonalú, érdekes kosztümjeiket a közönség bizarrnak tartotta, s csak egy kis excentrikus ízlésű réteg vásárolta. Ennek ellenére hatásuk sokkal jelentősebb volt, mivel nem csupán Poiret-t ihlették meg, hanem az első világháború befejezése után a többi párizsi divatcéget is.

Divatrajz 1903 februárjából
Verlag der Bazar-Actien-Gesellschaft, Berlin

A szecesszió gyorsan meghódította a közönséget, s ugyanolyan gyorsan idejétmúlttá is vált. Utódja a nagyon sokrétű dekoratív művészet, az art deco, amely elsősorban iparművészeti stílus volt. Az art deco örökölte a látványosságra és egyidejűleg a konstruktivitásra való törekvés igényét. A teljesen egyszerű, tisztán szerkezeti megoldásoktól a gazdagon burjánzó virágos díszítésekig, sőt giccses ötletekig mindent magába olvasztott. Felölelte az ún. historikus irányzatokat is. 1908-1910 körül a neoempire-t, neobiedermeiert. Az előbbi hatására a derékvonal a mell alá csúszott, az utóbbi miatt 1915-1916 körül még a krinolin is fenyegetett. A húszas évektől kezdve újra a neobarokk lett a divat. Az új stílus, az art deco kezdetének időpontja bizonytalan. Hivatalosan 1925-ben „született” a párizsi világkiállításon. Ekkor azonban már „teljes harci díszben” jelent meg, előzményeit viszont már az 1910-es évektől nyomon követhetjük. Sőt, Poiret vagy a Wiener Werkstätte alkotásai is már a kialakuló art deco jellegzetes stílusjegyeit viselik magukon, tulajdonképpen az általuk alkotott formákból fejlődött ki. ”A mai divatlap modellje csavart derekával, fonott fekete hajfürtökkel, pirosan festett ajkaival, a szoknya szeszélyesen kígyózó vonalaival, kicsiny, szűk mellével egy hiperesztéziás kor gyermeke. Nem a divat fontos rajta, hanem az ötlet, nem a valóságérzet, hanem a szín-vonal-romantika” – fogalmazta meg Nádai Pál 1916-ban, a Magyar Iparművészetben az art deco érzékeny, eredetiségre törekvő irányát. Ugyanakkor már 1921-ben Londonban megjelent a viseletben is az absztrakció – a Rivain cég egyik modellje ugyanis „teljesen fekete-fehér, de középen elvágva.”

1925-ben úgy tűnt, a divatban is győzött a funkcionalitás. A ruhák egyenesek, a gomb, zseb nem dísz, hanem feladata van. A dekorativitás csak a fodros, gyöngyhímzéses alkalmi ruháknál jelentkezett, ezek a divattudósítók szerint neorokokó és neobarokk stílusúak, a mai szemlélő számára azonban szintén az art deco irányzat megtestesítői.

A modern művészek is felfedezték a rokonságot, s egyre többen foglalkoztak a viselettel. Párizsban Sonja Delaunay, a sikeres festőnő a kubista formákat próbálta a textilre áttervezni, Moszkvában az avantgárd festők futurista kollekciókat terveztek. A létrejött alkotások egyszerűek, kényelmesek, de saját koruk számára furcsák – majd az 1970-1980-as évek divatvonalai emlékeztetnek rájuk.

„A mostani irányzat az expresszionista festészet és szobrászat vonalvezetését vette át” – írta Fehérvári Aladár, az ismert Fischer szabóság üzletvezetője 1933-ban a Magyar Divatipar című újságban. Az érdekes, részekből szabott ruhák „tördelése”, szellemes összeállítása valóban némi expresszionista hatást mutat.

Végül a második világháborút megelőző időszak utolsó nagy divattervező csillagát, Elsa Schiaparellit barátai, Jean Cocteau, Salvador Dalí ihlették meg, mikor merész, szürrealista ötletekkel díszítette modelljeit. A kalap cipőt formáz, a kabátra emberi profil van hímezve, a gomb száj alakú stb. Ötletei meghökkentették közönségét, de széles körben csak az 1980-as években terjedtek el, amikor a szürrealista művészet eredményei a hétköznapi gondolkodás részévé váltak.

Népművészet

Az 1870-es évektől kezdve mind hazánkban, mind külföldön kezdték felismerni a népművészet gazdagságát és szépségét. Hazánkban az úttörő a kolozsvári takarékpénztár igazgatójának fiatal felesége, Gyarmathy Zsigáné Hóry Etelka volt, aki felfigyelt az igen nehéz körülmények között élő kalotaszegi parasztasszonyok hímzéseinek szépségére. Úgy vélte, hogy elkeserítő nyomorukon leginkább úgy tudna segíteni, ha ezt a kincset a nagyközönséggel is megismerteti. Bánffyhunyadon foglalkoztatni kezdte az asszonyokat, s az elkészült műveket kiállításokon és a sajtóban mutatta be. A század végére már 1200-an varrtak Kalotaszegen megrendelésre. Munkássága nyomán más tájegységek hímzésének báját is felfedezték. Hollóssy Mária a Felvidéken, Pozsony, Nyitra és Trencsén megyékben gyűjtött hímzéseket. 1892-től kezdve a Pozsony megyei Zifferen tanítványaival együtt utánozni kezdte, majd Izabella főhercegnő támogatásával megalapította a pozsonyi Izabella Háziipari Egyletet. A főhercegnő magyaros hímzésű ruhácskákban járatta gyermekeit, s – elsősorban saját előkelő társaságában – vevőket keresett és talált az egylet termékeire.

1896-ban a millenniumi kiállításon átütő sikert aratott a matyó szoba. Nyomában az előszobákban, nyaralók berendezésénél megjelentek a népi mintázatú bútorok, hímzések, eredeti tárgyak.

A népviselet is jelentkezett a divat perifériáin. A XIX. század második felében egy vidéki nyaralás tartozéka lehetett, különösen a fiatalok vették fel szívesen falusi tartózkodásuk alkalmával a környék viseletét. Otthon azonban legfeljebb csak egy fénykép emlékeztette őket „beöltözésükre”, ez a gesztus a városban már nevetségesnek tűnt volna.

A szecesszió – mint annyi minden mást – támogatta a népművészetet is. A népi motívumokat megnemesítve kívánta a divatos szabású blúzokon, kabátokon felhasználni. 1910 körül igen sok hímzett blúz készült valamilyen tájegység stílusában. Az Új Idők 1911-ben arról tudósított, hogy Pöstyénben londoni megrendelésre száz fehér selyem szűr szabású estélyi belépőt készítettek.

Az első világháború után az új funkcionalista divat egy ideig háttérbe szorította a népművészeti törekvéseket, bár az időközben Budapestre költözött Izabella Egyletben készültek magyaros hímzésű ruhatervek. Végül a harmincas években Ferenczy Ferenc és Tüdős Klára mozgalma nyomán elsöprő győzelmet arattak. Az eredeti népi motívumkincs hozzáértő terjesztője volt a Muskátli című újság is, amely a polgári otthonok kézimunka-kultúráját is szinte „népivé” formálta.

Színház, film

„A színésznő arra van predesztinálva, hogy újat és újat hozzon mindenben, és ő rajta keresztül kapcsolódik össze a színpad a divattal” – fogalmazta meg a közönség elvárását Berkovits Andor 1925-ben a Magyar Divatiparban, „A színház és szabóság” című cikkében.

A színház hosszú ideig a legújabb divat egyik legfontosabb bemutatóhelye, a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A nagy színházak a XIX. század végén már alkalmaztak jelmeztervezőt, de csupán a történeti darabokhoz.

Modern darabokhoz (kisebb társulatoknál a történetiekhez is) a színészek kötelessége volt a megfelelő toalett kialakítása. A színészektől elvárták, hogy teljes ruhatárral rendelkezzenek: a férfiak frakkal, zsakettal, szalonkabáttal, esetleg katonai egyenruhával, a nők a társasági és népszínművekhez alkalmas öltözékekkel. Jászai Mari írta visszaemlékezéseiben, hogy kezdő színésznő korában piros csizmát viselt egész télen, mert a színpadi szerepléshez szüksége volt rá, „civil” lábbelire viszont nem volt pénze. A társasági darabokhoz megkövetelték a káprázatos megjelenést, függetlenül a szerep lélektani mélységeitől. Teljesen elfogadott volt, hogy a primadonna csak a nyilvános főpróbán, esetleg csak a premieren vette fel a jelmezét, nehogy valaki túl korán leutánozza. A népszerű színésznők ruháit a közönség ugyanis mintának tekintette, és lemásolta. Egy korabeli anekdota szerint egy rendező nem volt megelégedve a főszereplőnő toalettjével, s amikor az azzal védekezett, hogy ez a legutolsó divat, a rendező kioktatta: „Éppen ez a baj, magának nem a legutolsó divat szerint kell öltöznie, magának kell megteremteni a legutolsó divatot!”

Sok színdarab is divatot teremtett. A Magyar Bazár 1887-ben a japán művészet sikerét a Mikádó című Sullivan-operettnek tulajdonította. Párizsban, majd Pesten a Chantecler című darab bemutatója után kitört a Chantecler-láz. A darab egy tyúkólban játszódott, csibéknek, tyúkoknak és kakasoknak maszkírozott színészekkel. Nyomában jelent meg a magas, kakastollakkal díszített, ún. Chantecler-kalap. Az Orosz Balett 1909-es párizsi vendégjátéka alkalmával a Pavillon d’Armide (Armide pavilonja) című darabban az együttes sztárja, Nizsinszkij egy gallérszerű nyakdíszt hordott, ami megihlette Cartier-t, a híres párizsi ékszerészt, s a hölgyek a következő évadban hasonlót viseltek „a la Armide”. Valószínűleg az 1910-ben Schumann zenéjére alkotott Karnevál című előadásuk az 1830-as éveket idéző jelmezekkel és díszletekkel hatott a biedermeier kultusz felelevenedésére is. Szerepük a prüdéria leküzdésében is jelentős volt, mert Nizsinszkij majdnem meztelenül, csupán egy ágyékkötőben táncolta a sikamlós témájúnak tartott Egy faun szerelmeit. Tánca azonban olyan elvont, olyan tökéletes volt, hogy mindenki elragadtatva csodálta. A női test szépségét hirdette a hírhedt félvilági táncosnő, Mata Hari, és a különcnek, de nem erkölcstelennek tartott Isadora Duncan. Az emberi test megmutatásának jogát a tökéletes alkatú Josephine Baker harcolta ki, akinek szintén elhitték, hogy a meztelen mell nem a romlottság biztos jele, sőt az ő gyönyörű barna teste csinált kedvet az addig fehér bőrükre kényes dámáknak a napozáshoz.

A divat irányításának szerepét az új műfaj, a film is magának követelte. A nagy hollywoodi filmekben rendkívül fontos volt, hogy a sztárok mit viselnek, igen nagy összeget szántak a filmek ruhaszámláira. Joan Crawfordról jegyezték fel, hogy amikor egy új forgatókönyvet kapott, először azt nézte meg, milyen kosztümöt fog viselni.

A film hatására lett általános a sminkelés is. A kezdetleges forgatási és világítási technika elengedhetetlenné tette az erős arcfestést, ami lassan a mindennapi életben is szalonképes lett.

A filmek is éppen úgy megihlették a divatot, mint a színházi előadások. A szabadabb, könnyebb „amerikai stílusú” férfiöltözködés a filmvásznon hódította meg a közönséget. A revük és a történelmi filmek látványos viseletei nyomán jött divatba ismét a hosszú, bő szoknyás estélyi és garden party ruha. Egy-egy film pedig új színt, új ötletet dobott fel. Így az Elfújta a szél hatására mindenki „Scarlett-zöldet” akart viselni. A megfelelő öltözködés viszont csak a filmvásznon volt fontos, a nézőtéren már nem. Szemben a színházi pompával, az új szórakozás, a mozi nem követelte meg a nézők eleganciáját, ami lazított a megszokott öltözködési előírásokon.

Annál fontosabb volt, hogy a filmsztár mit visel a magánéletben. Jellemző például Marlene Dietrich esete, aki egy óriási európai siker, a Kék angyal után érkezett meg hajón Amerikába. Egyszerű, finom szürke kosztümöt viselt, olyat, ami Európában (s valószínűleg Amerikában is) a legmegszokottabb és elfogadottabb útiöltözék volt. De a jövendő hollywoodi sztár számára nem tartották megfelelőnek, s a producer utasítására Marlenének a hajófenékről elő kellett vetetnie bőröndjeit, kikeresni egy fekete szövetruhát és egy nercbundát (európai fogalmak szerint tipikusan estélyi viseletet), s így kellett megjelennie a hajóhídon. „Szégyenkeztem, de eleget kellett tennem az amerikai szokásoknak” – írta visszaemlékezéseiben. A sajtó és a hódolók előtt a sztároknak mindig káprázatosnak kellett lenniük!

A színpadnak és később a filmnek talán legfontosabb feladata a szépségideál megújítása volt. Egy-egy híres színésznő vagy színész a közönség példaképévé vált.

Az új szecessziós nőideált is elsőnek a francia színház csillaga, az „isteni” Sarah Bernhardt testesítette meg, kívül-belül! Igazi különc volt – a Bois de Boulogne-ban kutya helyett párducot sétáltatott, amerikai útja során koporsóba feküdt, vörös léggömbbel átrepült Párizs felett – egyszóval minden tekintetben elvont és átszellemült volt. Nagyon sovány, legalábbis a telt kebleket, karokat, hátsókat és combokat kívánó közízlés szerint, ezért érdekes szabású és díszítésű ruhákat viselt. Így írt róla 1890-ben a Vasárnapi Újság: „A francia művésznő nemcsak színpadi alakításaiban érdekes, de szeszélyeiben és különösen a divat terén kifejlett ízlésében is. Senki sem tudja termetének fogyatkozásait (hogy csak példabeszédszerű soványságát említsem) olyan kitűnően álcázni, és előnyeit érvényesíteni, mint ez a tüneményszerű asszony.” Mindjárt példát is hoztak sétakocsikázáskor viselt öltözéke bemutatásával: „egy nagy fekete csipkeköpenyt viselt, mely hatalmas gallérú ruhának látszott. A gallérnak két egymásba boruló volánja volt, melyek az ujjakhoz hasonlóan simultak a vállrészhez. Az utóbbi tavaszi ibolyákkal és annak zöld leveleivel tele hímezve.” A leírás mintha a tíz évvel későbbi divatot idézné.

Antoon van Welie: Sarah Bernhardt portréja, 1909.
Rajz

Az új nőtípus másik megtestesítője a régi görögöket utánozni kívánó, antikos leplekbe burkolt táncosnő, Isadora Duncan volt. Kitűnően jellemezte 1902-ben Ludwig Hevesi, abból az alkalomból, hogy Bécsben a Secession épületben fellépett: „Karcsú testű, s szecessziósabban néz ki, mint amilyen tulajdonképpen… csinos, szabálytalan arcocskája egyáltalán nem görögös. A sötét haja is velejátszik, vadul vagy szelíden, ahogy a pillanat kívánja… Miss Duncannak az az elképzelése hogy valamennyi érzést és eseményt ki lehet fejezni vonalakkal… A nő mint vonal. Be is mutatott egy kísérletet – eljátszotta a fájdalmat.”

Fritz August von Kaulbach: Miss Isadora Duncan, 1902.

A filmek sztárjait már tudatosan úgy alakították, hogy példaképpé válhassanak. Greta Garbónak, Marlene Dietrichnek és még igen sok más ifjú, kevésbé sikeres jelöltnek keményen fogyókúráznia kellett, másoknak a haját esetleg megnövesztették, átfestették, nem riadtak vissza kisebb plasztikai műtétektől, sőt a teljes fogsorcserétől sem!

Nem rögtön ismerték fel a sztárolás eredményességét. Eleinte a színészek és színésznők névtelenek voltak. Legtöbbször a gyártó cég szerint emlegették őket, például Defa-lányok. A közönség azonban igényelte, hogy a filmek főszereplőit imádhassa, s mindent tudjon róluk. A némafilm első, igazi sztárja, Asta Nielsen számára ez kifejezetten kellemetlen volt, hiszen sehol sem jelenhetett meg feltűnésmentesen, s nem csupán a közönség, de az újságírók és a fotósok is állandóan a nyomában voltak. Személyisége védelmére pert indított, melyet elvesztett. A bíróság kimondta, hogy a közönségnek igenis joga van mindent tudni róla, mert személye köztulajdon! Kifogást csak azért emelhetett volna, ha a lakását fényképezik, mert azt magánterületnek tekintették.

Asta már az első világháború utáni időszak ideálja volt, a garszon, a fiús bakfis első hírnöke, annak ellenére, hogy sikereinek csúcsán már negyvenéves volt. Híres, fülig érő, homlokát takaró frufrus frizuráját 1920-ban találta ki, amit sokan utánoztak, mint erős arcfestését is. Szemhéját erősen feketítette, ajkait vérvörösre festette, arcát fehérítette. Egyszerre volt kamaszos és titokzatos – ez utóbbi még a szecessziós ízlést őrizte. Mellette jelentős volt még Pola Negri, a francia Henny Porten vagy a férfiak közül a dán Valdemar Psilander, aki Pesten is nagy sikert ért el, s többen utánozták külsejét a magyar színészek közül is. A húszas évek két nagy férfi bálványa Rudolph Valentino – aki A Társaság című lap szerint a „filmvilág dandyje” és Ramon Novarro. A Színházi Élet szerint kettőjük vetélkedésében az utóbbi győzött, mert – először a filmezés történetében – csupán egy kis nadrágocskát viselt a filmvásznon, s így sikerült rajongóinak hibátlan testét is megmutatnia. A férfiakra tett hatásuk azonban csak egy szűk rétegre korlátozódott, civil utánzóikat a népnyelv cselédbűvölőknek csúfolta.

Rudolph Valentino.
A húszas évek férfi bálványa.

Az 1930-as évek két legnagyszerűbb női sztárja Greta Garbo és Marlene Dietrich. Garbo magas, kissé csontos, sportos termetével, félig lesütött szempillái alól álmosan kitekintő titokzatos szemeivel, széles szájával új ideált teremtett. Nevét a divattörténetben a magas nyakú sportos pulóver, a garbó őrizte meg. Kerülte a feltűnést, zavarta népszerűsége, pedig sok helyen – még hazánkban is – oly versenyeket is rendeztek, hogy ki hasonlít hozzá a legjobban. Szinte mindenki őt akarta utánozni. „Az egyik áruház illusztrált prospektust adott ki az új tavaszikabátokról. Csupa Greta Garbo és egyéb istennő hordja a háromnegyedes homespun köpenyeket”- írta a Magyar Iparművészet 1933-ban. Ennek oka az volt, hogy a kirakati bábuk mintája rendszerint egy-egy híres művésznő volt. A szép, szőke, magas, tökéletes lábú Marlene csak a népszerűségben vetélkedett Garbóval, a magánéletben egyáltalán nem zavarták egymást. Mindketten rejtelmes szépségeket alakítottak, de míg Garbónak a titokzatosság valószínűleg a természetéből fakadt, addig Marlene színészi tudását dicsérték az általa alakított végzetes (és férfifaló) nőalakok. „Minden ellenkező állítás dacára sohase volt erősségem a »titokzatosság«. Tudtam persze, hogy miről van szó, de távol állt tőlem az a figura, nehezen tudtam megteremteni az engem övező misztikus légkört…” – írta visszaemlékezéseiben. Marlene nem félt a nyilvánosságtól. Megjelenése mindig esemény volt. Biztos, jó ízléssel válogatta ki ruháit, nem törekedett extravaganciára, a harmincas évek decens stílusának példaképe volt. Ugyanakkor elég merész volt ahhoz, hogy elfogadtassa a nők nadrágviseletét, nem csupán sportos alkalmakra, de estélyi öltözékként is, igaz, ez utóbbiban sok követője nem akadt, csupán a revüszínpadokon utánozták.

Egy-egy új hajviseletet, új ötletet is legtöbbszőr a hollywoodi sztárok vezettek be. A rövid haj győzelme után az ismét hosszú, középen elválasztott, vállig érő hajviseletet Hedy Lamarr, a platinaszőke hajszínt Jean Harlow, végül pedig a negyvenes évek „végzet asszonya”, Rita Hayworth a hát közepét verdeső, dús, vörösre festett loboncot hozta divatba, hozzá a vérvörösre festett, vastag szájat, kárminpirosra lakkozott, hosszú körmöket.

1935-ben a Délibáb nevű színházi és társasági lap szavazást rendezett, hogy ki a legnépszerűbb színész. Első 170 szavazattal Greta Garbo, a második 135-tel Clark Gable volt, akinek hamiskás bajuszát, lazán megkötött nyakkendőjét, vállára dobott kabátviseletét és hátratolt kalapját sokan utánozták. Clark Gable mellett még egy csomó szép és szimpatikus filmsztárról ábrándoztak a nők: a bűbájos Maurice Chevalier-ről, a marcona Jean Gabinről, a férfias Tyrone Powellről és nem utolsósorban a minden kalandfilmben győztes Eroll Flynnről. A hollywoodi filmek bátor, merész és kötetlen hősei végül legyőzték legnagyobb ellenségüket is – az angol úriembert. A negyvenes évek férfiideálja már nem a walesi herceg, hanem a kemény öklű, vagány, de a nőket tisztelő és megvédő jóképű amerikai fickó lett.

A NŐK EMANCIPÁCIÓJA

A hagyományos nőkép és az ellene lázadók

„Az asszony: szerelem, idealizmus és önfeláldozás. Maradjon meg a XX. században is ilyennek és uralkodni fog a világon” – nyilatkozta Leoncavallo, arra a körkérdésre válaszolva, hogy milyennek képzeli a XX. század asszonyát. A híres zeneszerző válasza azonban inkább a XIX. századi elképzeléseket tükrözte.

A nagy francia forradalom után a férfi és a nő társadalmi helyzete élesen kettévált. Az ún. „ancien régime”, a XVIII. századi „édes élet” arisztokratái a munkavégzést elutasították, a gazdag és ruhák viseletét és a gáláns udvari élet tökélyre emelését tekintették életcéljuknak. A XIX. századi polgári gondolkodás a férfitól már elvárta, hogy valamilyen hasznos tevékenységet végezzen. A rang és gazdagság érzékeltetése, a csillogás, a reprezentálás a hozzájuk tartozó nők feladata lett.

A Vasárnapi Újság – 1904-ben bemutatta rajzokkal illusztrálva „A nő hét életkorát”. A képsor nem magyar – a korszak egyik legismertebb amerikai grafikusa, Charles Dana Gibson készítette, akinek figurái jelentősen hozzájárultak az uralkodó nőideál megváltoztatásához. Az alcím szerint ilyen a „modern úrnő élete”, ám a bemutatott életforma igencsak messze volt a korszerűségtől.

Az első korszak a gyermekszobáé – „együtt játszik a fiúval, de a nő természete meglátszik, mivel lovaskocsist játszana, és ő az, aki a gyeplőt tartja. S ez a törekvés majd elkíséri egész életen át.”

A második korszakban is a játék dominál, de már nem a babázás, hanem (itt a modernség!) a tenisz.

A harmadikban a legjelentősebb az első bál! „Édes izgatottsággal, fehér ruhában megy az első bálra a papa karján, míg a termetes mamát fivére vezeti. Fog-e jól mutatni, hódítani? Lesz-e sok táncosa, vagy petrezselymet árul, ő fog-e irigykedni barátnőire vagy azok őreá? Ezek azok a világrengető nagy kérdések, melyek kicsi fejecskéjében nyugtalanul járnak, s megdobogtatják félénk szívét.”

A negyedik képen mint boldog anya – mert „a bálok nem vesztek kárba, akadt férje a kicsikének, ki most boldog anya, s aggódó szeretettel vigyázza kisgyermeke álmait.”

Az ötödik korszakban a még mindig szép mama „mégegyszer tetszeni akar, maga köré gyűjteni a bókoló frakkos urakat, mielőtt átengedné a tért felcseperedő leányának”.

A hatodik képen mint „gardedám”. „Lám, míg ő úgy látszik, buzgón el van merülve könyvének olvasásában, mögötte, jó távolságra, a tengerparti sziklák mögött világos napernyő védelme alatt bizonyára nem egy másik kisasszony az, akivel sugdos a leánya. Lakodalom lesz a vége a dolognak, különben nem olvasna oly nyugalommal a mama.”

„Aztán ennek is vége. Beáll a tél. A nagymama, ha megunja az olvasást, félreteszi kapcsos bibliáját, s eltűnődik a múltak emlékein és elszunyókál. Álmában lelke egy ódivatú ruhába öltözött szép fiatalemberen mereng, aki már rég a sírban pihen, s csak emléke látogatja meg, mint egy hívogató álom. Őhozzá készül nagy útra az anyóka, ő vele fog egyesülni újra a másvilágon, nemsokára.”

A kép idilli. Egy baja van, nem egészen igaz! A Vasárnapi Újság cikkírója csak a jómódú középosztálybeli hölgyekre gondolt, de még az ő életük sem volt ennyire gondtalan. Jogilag ők is apjuk vagy férjük gyámsága alá tartoztak, semmiben sem volt önálló döntési lehetőségük. Javaikat a férfiak kezelték, bíróságon apjuk vagy férjük képviselte őket, politikai jogaik nem voltak. A házastársak együttlakásra voltak kötelezve, de a lakóhely megválasztása a férj joga volt, annál is inkább, mert ő tartotta el a családot, így érthető módon az asszonynak követnie kellett. A legnagyobb kiszolgáltatottságot az jelentette, hogy a nők nem rendelkeztek önálló keresettel, munkavégzési, tanulási lehetőségeik igencsak korlátozottak voltak. A hagyományos gondolkodás szerint a támaszukat vesztett özvegyasszonyokat, árva leányokat vagy aggszüzeket a család tartotta el. Majd mindenütt volt egy-egy elszegényedett nőrokon, aki a háztartásban ugyan többet dolgozott, mint sok cseléd, de méltóságát, társadalmi helyzetét megtartotta. A problémák ott kezdődtek, amikor a középosztály elszegényedett rétegei már nem tudtak gondoskodni az eltartó nélkül maradt nőkről, így azok, ha a hagyományos munkalehetőségeket választották – cselédnek, házvezetőnőnek esetleg nevelőnőnek álltak –, kiestek az osztályukból. Ezért a harc két fronton, egyrészt a férfiakkal egyenlő politikai és gazdasági, másrészt a tanulás és a munkavégzés jogáért folyt.

Először az amerikai nők vetették fel – 1787-ben az Unió alkotmányának létrehozatalára összehívott philadelphiai kongresszuson – azt a „képtelen ötletet”, hogy az új alkotmányban szerepeljen a nők választójoga. A XIX. század végén az angol nők, élükön az igencsak harcias Mrs. Pankhursttel, éhségsztrájkokkal és botrányokkal próbálták jogaikat kiharcolni. A feminista nők mindenütt szervezetekbe tömörültek. 1891-ben létrehozták Washingtonban a Nőegyesületek Nemzetközi Szövetségét, 1904-ben pedig a Nők Szavazatjogi Nemzetközi Szövetségét, amely általában kétévente tartotta kongresszusait, egyet Budapesten is 1913-ban.

Magyarországon is a kétfrontos harc volt a jellemző. 1848-ban a Teleki Blanka intézetében tanuló lányok fogalmazták meg elsőnek követeléseiket: „Hazafiak! Szabadság, testvériség és egyenlőség jelszavatok. A magyar, amit mond, meg is tartja. Azért legyenek a nők is egyenlőek! Vasvári, ki előbb tanítónk volt, most az egész hazáé. Ezt mi örömmel nézzük, de kívánjuk: 1. Hogy az egyetemen a nők is tanulhassanak 2. Hogy ne legyenek olyan mondatok: Mindenki bír szavazattal, kivévén a nőket.”

A nők tanuláshoz való jogáért Veres Pálné Beniczky Hermin indított harcot, s 1868. március 23-án megalakította a Nőképző Egyesületet, „mely nemünknél a tudományok megkedveltetését eszközölné”. Ez az egylet azonban csak a saját kedvtelésből tanulókat segítette, további tervük az volt, hogy a „nők számára egy országos női főtanoda országos költségén való felállítását” elérje. Kérvényt szerkesztettek, melyet 9000 magyar nő írt alá, s 1869. június 15.-én maga Deák Ferenc, a haza bölcse terjesztett be a képviselőháznak. A honatyák az ötletet támogatták, s „intézkedés és használat végett” kiadták Eötvös József közoktatási miniszternek. Az író-miniszter azonban kijelentette az előtte megjelent nőküldöttségnek, hogy kívánatosabbnak tartaná a béresasszonyokat kötni megtanítani, mint a művelt osztályhoz tartozó nőket képezni.

A következő oktatási miniszter, Trefort Ágoston már inkább pártolta a nők képzésének ügyét, mert 1875-ben állami felsőbb leányiskolákat hozott létre. Apjánál jóval megértőbb volt a híres író talán még híresebb természettudós fia, Eötvös Loránd, aki 1872-ben a Királyi Magyar Természettudományi Társaságban azt javasolta, hogy a társulat vegyen fel nőket is tagjai közé. Nem rajta múlt, hogy végül kis többséggel leszavazták.

Az 1870-es évektől kezdve – a szorító gazdasági problémák miatt – egyre több pálya nyílt meg a nők előtt. Lassan elfogadottá vált a postás-, távírászkisassszony státusa. Nem volt könnyű a gyorsírói pálya megostromlása. Az úttörő 1870 őszén Illésy Györgyné Ember Lina volt, aki a képviselőházban kérte alkalmaztatását. A ház elnöke, Somsich kijelentette, „míg én elnök leszek, addig asszony ebbe a terembe be nem teszi a lábát”. Ugyanakkor azonban a parlament olyan döntést hozott, hogy Illésyné alkalmazását elvből nem ellenzi. Ismét Deák Ferenc állt a nők pártjára, s kimondta, hogy a döntést úgy kell értelmezni, hogy „oly egyént, aki valamit tud és tudását érvényesíteni akarja, csupán azért, mert nő, elutasítani nem lehet” Hasonló állásponton volt Jókai Mór és Pulszky Ferenc. Lina asszony pedig, ha nem is az ország házában, de a törvényszéken munkát kapott.

A tanítói pályát is gyorsan meghódították. „A tapasztalás is azt bizonyítja, hogy a nők elemi oktatásra nagy sikerrel alkalmazhatók” – mondta Tisza Kálmán 1871-ben, amikor azt javasolta, hogy a tervezett négy férfi és egy női tanítóképezde helyett hármat-hármat állítsanak fel.

A nők tanulásának, munkavállalási lehetőségeit pártoló nézetek mellett sok a szemben álló, támadó vélemény is. 1870-ben a Vasárnapi Újság egy aláírás nélküli cikke leszögezte, hogy a nő mindig másodrendű volt, hiszen amikor az Édenben a férfi elment dolgozni, az otthon maradt nő kiszolgálta a megfáradt férfit. A cikkíró biztos benne, hogy ez a jövőben sem fog másként alakulni: „ha sikerülne holnap felszabadítani a gyengébb nemet minden úgy vett alárendeltségéből, s megállapítani teljes jogegyenlőségét, meg fogja látni, hogy a régi nóta újra kezdődnék, abban a pillanatban mihelyt a kettő közös életet kezdene. A legközelebbi nap a fiatal férj odahagyná a lakást édes örömmel dolgozva azért, akit a legjobban szeret, s a legközelebbi este a fiatal menyecske röpülne az ajtóhoz, hogy fogadja a visszatért munkást, megterítve asztalát, felszolgálná az étkeket, s tekintené magát másodiknak és nem elsőnek.” Mintha a cikkírónak válaszolna a szintén 1870-ben, a Hon című lapban Pius Desiderius aláírással megjelent okfejtés: „Sajátságos egy logika az, melyet a férfinem a gyöngébb nemre alkalmazott. Felállította premissiumként, hogy a nő legszebb hivatása a boldogítás, s ebből azt következtette, hogy ennél fogva a nőnek nincs joga a boldoguláshoz.”

A legszívósabb ellenérv a nők gyengébb fizikai felépítése s alkalmatlansága a komolyabb szellemi megterhelésre. A Vasárnapi Újság cikkírója azt is megjósolta, hogy a dolgozó nő a munka és háztartásvezetés kettős kötelessége alatt összeroppan, s „gyermekei elgyöngülve jönnének világra, s a karjai között halnának meg”.

1904-ben, 35 évvel később, a Vasárnapi Újságban Ráth György fejezte ki aggodalmait: „Száz és százféle betegség leselkedik a nőre, ki évezredeken át csak könnyű háztartási munkát végzett”, s felmérést közölt arról, hogy a hivatalnoknők és tanítónők idegrendszere mennyire sérült. Idézett egy svéd orvost, aki 3000 iskolás lányt vizsgált meg, hogy „40%-uk a tanulás folytán szerzett betegségben szenved”. Az antifeministák egyik legerősebb érve egyébként az volt, hogy a nők agyának térfogata kisebb, mint a férfiaké.

A női munkát azonban csak a középosztálytól felfelé tartották károsnak. A gyermekét a mezőre hurcoló parasztasszony egészségét nem féltették. Cselédként, szolgálóként is nagyon sok nő dolgozott, az iparosok feleségei is gyakran segítettek uruknak, s özvegyként minden további nélkül folytatták az ipart. A nők gyári munkásként való alkalmazása is igen elterjedt volt. Angliában már a bányák mélyén is asszonyok robotoltak, a férfiak bérének feléért. Egy ólomgyári munkásnő, amikor azt kérdezték tőle, miért vállalja ezt az egészségére oly káros munkát, azt felelte, hogy „szívesebben élek akárhogyan is néhány esztendeig, mint hogy azonnal éhen haljak”. A legnagyobb számban a textiliparban dolgoztak nők.

A középosztálybeli hölgyek között is voltak, akik komolyan dolgoztak. A cégbejegyzések tanulsága szerint a tulajdonosok között sok volt a nő, általában özvegyek, de leányok, sőt feleségek is. Az öröklésen kívül egyéb okok miatt is a nevükre írhatták a céget. Még olyan abszurd eset is előfordulhatott, hogy egy 20 éves kiskorú férj a 18 éves felesége nevében nyithatott üzletet, mivel a nők férjhezmenetelük alkalmával automatikusan nagykorúvá váltak, míg a férfiak csak 24 éves korukban. Többször azonban cégvezetőként is a hölgyek neve van megadva, s ebben az esetben nem csupán névleg, de a valóságban is ők irányították a vállalkozást. Az is általános volt, hogy férfi hiányában asszony vezesse a birtokot. A Kincses Kalendárium szerint 1902-ben (valószínűleg az 1900-as népszámlálás adatai alapján) hazánkban az 1.457.906 mezőgazdasági napszámosnő (ez sem kis szám) mellett 165.050 földbirtokosnőt tartottak nyílván. Ugyanakkor 42.168 gyári munkásnőt, 9609 szülésznőt, 2414 postai alkalmazottat és 7, azaz hét diplomást: orvost, építészt, illetve tanárnőt. Mégis ez utóbbiak kavarták a legnagyobb vihart, már az is nagy dolog volt, hogy elvégezhették az egyetemet.

A női munka.
Kincses Kalendárium, 1902.

Elsőként 1860-ban, az Amerikai Egyesült Államokban engedélyezték a nők felsőfokú továbbképzését. 1900-ban már 7399 orvosnő, 1041 építésznő, 1010 ügyvédnő működött. Európában érdekes módon az a Svájc nyitotta meg először egyetemeit a nők előtt, amelyik máig sem adta meg a választójogot számukra! Ott végzett az első magyar orvosnő, Hugonnay Vilma is.

Hazánkban 1896 első félévétől engedélyezte Ferenc József, hogy nők is látogathassák az egyetem bölcsészeti és orvosi fakultását. Igaz, előbb érettségizniük kellett, amire addig csak magántanulóként volt módjuk. Az első leánygimnázium az Országos Nőképző Egyesület szervezésében 1896. október 2-án nyílt meg. Négy évvel később viszont még a Nőképző Egylet saját lapja, a Magyar Bazár is így írt: „Érett leányok. Ebben a címben van valami anomália. Mikor leányról van szó, szeretjük őket hasadó bimbóknak elképzelni, fejlődő virágoknak, akik az élet tavaszán csak most kezdik bontogatni szirmaikat. Érett leányok! Én nem tudom, de sehogy se tudok megbarátkozni ezzel a fogalommal. Pedig hiába, meg kell hódolnom a civilizáció e gyümölcse előtt is, és ezt a fogalmat is be kell lajstromoznom a haladás szótárába.”

Bizony be kellett, mert 1900-ban 31 nő látogatta az egyetemet, 1910-ben már 326. Eleinte illedelmesen egy külön szobában gyülekeztek, gardedám kíséretében (hiszen nem illett egyedül találkozni fiatalemberekkel), később az előírások fellazultak, és szemrebbenés nélkül hallgatták végig a „legilletlenebb” orvosi előadásokat is. Nem tudtak azonban elhelyezkedni, diplomájukat hasznosítani. „A tudományos pályákon csak itt-ott léphet az asszony, mert a legtöbb állam kimondja, hogy a hivatásokhoz fontos közérdek fűződik, melyet nem lehet rábízni az asszony gyönge fizikumára” – írta Ráth György fentebb már idézett cikkében.

Dr. Hugonnay Vilma évtizedeken keresztül csak bábaként tevékenykedhetett. Az „első fecske” dr. Szendeffy Ida volt, akit Tisza István a kolozsvári gyermekmenhely alorvosává nevezett ki 1903-ban. 1912-ben egy Kunieticka nevű írónőt az egyik cseh tartományban képviselővé választottak. A Vasárnapi Újság szerint ugyan az eredményt valószínűleg megsemmisítik, de már a választási győzelem is azt mutatja, hogy a férfiprivilégiumok bástyáján az Osztrák-Magyar Monarchiában is komoly repedések keletkeztek.

A közgondolkodás lassú változását jelzi a Vasárnapi Újságban 1908-ban M-th aláírással (lehet, hogy Mikszáth?) megjelent cikk. „A régi jó magyar társadalom megváltozott, a középosztály elszegényedett. A kisasszonyoknak is szükséges valami kenyérkereseti pálya után látni. A telefon, a posta, a távírda, a tanítóság, ahol elhelyezhetők, már nem mutatkozik elegendőnek. A magasabb pályákat is meg kell előttük nyitni – lesznek ezentúl doktorok, mérnökök, fizikusok és Isten tudja még mi minden, hogy megélhetésük biztosított legyen, holott azelőtt csak egy volt – a rokoni szeretet. Ha valahol szegény úrilány akadt, aki kenyér nélkül maradt azon kapva kaptak a rokonok. A régi patriarkális élet elmúltával szükségképpen be kellett következnie, hogy a nők is fölkeressék a lateiner pályákat. Mindenki elfogadja ezt, de csak mint szomorú következményt, de nem ujjongva, mint a feministák… Szívesen ismerjük el, hogy a nőkben többé-kevésbé meg vannak azok a tehetségek, melyek a férfiakban, de azért mégis csak ferde állapot lesz ez. Hiába tudna a tyúk úgy röpülni, azért mégse kereshetné úgy az élelmet, mint a sasok, sok minden oknál fogva, de legfőképpen amiatt, mert a gyakorlatban kis csirkéit kell vezetgetnie az udvaron.”

Az első világháború alatt hirtelen szükség lett a női munkára. A fronton harcoló férfiak helyét mindenütt a nők foglalták el, s kiderült, hogy kitűnően megállják a helyüket. Az arisztokrácia, nagyburzsoázia és középosztály tagjai között is egyre több „hivatásos” hölgy volt, de legalábbis keményen dolgoztak ápolónőként napi 10-12 órát. 1918-ban a Divatsalon büszkén jelentette: „Minden pálya megnyílt a nők előtt”, 1928-ban pedig így mutatta be az új nőideált: „A modern lány biztosan, öntudatosan indul el az élet útján. Tanul és munkára készül, gyakran megveti a nagyanyák hatáskörét.”

A dolgozó nők felemás társadalmi helyzete – ha nem is kerültek ki osztályukból, mégsem tekintették őket igazi „úrinőnek” – megváltozott: „A régi felfogás szerint a dáma nem lehetett dolgozó nő, vagy házasságon belőli, vagy házasságon kívüli kitartott nő volt. A mai felfogás elismeri a kenyérkereső nőt is dámának” – írta Szász Zoltán az 1926-os Dáma Almanach-ban. A középosztály körében – nem utolsósorban a rosszabbodó anyagi viszonyok hatására – lassan természetessé vált, hogy a leányok férjhezmenetelükig – ha kaptak állást – dolgoznak valahol. Még a leggazdagabbak körében is lassan „sikké” vált a munkavégzés. „Hivatása van, célja van az életének, tehetsége van és ha ír valamit, az egész város felfigyel és izgatottan megy színházba. Ezért kell őt irigyelni, nem a ruháiért” – írták a Színházi Életben az írónőként is sikeres Hatvany Lili bárónéról.

A jég megtört, úgy tűnik, a társadalom elfogadta, hogy egy asszony dolgozhat, sőt 1922-ben a törvény előtti egyenlőséget is biztosították részlegesen: a 30 év feletti, magukat eltartó nők, a háromgyermekes anyák és a nagykorú diplomás nők szavazati jogot kaptak. A legnehezebb a társadalmi illemszabályok megváltoztatása volt. A férfiak felháborodva ellenezték, hogy a kaszinókba, kávéházakba, vendéglőkbe, fogadásokra is beengedjék a tisztességes nőket, ahol úgy tartották, nincs semmi keresnivalójuk.

Amikor dr. Sternberg Sarolta felvételét kérte az Orvosi Kaszinóba, azzal utasították el, hogy a Kaszinóban szokásos sikamlós beszéd nem való női füleknek. 1915-ben Zomborban egy kávéházban megalakították az Első Magyar Nőkaszinót. „Az az érvelés, hogy a kávéházba járó nő kellemetlenségeknek teszi ki magát, elsősorban az urakat vádolja. Mert a nőt tisztelni kell a kávéházban is” – írta a Vasárnapi Újság. 1924-ben a hajdúböszörményi Rácz vendéglőben mégis maga a rendőrkapitány utasította ki Sugár Juci és Horváth Manci színésznőket: „Nem akarok nőket látni, nők mars ki!” felkiáltással.

1921-ben – hallatlan merész újításként – a Hungária Kávéház fehér termében megrendezett Széchényi- bankettra meghívták a feleségeket is. „Talán szokatlan, mert újszerű a gondolat – bankett asszonyokkal. De hogy a szokatlan nem mindig felesleges is, bizonyítja a vacsorák sikere, az a komoly érdeklődés, mely megelőzte, kísérte…” – számolt be a kezdeményezés eredményéréről a Társaság című lap. Ám a hölgyek még 1941-ben is arról panaszkodtak, hogy kettesben, vagy netán egyedül, hiába térnek be egy jobb belvárosi kávéházba, ha nem ismerik, nem szolgálják ki őket.

A reformruha – mozgalmak

„A túlzó női apostolok nem érik be azzal, hogy az egyes nő előtt megnyílik az érvényesülés útja, hanem egyszerre, minden átmenet nélkül akarják lerontani az évezredek alatt épült korlátokat… Nem törődnek azzal, hogy a létért való küzdelem kíméletlen tusájában le talál kopni a nőről a hímpor, mely eddig a nő alakját ellepte.” Ráth György – már többször is idézett cikkében – tévedett, mert a nők alakját nem hímpor, hanem rengeteg ruhadarab lepte el. A Szabó Hírlap 1910-ben összeszámolta, hogy milyen súlyt hordoz egy hölgy egy igazi, kánikulai napon: kalap – 225 g, cipő – 335 g, harisnya és alsónadrág – 140 g, fűző és tartozékai – 500 g, napernyő – 350 g, kesztyű – 40 g, retikül – 400 g, alsóruha – 500 g, felsőruha – 500 g, azaz összesen 2990g, közel 3 kiló. Pedig ez már semmi az ötven évvel azelőtti 10-15 kilóhoz képest, amikor is a divatos viselet a felhasznált 25-30 m anyaggal, a fűzővel, krinolinnal vagy turnűrrel valóban egészségtelen és kényelmetlen volt.

Egy maroknyi megszállott csoport már a század közepétől harcolt a női ruha reformjáért, a felesleges és kényelmetlen formák elhagyásáért. „Számomra semmi sem bizonyítja jobban a nők jelenlegi alárendeltségét, mint az a mód, ahogy öltözve van” – nyilatkozta 1882-ben egy Mrs. King nevű hölgy. Szavait Max von Boehn, a neves kultúrtörténész idézte, s rögtön hozzá is tette: „Kétségtelen, hogy a női ruházat jó részét képezi a nőkérdésnek.” 1908-ban a Magyar Bazár is leszögezte: „A nő emancipációjának az egyén higiénikus és mindenkor tárcájához mért öltözködése az egyik sarkalatos pontja.”

A legdühödtebben a „művelt hölgyek” derekát összeszorító fűzőt támadták (joggal!). Egy dr. Craig nevű orvos kimutatta, hogy 100 fiatal hölgy közül 43 a túlságos fűzésből eredő betegségektől pusztul el, a többi pedig egész életen át gyomor-, máj- és lépbajokban szenved. A vastag vászonból készült, fémpántokkal, vagy halcsonttal merevített fűző kínzószerszámnak is megfelelt volna, zsinórjait pedig olyan szorosra fűzték, hogy az 55-56 cm-es derékbőség szinte átlagos volt a fiatal karcsú hölgyek körében! Eltorzította a női testet, mert a felesleges hájakat a mellre, hátra, csípőre, farra tolta, azonkívül a nők ösztönösen előredugták a hasukat, hogy a rájuk nehezedő nyomástól kissé megszabaduljanak. Szorította a májat, lépet, gyomrot, szúrta a hasat, összenyomta a méhet – nem véletlen, hogy ellenzői „gyermekelhajtó eszköznek” csúfolták.

Amerikában 1874-ben alakítottak egy reformruha-egyesületet, 1882-ben pedig Angliában a Rational Dress Societyt, az Ésszerű Ruha Társaságot. Németországban egy Schultze-Naumburg nevű úr volt a reformruha apostola, aki azt tanácsolta a hölgyeknek, hogy ne csupán a derekuk, de egész testük karcsúságára törekedjenek – megfelelő életmóddal. Elsőnek hirdette meg a vajas kenyeres tízóraik és habos kakaós uzsonnák idejében, hogy a nők egyenek keveset, viszont sportoljanak többet, és akkor nem lesz szükségük mesterséges karcsúsító segédeszközre. Az általa ajánlott öltözékek azonban meglehetősen idomtalanok voltak. Sokkal dekoratívabbak voltak a van de Velde-ek által a krefeldi kiállításon bemutatott ruhák, de – mint tudjuk – igazi sikert azok sem arattak.

Mégis, a reformruha-modellek sokasodnak a divatlapokban. Eleinte csak fiatal és jó alakú leányok, esetleg excentrikus hölgyek hordták hébe-hóba az egyenes szabású darabokat, de a század első évtizedében már állandó téma lett az öltözködés reformja. A Vasárnapi Újság így számolt be 1909-ben a londoni írónők összejöveteléről: ”Maga a kongresszus igen eredményes volt, különösen a női viselet reformjára vonatkozólag hoztak fontos határozatokat, melyek a mostani egészségtelen öltözködési mód kiküszöbölésére, ha nem is szép, de higiénikus, az egészség tekintetében alkalmas és célszerű ruházkodás meghonosítására irányultak. Midőn ezt megemlítjük, nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a részt vevő hölgyek egytől egyig a legutolsó párizsi divat szerint öltözködve s ékszerekkel dúsan megrakodva jelentek meg.” Végül a cikkíró leszögezte: ”alig hisszük, hogy a termet kecses körvonalait teljesen elfedő zubbonyszabású öltöny valamikor is elfogadtatik”. Amiben alaposan tévedett, hiszen az 1925-ös garszon-divat a reformruha-tervezők legmerészebb álmait is túllépte: az egyenes szabás a „termet kecses körvonalait elfedte”, igaz, a karcsú lábakat annál inkább megmutatta.

Harc a nadrágért

„…A feministák azt hirdetik – immár egyenlők vagyunk a férfiakkal, csak még a szoknya választ el. A szoknyát, melynek zizegésében, surrogásában, redőiben, hullámaiban annyi báj, annyi varázs, kellem és rejtelem van, mint egy ismeretlen szövegű melódiában” – panaszolta M-th. A félelem jogos, mert valóban nagy veszély fenyegette a „surrogó” szoknyát. A nadrág először az 1800-as évek elején jelent meg a divatlapban, de visszhangtalan maradt. A század közepén egy Mrs. Bloomer nevű hölgy törökös, bő szabású nadrággal kívánta megreformálni a női öltözéket. 1895-ben pedig a Vasárnapi Újság számolt be arról, hogy Ausztriában a „szép Kata kisasszony férfiruhában esküdött, fején sarkig érő fátyollal”. Az örömanya és a vendéghölgyek nem botránkoztak meg, mert – legalábbis a közölt kép tanúsága szerint – ők is nadrágot viseltek. 1887-ben egy francia hölgy, de Valsay asszony beadvánnyal fordult a képviselőházhoz, hogy engedjék meg a nők számára is a férfiruha viselését. „A női ruha nem kényelmes, sőt egyenesen kínzó. Erkölcstelen is, mert nem anyáknak való. De szép. A férfiruha csúf, de kényelmes…” A képviselőház elzárkózott, mert „egy törvény sem kényszeríti a hölgyeket arra, hogy szoknyát hordjanak. A többi a rendőrfőnökre tartozik…” A rendőrfőnök viszont közölte, hogy ő nem adhat rá engedélyt, mivel nincs megtiltva.

A sport területén – torna, vívás vagy biciklizés – polgárjogot nyert a bő, az alakot igencsak eltakaró nadrág. Teljesen elfogadott az is, hogy a színésznők fiúszerepben, feszülő térdnadrágban mutogassák idomaikat. De 1910-ben felháborodás fogadta azt a kísérletet, hogy a nadrágszoknya nappali viselet legyen (pedig olyan bő volt, hogy csak járás közben lehetett észrevenni, hogy a szoknya – nadrág). A párizsi haute couture cégek nadrágszoknyás manökenjeit az autelli lóversenyen a rendőrségnek kellett megvédenie a felháborodott tömegtől. A Divatsalon szerint „gúnyos kacagással, félre nem érthető szavak kíséretében csoportosult a divatbábok köré az intelligens és nem intelligens közönség. Látva ezt, önkéntelen szánalom kél minden jó ízlésű ember lelkében. Sajnáltuk ama szerencsétlen nőket, kiket az üzleti vállalkozó küldött ki, hogy megkísértsék az új divat ismertetését.” A Wiener Mode nevű bécsi divatlap viszont kijelentette, hogy ezt a „boszorkányszombatot semmi esetre sem követi”. [Die Wiener Mode wird diesen Hexensabbat keinerfalls mitmachen!]. 1911-ben a Kossuth Lajos utcai korzón fütyülték ki a nadrágszoknyás hölgyeket. Ugyanakkor a Városligetben bemutatták A nadrágszoknya című darabot, amelynek a cselekménye nagyjából ki is merül abban, hogy a tánckar és a főszereplők a „címszereplőt” bemutatták. Természetesen Fedák Zsazsa is felvette – a színpadon. Az újságíró kérdésére, hogy a magánéletben is felvenné-e, sértődötten válaszolta: „Uram, én a színpadon bukfencezem is, azt nem kérdezi meg, hogy bukfencet vetnék-e a Váci utcán?”

Még Max von Boehn is elítélte a nadrágszoknyát 1919-ben megjelent munkájában, amelyben az 1878-as és 1919 közötti divatot ismertette.: „Azt a néhány példányt, amely Berlin utcáin feltűnt, olyan kitörő kacagás fogadta, hogy a nadrágszoknya gyorsan eltűnt, hogy soha vissza ne térjen a divatba. Mert ez az a határ, amelyet már a divat sem tud átlépni!”

Ám Boehn tévedett, a nadrág – szűkebb és férfiasabb formában – hamarosan visszatért, már a háború alatt, később pedig sportos, üdülőhelyi, nappali viseletként. A budapesti társaság ifjú kedvence, Beőthy Baba már 1921-ben nadrágban járt lovagolni. l931-ben az elegáns amerikai nők étteremben is hordtak strandpizsamát. Sőt, 1941-ben a Női divat szerint „a nadrágdivat lesz a tavasz és a nyár egyik uralkodó viselete”, ami azért még nem azt jelentette, hogy mindenütt fel lehetett venni, de nyaralóhelyeken mindenesetre nagyon népszerű volt, akárcsak rövid változata, a sort is. 1941-ben a Színházi Magazin tanúsága szerint a helybeliek a szovátai Medve-tónál üdülő hölgyek anyagi helyzetére következtettek az új divat láttán. A csirkéire alkudó vevőről ugyanis Rozi néni megjegyezte: „Látom, hogy már a finom úri méltóságáknak se telik rendes gúnyára, merthogy az utcán is csak egy szál gatyában járnak.”

„A legszebb nő a férfi”

„Kis férfizeke, testhez álló és feszes sima posztóból nagy, tarkakockázatú gyapjúszövetből, hozzá nyakkendő és férfias kalap, csinos, jólálló cipő, színes harisnya és egészen egyszerűen készült rövid ruha. Így jár a párizsi nő vásárolni” – írta 1881-ben a Magyar Bazár. A divat védőszárnyai alá bújva, az előzőeknél sokkal csendesebben elindult egy olyan törekvés, amely aztán az egész XX. századra jellemző lesz: a férfiak és nők megjelenése közötti különbség csökkentése, előbb a férfiak ésszerűbb öltözködési szokásainak átvételével, majd a nőideál megférfiasodásával.

"Úti vagy háziruha hölgyek számára" férfias stílusban 1886 szeptemberéből.
Magyar Bazár 1886/17., 136. p.

A nők először tehát a férfiak zakóját, nyakkendőjét, ingét és kalapját kívánták meg. Igaz a lovagláshoz, vadászathoz már a XVIII. században is férfias szabású kosztümöket hordtak, egyes különcök pedig, mint a férfinéven élő híres írónő, George Sand, öltönyben is jártak. A divattörténetben mégis először fordult elő, hogy a nők nappali viseletként férfiruhadarabokat válasszanak. S a kosztüm, az ing, esetenként a nyakkendő meg is maradt a későbbiek folyamán a nők ruhatárában. 1908-ban a Magyar Bazár kifejezetten azt indítványozta, hogy a bonyolult öltözködési előírások helyett, a férfiakhoz hasonlóan, csak három ruhatípust viseljenek a nők: otthon egy reformszabású, mosóanyagból készült öltözéket, a lakáson kívül oly viseletet, mely „mindenkor szoknya, blúz és kabátból áll, jó praktikus szövetből készül, és férfiszabó által dolgoztatik fel, ez lenne használatos egész nap, mint ahogy a férfiak is használhatják angolszabású ruházatukat egész napon át”. S csupán estére, alkalomra lenne szükség díszöltönyre: „Ez a ruha tetszés, divat, egyéni ízlés, a női fantázia gazdag invenciója szerint, de főleg a pénztárcájához mérten készülhet: posztóból, bársonyból, selyemből, batisztból, csipkéből.” 1908-ban ez az ötlet még megmosolyognivalóan merész volt, de néhány évtizeden belül megvalósult – pongyola, szoknya-blúz, illetve alkalmi ruha felosztásban.

A feministák külön divatlapot akartak kiadni, de hamar kiderült, hogy a kenyérkereső nők is kedvelik a szép ruhákat. Sőt 1909-ben Angliában már azért követeltek egyenruhát a gépírókisaszonyok számára, mert túlságosan is csinosan öltözködtek! A Vasárnapi Újság elégedetten csemegézett a híren: „…tanulság, hogy a szépség hiánya nem köteles és múlhatatlan feltétele a női munka komolyságának. Ez olyan adománya a természetnek, amelyet a dolgozó nők sem igen szívesen nélkülöznek.” Ennek ellenére még 1941-ben is hasonló előítélettel teli öltözködési tanács jelent meg a Női Divat című szaklapban: „Bíráljuk mindenekelött a megrendelő egyéniségét. Írónőnek, orvosnak vagy tanárnőnek, s ezekhez hasonló, úgy nevezett komoly hölgyeknek sose ajánljuk ugyanazt, mint pl. a primadonnának, dizőznek vagy balerinának, mert ezek a hölgyek még a legsikerültebb modellt is el tudják rontani túlzott komolyságukkal.”

Az első világháború után pedig – a nőideál is megférfiasodott! Egészen pontosan: fiúsodott, hiszen a garszon sovány csípőjével, egyenes vállával és eltitkolt melleivel nagyra nőtt kamaszra emlékeztetett. Nem csoda, ha a gúnyolódók szerint a „legszebb nő a férfi”. A harmincas évek típusa keskeny, lapos testével, hosszú lábaival még mindig elég fiús volt. A negyvenes években pedig nem elégedtek meg a váll természetes szélességével, a férfiak válltömését is elirigyelték, megjelenésük azt sugallta, semmivel sem gyengébbek az ún. erősebbik nemnél. A ruha már nem a nők alárendeltségének bizonyítéka – az emancipáció az öltözködésben gyorsabban és főleg maradéktalanabbul győzött, mint az élet többi területén.

A SPORT

„Asszonyok, óvjátok a sport kicsapongásaitól gyermekeiteket!” A Magyar Úriasszonyok Lapja a legújabb „sportőrület”, a motorkerékpározás ellen emelte fel szavát: „fiatal urak és fiatal leányok kettesben kirohannak a városból és kültelki kocsmákban, kis falusi vendéglőkben pihenik ki az út fáradalmait. A motorkerékpáron való páros száguldás a polgári erények útjáról a léhaság és könnyelműség örvényébe szédíti a fiatalságot…” A cikkírót azonban nemcsak a kettesben való száguldás aggasztotta, de a kényes, a testből sokat megmutató ülőhelyzet is: „Képmutatás nélkül állítjuk, hogy a motorkerékpáron nyargalászó nők félmeztelensége az esztétikai és erkölcsi érzék súlyos inzultusát jelenti és egyebet, mint visszatetszést nem ébreszt bennünk.”

Nem először fordult elő, hogy a sportolást a esztétikum és erkölcs védelmében támadták. Az aggodalmak nem voltak alaptalanok, mert a mindinkább terjedő sportolási kedv eredményeként a merev öltözködési előírások fellazultak. Jól látta ezt Mangold Béla Kolos 1913-ban: „A tennis, a póló és a golfjátékok szüntelen foglalkoztatják Anglia férfinépét, és a XX. század kényelemszerető népe, csakhogy elkerülje a többszöri átöltözködést, inkább ebédre, teára és más ünnepélyesebb összejövetelre is a kényelmesebb, egyszerűbb öltönyökben jár el.” Ugyanakkor a szoros fűző, a keménygallér, az uszályos, fodros szoknya testedzés közben, de még utána is nagyon kényelmetlen. A sportolás talán egyik legfontosabb indítóokává vált az öltözködés reformjának. Annál is inkább, mert a legelőkelőbb, leggazdagabb, tehát a legelegánsabb rétegek időtöltése volt, azoké, akiknek megjelenését a társadalom többi tagja mintának tekintette.

A társasági illem természetesen az egyes sportalkalmakra megfelelő öltözéket is szabályozta. Nem érdektelen ezeket áttekinteni, hiszen számos újítást éppen a különböző sportok „követeltek” meg.

Vadászat, lovaglás

E legősibb, legpatinásabb sport űzéséhez előírt viselet bemutatásához igen magas irodalmi színvonalú divattudósítónk van, Bánffy Miklós, akinek Megszámláltattál című önéletrajzi ihletésű regényéből idézünk: „A puskások az ebédlőben gyűltek reggelire… Mind vadászruhában persze. Mindenki más és más. Mégis nyilvánvaló, hogy kétféle divatot követnek: két ellentétes párthoz tartoznak. Az osztrákos »Waldmann«-viselet az egyik irány. Ezt Szent-Györgyi kivételével az idősebb urak követik… Szürkés lóden posztóban vannak, zöld hajtókával, zöld mellénnyel, szarvasszarv gombokkal, mind régi, kopott és elnyűtt, a ruha itt-ott megfoltozva bőrrel, ahol kivásott a sok esztendős használattól. Akár jobbféle vadőrnek is mondhatnád őket, aminek nagyon megörülnének, mert ezzel az ódon ruházkodással ők azt akarják hirdetni, hogy ők minden idejüket az erdőn töltik, és hogy ez az egyetlen foglalkozásuk! A fiatalok közül csak egy tartozik ehhez az iskolához: Kollonich Péter, de ő nem egészen ortodox, mert rajta a színek nyilván össze vannak válogatva, palaszürkék, mohazöldek, és minden holmija új, ami pedig szörnyű eretnekség!

Előkelő vadásztársaság 1909-ben.
A magyar urakon zsinóros bunda.
Uj Idők 1909/50., 549. p.

A másik irányzat az angolos vadászruha. A legkülönbözőbb színű és mintájú skót homespun öves kabátok és plodér nadrágok… Ennél a viseletnél tág tere nyílik a fantáziának és az egyéni ízlésnek… Példája ennek Szent-Györgyi Antal. Semmi sem feltűnő rajta. Egyszerűnek és igénytelennek néznők, és csak ha elemezzük ruházatának mély és tökéletes harmóniáját, csak akkor jövünk rá, milyen legmagasabb kultúrát és ízlést bizonyít. Mert az nem lehet véletlen az a mahoni-barna (gesztenye) zeke, melyet fatörzsszürke nadrág folytat, nem véletlen a méregsárga nyakkendőnek alig kikukkanó pöttye, mely egyetlen élénk színt tűz a kabát nyílásába. És nem véletlen a tükörfényes merev bőrkamásli, amely aláhúzza hosszú lábszárainak szigorú vonalát… Az ő ellentéte Wuelffenstein Frédi, ki tarkabarkán van végigkockázva, akár egy sakktábla, amely elindult sétálni és még a harisnyái is Shetland-szigetről valók, ahol piros, kék, zöld és narancsszín gyapjúból kötik azokat, szép meanderes rajzokba és csilingelő bojtokkal. Óh, ezek a gyönyörű harisnyák! – melyeket nagy utánjárással szerzett Londonból.”

A leírást csak annyival érdemes kiegészíteni, hogy az osztrákos viselet tartozéka a zergetollas vadászkalap, míg az angolosé az ellenzős „mici”-sapka. Magyar jellegzetesség az 1900-as évek elején feltűnő, prémmel bélelt vagy irhabőrből készült, derékban elvágott zsinóros kabát, amely a két világháború között Bocskai- vagy lengyelbunda néven a férfiak mindennapi viseletévé lépett elő.

A nők vadászatkor is lovaglóöltönyt viseltek. A XIX. század közepétől általános a férfiak frakkjához, zsakettjéhez hasonló fekete kabát, fehér ing, nyakkendő és hosszú fátyollal díszített cilinder. A szoknya azonban a divat által diktált legtúlzóbb méretek idején is keskeny maradt – krinolinban vagy turnürben nem lehetett lovagolni! Sőt a fáma szerint Erzsébet királyné kifejezetten a testére varratta lovaglóruháját – ez volt az egyetlen alkalom, amikor megengedhette magának, hogy tökéletes alakját megmutathassa.

Autó – bicikli

„Talán az angol irányhoz tartozik Slawata is, bár ez bizonytalan, mert a ruhája minden fantázia nélkül, szürke posztó és kabátja állig begombolva. Ezért mondja róla a káprázatos küllemű Wuelffenstein: »Úgy néz ki, mint egy rosszféle sofőr!«” Bánffy leírásából tehát kiderül, hogy a sofőregyenruha a vadászruhából fejlődött ki. De fontos a megfelelő öltözék az ún. úrvezetők számára is. A volán mellett sportosan illett öltözni: kockás zakóban, esetleg térdnadrágban, ellenzős sapkában, zsakett vagy szalonkabát nevetségesnek hatott volna. A nyitott autókban a szél elleni védekezésül bőrsapkát és bőrkabátot viseltek, ekkor jelent meg a modern divatban a bőr, mint ruhaalapanyag.

Természetesen a nők is melegen öltöztek, szörmebundába, hosszú fátylas kalapba. Az utóbbi nem volt egészen veszélytelen, a híres táncosnő, Isadora Duncan halálát pl. a kerék küllőjébe akadt hosszú sál okozta. A szerencsétlen asszony egyszerűen megfulladt a fátyol szorításában.

Az autó a század elején luxuscikk, méghozzá elég haszontalan, hiszen nagyon lassú, a bicikli egyelőre még lehagyja. Az 1890-től mind népszerűbbé váló kétkerekű azonban komoly gondokat okozott: hosszú uszályos szoknyában ugyanis nem lehet ráülni. Választani kellett a rövid, boka fölé eső szoknya vagy a bő, törökös jellegű, bokánál összefogott nadrág között! A divatlapok nagyon sokat foglalkoznak azzal a kardinális kérdéssel, hogy a kettő közül melyik illedelmesebb? A szoknya ugyan erkölcsösebb, de kerekezés közben kivillan belőle a láb, s veszélyes is, mert a küllők közé akadhat. 1897-ben a hölgyközönség megoszlott, legalábbis a Wiener Mode tudósítása szerint: ”Párizsban a biciklizők között a nadrág a szabály, a szoknya ritkaság. Londonban pont fordítva, a nadrágot elutasítják, a szoknyát előnybe helyezik. Bécsben kb. 2/3 része a hölgyeknek szoknyában, 1/3-a nadrágban kerekezik.”

Turpisság.
A biciklidivat karikatúrája a Szecesszió nevű kiadványból, 1900.

Az útiruhától a golfnadrágig

Az utazás is némi ésszerűséget követelt a hölgyektől és uraktól. Az útiruha ezért mindig egyszerűbb és kényelmesebb szabású volt – a nőknél sima szövetruha, fodor és díszítés nélkül, esetleg kosztüm, a férfiaknál színesebb (szürke, barna) öltöny, puhakalap vagy sapka. A XIX. század végétől mind népszerűbbé váló új sportok – tenisz, golf, csónakázás, póló, hegymászás és korcsolyázás – öltözékei tulajdonképpen az útiruhák változatai.

Nyári sportokhoz a hölgyek egyszerűbb szabású világos, mosóanyagból készült ruhát, esetleg szoknya-blúzt viseltek sima szalmakalappal, például a fiatalemberek girardiját, a férfiak világos, esetleg fehér öltönyt és szalmakalapot. Az Angliában divatos golfhoz egy új, valószínűleg a lovaglónadrágból átalakított bő, térd alá érő nadrágot hordtak, amelynek szára nem lengett a bokánál, s így nem zavarta a játékot. Ugyancsak ehhez a játékhoz kapcsolódik a kötött kardigánok divata 1910 körül. „Én nem golfozom, mint sok barátnőm, így hát semmi ürügyem sem lenne, hogy mint ők, folyton csak sweatert hordjak” – mondja Swanné, Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének főhősnője.

Az 1870-es évektől kezdve az előkelő, majd kevésbé előkelő társaságok tagjai közt mind népszerűbbé vált a korcsolyázás, amit szintén nem lehetett uszályos szoknyában művelni. A XX. század elején pedig divatba jött a síelés.

Téli sportruhák.
Divat Szalon XXXII (1918-19)/7-8., 15. p.

„A téli sportruhának elsősorban biztosítani kell a szabad mozgást, ezért a nadrág alkalmazása szinte elkerülhetetlen. Ha mégis szoknyát viselünk, legalább rövid legyen” – tanácsolta a síelőknek 1919 januárjában a Divatsalon.

Vívás, torna, fürdés

A múlt század közepétől mindinkább kedvelt testedzések hozzávetőleg hasonló öltözéket kívántak. 1860 körül a férfiak magas nyakú, rövid ujjú trikót, térdnadrágot, a nők kartonból vagy klottból készült, magasan zárt, hosszú ujjú felsőrészt és bokáig érő, bő nadrágot viseltek harisnyával. Vívni és tornázni a hölgyek zárt helyiségben, a kandi férfiszemektől távol tudtak, szabad téren fürödni viszont csak az urakkal együtt lehetett. A mai szemnek ezek a fürdőruhák mulatságosan illedelmesnek tűnnek, de a krinolin és a fűző által deformált alakhoz szokott szem számára rendkívül szemérmetlenek voltak, hiszen a hölgyek csípője, combja átsejlett, különösen, ha az anyag vizes volt! Éppen ezért illedelmes hölgy nem mutatkozott nyilvánosan fürdőruhában. Vagy kerekes kabinban bevontatta magát a vízbe, vagy a partra érve azonnal egy bő fürdőköpenybe burkolózott, mely mindent eltakart.

Nők a vívóteremben 1896-ban.
Jókai Magyar Nők Lapja, 1896. március 22., 204. p.

Fürdőöltözetek és fürdőköpenyek hölgyek és gyermekek részére 1872-ből.
Magyar Bazár VII (1872)/12., 168. p.

Természetesen nem lehetett kellemes dolog ennyi vizes anyagot viselni, s ezért itt is (lassan) győzött az ésszerűség. 1890-ben már a felsőrész rövid ujjú, esetleg kissé kivágott, a nadrágok térdig értek. A férfiak ujjatlan, esetleg kissé kivágott, térdig érő, testre tapadó trikót viseltek strandon, tornateremben egyaránt. Kedvelték a szélesen csíkozott kötött anyagot

1908 körül már nem szükséges a bő fürdőköpeny, helyette az ún. napfürdőző ingeket hordták. Ezek eleinte szolid hálóingekhez hasonlítottak, kis kerek kivágással, hosszú ujjakkal, de 1910-1911-ben már ujjatlan, kivágott vagy csak két vállpánttal összefogott modelleket ajánlottak a divatlapok. Lassan már fürdőruhában sem illetlenség mutatkozni, 1912-ben Varsányi Irént a Színházi Hét fürdőruhában örökítette meg, de „privátok” is szívesen küldtek Abbáziából fürdőruhás képeslapokat Az illedelmes nők változatlanul ragaszkodtak viszont a harisnyához: 1909-ben Harmath Hedvig visszaadott egy szerepet, azzal az indokkal, hogy halászleányként a színpadon mezítláb kellett volna megjelennie, s ő még a velencei Lidón is csak harisnyában mutatkozott!

A tízes években az úszónők felvették a férfiak trikóját, s hiába hadakoztak a jó erkölcsök őrei, hamarosan a többi jó alakú fiatal lány is trikót viselt. 1920-ban a Színházi Élet Intim Pistája szerint a szegedi Tisza-strandon egy ifjú színésznőt, mivel „icipici, mélyen kivágott fehér selyemtrikó volt rajta, amely teljesen rátapadt fiús idomaira… a rend szigorú őre visszaparancsolta másik fürdőruháért, és felírta adatait.”

A fejlődés azonban megállíthatatlan. 1925-ben megtiltották, hogy fürdőruhához testszínű selyemharisnyát viseljenek, amit kivételesen teljesítettek is – ugyanis elhagyták a harisnyát. 1930-ban viszont a Színházi Élet Strand Szépe versenyt rendezett, s a lap tele volt szebbnél szebb, (méghozzá privát) hölgyek fényképével, akiknek a trikója valószínűleg kisebb és tapadósabb volt, mint a tíz éve Szegeden kifogásolt darab. 1933-ban megjelent a kétrészes fürdőruha. Pesten az úttörő a sportos eleganciájáról híres Muráti Lili volt. „Két éve tudjuk, hogy a nőknek nemcsak lábszáraik és combjaik, hanem derekuk is van, amely valahol nagyon mélyen végződik. A trikó csupa pántból áll, láttunk olyan hölgyet is, akin nem volt más csak pánt. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy megjósoljuk, milyen lesz a jövő szezon stranddivatja. Egy középen csomózott zsebkendő a kebel számára, egy másik a nadrág helyettesítésére. Ügyes hölgyek férjük nyakkendőjéből is csinos fürdőruhát készíthetnek.” Mezey Károly kozmetikus-bőrorvos 1935-ben a Tündérujjakban közölte gúnyos, de egyáltalán nem nagyon merész jóslatát.

A férfiak sem panaszkodhattak, az ő trikójuk is tovább zsugorodott. Először a felsőrész tűnt el a nadrág szárával együtt, majd maga a nadrágrész kezdett zsugorodni. A Színházi Élet szerint 1937-ben a vízipóló csapat tagjain valóban csak egy zsebkendőnyi textil takarta a kényes testrészeket.

Bár a fürdőruha mind kisebbé vált, mégis úgy látszik, hosszasan mutogatni a testet még mindig kényelmetlen. 1927-ben egy új „napfürdőző” darab tűnt fel, a strandpizsama, ami nem más, mint egy kivágott, overalszerű nadrágruha. „A strandpizsama alig egy éves külföldi múltja után végérvényesen bevonult a budapesti mondain strandfürdőbe is. A budapesti társaság irányadó divatdámája, a népszerű bárónő fürdőzés után, az ebédhez nagy sárga és halványzöld mintájú fekete krepdesin pizsamát viselt” tudósított (kissé hibásan, hiszen a pizsama már három éves volt!) a Színházi Élet 1930 júliusában a Gellért fürdő teraszának társasági divatbemutatójáról. A Tündérujjakból azt is megtudjuk, hogy vannak világfürdők, ahol már reggel fürdőruhára veszik fel a hozzáillő pyjamát, s úgy mennek sokszor népes utakon át a strandra”.

Strandpizsama 1932-ben.

A strandolásnak, fürdésnek volt egy másik eredménye is: divatba jött a napozás! Az úrihölgyek évszázadok óta gondosan vigyáztak arra, nehogy nap érje hófehér bőrüket, s a földeken munkát végző parasztasszonyokhoz hasonlóan szeplősek vagy netán barnák legyenek.

„Nem kell már napernyő, amivel védekezzünk a napsugarak ellen! Sőt a párizsi nő számára a különböző parfümgyárak illatos olajokat készítenek, amelyekkel egyenletessé teszik a bőr barnaságát” – jelentette 1930-ban a Színházi Élet. Az ötlet eleinte merésznek tűnt, s csak a legbátrabbak próbálkoztak a napozással, de a hölgyeknek be kellett látniuk, hogy egyrészt, nagyon kényelmetlen a strandon a bőr védelme, másrészt a sápadt „szobaszín” igazán nem előnyös fürdőruhában! Nem csoda, ha a divatlapok hamarosan „lesüléstan” címmel, kozmetikai tanácsokat kezdtek közölni s napvédő krémeket hirdetni. A negyvenes évekre a napernyők végleg a lomtárba kerültek, s lassan kialakult az évszázados szokásokkal szemben a nem dolgozó rétegek új „státusszimbóluma”, az egyenletesen barnára sütött, drága krémekkel ápolt bőr kultusza.

A TECHNIKA

Századokon keresztül a viseletnek az ékszerekéhez hasonló értékőrző szerepe volt. Az előkelőek öltözékeit nem csupán drágakövek, arany- és ezüstfonalas selyemhímzések díszítették, de maguk a ruhák alapanyagai, a mintás és egyszínű, nemritkán arannyal szőtt bársonyok, selymek olyan drágák voltak, hogy az egyszerűbb emberek nemigen fizethették volna meg. Ha gyors ütemben, például szezononként változott volna a divat, a ruhák elvesztették volna befektetésjellegüket. Az állandó megújulás akkor vált szükségletté, amikor a szövetek, selymek és a belőlük készült ruhák előállítási költségei annyira lecsökkentek, hogy csak újabb vonalak, az ún. „dernier crie”, az utolsó kiáltás követése biztosította a különleges társadalmi helyzet jelzését.

Fel kellett gyorsulnia a hírközlésnek is, mert például amikor a XVIII. század hetvenes éveiben a francia udvarban a divatváltozások meglehetősen gyakorivá váltak, még a környező országokban is csak esetlegesen és nehézkesen értesültek az újdonságokról.

A XVIII. század végétől az emberiség életét fantasztikus találmányok sora változtatta meg. A XIX. század közepén a lovas kocsi helyett már vonattal lehetett utazni, a század végén megjelent az autó, s a XX. század elején a levegőt is legyőző repülőgép. A távolságok lecsökkentek, a világ egységesebb lett. A nyomdatechnika is rohamléptekben fejlődött, az újság, a képeslap rendszeressé és természetessé vált, s nem volt nagy dolog egy párizsi vagy berlini divatlapot Budapesten előfizetni. Az addig nagyon fáradságos, lassú kézi munkát fokozatosan ügyes gépek helyettesítették. A mécsesek, gyertyák pislogó világát a „ragyogó” gázvilágítás váltotta fel, amely rövid „tündöklés” után korszerűtlenné vált az éjszakát nappallá tevő villany miatt. S mennyi mindenre volt jó az elektromosság! A gázzal együtt megváltoztatta a háztartási munkát is. Már a századfordulón „Vámpír” porszívót és kezdetleges, forgódobos mosógépet hirdettek. A konyhai kályhát először újjátervezték, ez volt a takarék, azaz „spórherd”, amit követett a gáz- és villanytűzhely. A kályhán faszénnel melegített vasalót a villanyvasaló váltotta fel. A kémia is sok segítséget nyújtott. A hamulúgból és zsírból főzött szappan helyett mosószert, gyári szappant és fehérítő-, keményítőanyagokat használtak. Egyszóval a háztartás, amelyet évszázadokon keresztül nehéz fizikai munkával, nagyszámú cselédséggel lehetett csak karbantartani, viszonylag könnyű feladattá vált, ami lehetővé tette a nők házon kívüli munkába állását és a személyzet számának csökkentését. Az ipari forradalom egyik úttörője a textilipar volt, amelynek óriási fejlődése szintén a XVIII. század végén indult meg. A kézzel hajtott fonókerekeket, rokkákat felváltották a sok orsót forgató, vastagabb és vékonyabb fonal sodrására egyaránt alkalmas gépek. A szövést is automatizálták. Először a látványos, bonyolult mintájú selyemszöveteket sikerült gépekkel előállítani. Egy Joseph-Marie Jacquard nevű lyoni szövőmester 1804-ben szabadalmaztatta találmányát, egy egyszerűen kezelhető lyukkártyát, amely a mintát készítő tűk mozgását irányította. Ez a munka addig nagy szakértelmet és figyelmet kívánt meg a munkástól. Bár a számítógép ősének tekinthető mintakarton ötletét Jacquard egy már meglévő konstrukcióból nyerte, neki sikerült megoldani a gyors és kényelmes mintaváltást és kezelést, egyszóval a termelés nagyüzemivé tételét. Az ő elvét felhasználva alkották meg 1844-ben a csipkeszövő masinát is, így ez a drága luxusholmi is viszonylag megfizethetővé vált. A nehezebben kezelhető és vastagabb fonalú gyapjú gépi szövését csak 1869-ben sikerült megoldani.

Modernizálódtak az addigi lassú és sok kézi munkát igénylő előkészítési eljárások is. Így például a XVIII. század végén rájöttek, hogy ahelyett, hogy a nyers fonalat aludttejjel vagy mésztejjel kezelnék s a napon forgatnák hetekig, klórral gyorsabban és egyszerűbben ki lehet fehéríteni. 1810-től géppel fésülték a lenfonalat is, amely így alkalmassá vált gépi fonásra is. 1850 után már gyapjúmosó, fonalat tisztító, kártoló- és fésülőgépeket használtak, s a kikészítés is nagyot fejlődött. Rájöttek, hogy bizonyos mértékig a gyapjú- és selyemfonalakat az olcsóbb pamuttal helyettesíthetik, főleg azután, hogy egy J. Mercer nevű úr kitalálta, hogy ha a pamutot nátronlúggal kezelik, selyemfényt kap. A hálás utókor meg is őrizte nevét, eljárását ma is mercerizálásnak nevezik.

Az olcsó és tetszetős pamut viszonylag új alapanyag volt. A XVII-XVIII. század folyamán Indiából importálták, ez volt az un. „indienne”. De pamutból készült a vékony, könnyű muszlin, a finom lenvászonhoz hasonló batiszt és a nyomottmintás karton is.

A pamutszöveteket a XVIII. század második részében Angliában s lassan a kontinens többi országában is gyártani kezdték. Alapanyagát, a gyapotot ekkor már túlnyomórészt Észak-Amerikában, a déli államokban termelték. A karton mintáit faragott dúcokkal nyomták kézzel az anyagra, hasonlóan a mai kékfestőtechnikához. 1785-ben szabadalmaztatták a hengernyomógépet, amely lehetővé tette a gyors és folyamatos nyomást. Ez fellendítette különösen Angliában a gyártást és a nyers gyapot iránti keresletet, s hogy az előállítás termelékenysége is növekedjen, 1792-ben feltalálták a gyapotszedő gépet is.

A fonalat azonban nemcsak szőni, hanem kötni is lehet. A harisnyaszövésre alkalmas masinát egy angol pap – megsajnálva naphosszat kötögető menyasszonyát – már 1589-ben feltalálta, de az első kétoldalas, szembiztos kelmét hurkoló szerkezet csak 1795-ben jelent meg, ez testre simuló alsóneműt, nadrágot, sőt férfinadrágot volt képes előállítani. 1798-tól már körhurkológép is volt, amelyet számtalan újítással tökéletesítettek, s 1845-ben bevezették a ma is használt szerkezetek alaptípusát. Az ötlet, hogy az így készült anyagból női ruha is készüljön, az 1870-es években merült fel. 1879-ben így lelkendezett a Magyar Bazár párizsi tudósítója: „A csoda századát éljük, egy itteni szabó minden varrás és öltés nélküli derekat talált fel, amely úgy áll, mint a kesztyű, csak az ujjak varratnak bele és hátul fűződik.” A 1880-as években viszonylag gyakran láthattunk trikóból készült „burkonyt” a divatlapokban. Mivel ezt az anyagot a legnagyobb mennyiségben a Jersey szigeti rabokkal gyártatták, a jersey (dzsörzé) nevet kapta. Igazi karrierje az I. világháború után indult meg, Chanel kisasszony kedveltette meg, aki már 1917-ben ebből a kellemes, ma is nagyon keresett kelméből alkotta meg modelljeit.

Az anyagok előállítása a XIX. század közepére gyorsabb és olcsóbb lett, színezésük azonban még mindig fáradságos és lassú volt. A különböző természetes alapanyagokból bonyolult és drága eljárásokkal előállított növényi és földfestékek jó részét távoli földrészekről kellett hozatni. A színezékek kémiai úton való előállítása szükségessé vált. Elsőnek 1856-ban a kőszénkátrányból egy lila színt sikerült szintetizálni, amit mauveinnek, azaz mályvának neveztek el. Ezt követte az anilinkék és fekete, végül a természetes színek számtalan pótléka, sőt olyan árnyalatok is, amelyeket addig nem ismertek. Utoljára, kiszorítva az indiai importot, az indigót sikerült mesterségesen előállítani 1897-ben.

A mesterséges színezékeket követték a kémiai segítséggel előállított anyagok. Az ötlet az amerikai polgárháború idején (1861-1864) vetődött fel, amikor a gyapotimport akadozott. Először selymet sikerült utánozni. Hilaire Cardonnat francia gróf nitro-cellulózból műselymet állított elő, s 1891-ben gyárat alapított a termelésére. Igaz, ez az anyag törékeny, rosszul kezelhető és a tetejében gyúlékony volt (közeli rokona lévén a lőgyapotnak), de továbbfejlesztve már mutatós, bár elsősorban „az alsóbb néposztálynak” szánt olcsó termékké vált. Később szintén cellulóz alapú acetát- és viszkózselymet is gyártottak, az utóbbiból pamutszerű anyagot is létrehozva. Az első világháborús anyaghiány miatt egyre szélesebb körben terjedtek az új anyagok, amelyeknek azonban még az 1920-as években is elég nagy ellenállást kellett leküzdeniük. Ezért hirdette meg a Goldberger gyár – a TESZ-szel közösen – a Parisette nevű műselyem anyagból készült modellek versenyét. A pályázaton jutalmat ígértek nem csupán a ruhák alkotói, de viselői számára is. Az első díj 2000 pengő volt, így ha a szabónő is, a ruha tulajdonosa is díjat kapott, összesen 4000 pengőt lehetett bezsebelni, amely elég vonzó összeg volt akkoriban. A zsűrinek előzetes válogatás után 550 pályaművet kellett elbírálnia! A műselymeket színes virágos vagy más vidám mintákkal nyomták, ezek az „emprimé” selyemanyagok végül a harmincas években széles körben népszerűvé váltak. A minták ugyanis elfedték a műselyemnek a valódinál talmibb fényét és gyűrődéseit.

A következő lépés már a nem elemi szálakból készült igazi műanyag volt. „A divat jövőbeli alakulása teljesen beláthatatlan perspektívát nyújt, mert a ruha felső anyagának egy teljesen átlátszó, celofánszerű, sőt üvegszerű anyagokat használnak fel” – olvashatjuk Fehérvári Aladár cikkét 1933-ban a Magyar Divatiparban. Fehérváry azonban kételyeinek is hangot adott: „meggyőződésünk, hogy effajta, teljesen vegyi úton előállított anyagok nem képezhetik a jövőben a ruhák anyagát, hanem csakis állati fonalakból előállított szövetek, selymek vagy másminemű szövött vagy kötött áru lehet a ruhák anyaga”.

Annál lelkesebb 1941-ben a Színházi Élet – hozzátehetjük, joggal – egy újdonság ismertetésénél: „Hosszú éves stagnáció után valóságos forradalom van idén a harisnyadivatban. A legjobb harisnyákat amerikai gépeken készítették. Amerika néhány esztendő alatt a tisztaselyem harisnyákat a műselyem új változatával, nejlon selyemmel helyettesítette. A műselyemnek ez a minősége szebb és tartósabb, mint a valódi selyem.”

A ruhák előállításának meggyorsítása elsősorban a varrás, majd a szabás gépesítésének köszönhető. A XVIII. század végétől különböző láncöltéses szerkezetekkel kísérleteztek, ezek azonban nemigen voltak gyorsabbak a kézi varrásnál, másrészt a selymet összehúzták, a gyapjút nem tudták átszúrni, csak a vékony pamutnál voltak alkalmazhatók. Viszont a próbálkozások melléktermékeként 1828-ban szabadalmaztatták a láncfonalas hímzőgépet, amely nem csupán a vékony muszlint, batisztot, de a tüllt is hímezni tudta. 1817-től a csipkék sokszögű lyukas alapját, a tüllt (nevét a francia Tulle városkáról kapta) is gép gyártotta.

Több sikertelen kísérlet után az első igazán jól használható huroköltéses, kétszálas varrógépet 1854-ben szabadalmaztatta egy Allen B. Wilson nevű amerikai műszerész. Az 1855-ös párizsi világkiállítás szenzációja a maihoz már nagyon hasonló masina volt. A feltaláló Wheeler and Wilson Manufacturing Company néven részvénytársaságot alakított, s hozzákezdett az egyáltalán nem túl olcsó gép gyártásához. Mellette több más cég is ráállt az új üzletágra, közülük a legsikeresebb Isaac Singeré volt, amelybe végül 1905-ben a Wilson-féle társaság is beleolvadt. Singer szintén szabadalmaztatott egy varrógépmegoldást 1851-ben, ez azonban nem volt olyan jó, mint Wilsoné. Singer igazi érdeme a gyártás korszerű megszervezése volt, többek között futószalag beállításával, aminek eredményeként a varrógép ára jelentősen lecsökkent, s elérhetővé vált mindenki számára. Singer ugyanakkor óriási reklámhadjáratot indított az új háztartási darab népszerűsítésére, ami hihetetlen gyorsan fellendítette a keresletet.

Az egész világot elárasztották az olcsó, jó minőségű gépek. 1860-ban 100 ezer darabot gyártottak Amerikában, 1870-ben már 800 ezret! Lassan az átlagháztartások, kelengyék részévé lett a varrógép. Érdekes módon az előkelő szabóságok barátkoztak meg vele a legnehezebben, csak a nyolcvanas években kezdték használni. Sokáig az öltözék finomságának fokmérője a kézi munka mennyisége volt. A varrógép meggyorsította a készruhagyártást és szükségessé vált a szabászat gépesítése is. Az új villanymeghajtású szabászgépek egymásra fektetve egyszerre öt-tíz darabot is ki tudtak vágni. Arra is rájöttek, hogy érdemes pontosan megszerkeszteni az egyes darabok elhelyezését, mert így az anyagveszteség a minimálisra csökkenthető. Végül az addig megszokott bedolgozói rendszer helyett a munkásokat nagy gyárakba, futószalag mellé ültették. Így vált olcsóvá a konfekció, amelyhez érdemes lett jobb alapanyagot felhasználni s minden lehető módon a minőséget emelni.