Zeit des Aufbruchs

Wien und Budapest zwischen Historismus und Avantgarde

Kunsthistorisches Museum kiállítóhelye, Harrach palota. Bécs

A Kunsthistorisches Museum és a Collegium Hungaricum közös kiállítása

Társrendező | Bakó Zsuzsanna, Plesznivy Edit, Parsons Sármány Ilona, Sisa József

Írások a kiállításról

KORONCZAY LILLA | Magyar kincsek Bécsben

Ferenczy Károly napfényes „Október”-e, Csontváry Kosztka Tivadar színpompás tengerparti lovasai, Rippl-Rónai József textilbe szőtt „Piros ruhás hölgy”-e… Nem fogják kitalálni, hol láttam viszont kedvenc századvégi festményeimet: Bécsben! A művészetszerető császárváros ezzel a gyönyörű, monarchiát idéző kiállítással köszöntötte idén a tavaszt.
A császárváros kicsit későn ébred téli álmából, ám a kultúrabolond bécsiek ezt egy cseppet se bánják. Az ő igazi terepük a kávéházak és a kiállítótermek, amelyeknek meghitt melege akkor esik legjobban, ha kint csípős szél fúj. A Harrach Palotát, Bécs belvárosának legelőkelőbb kiállítótermeit ezekben a hetekben különösen sokan felkeresik. A Máriahilferen, a Burgban, a Stephans dóm előtt Rippl-Rónai József fekete fátylas hölgye integet hatalmas zászlókról, és úton-útfélen plakátok hirdetik: az évad legnagyobb meglepetése vár arra, aki ide ellátogat. És a plakátok nem hazudnak! Az Osztrák-Magyar Monarchia páratlanul gazdag művészeti életét bemutató kiállítás alighanem az utóbbi száz év egyik legjelentősebb magyar kulturális eseménye.

A “PUSZTAI PIKTOROK”

Ezt jelzi a pompás, drága katalógus is, amelyet a Bécsi Szépművészeti Múzeum adott ki, s erre enged következtetni az európai visszhangú megnyitó, amelyen mindkét ország kulturális minisztere megjelent .A szakemberek azt remélik, a nagyszabású bécsi bemutatkozásnak köszönhetően talán újra megindul a művészeti párbeszéd Kelet és Nyugat között, ahogy az egykor – legalább Bécs és Budapest tekintetében – természetes volt.
– Ez a párbeszéd persze a Monarchia idején sem volt zavartalan – véli F. Dózsa Katalin művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum Főigazgató-helyettese, a kiállítás rendezője. – Az 1873-ban egyesült Budapest néhány évtized alatt valódi metropolisszá fejlődött, és egyre erőteljesebben követelte a helyét Bécs mellett a művészeti életben. Korábban a két város viszonyát a mester és tanítvány kapcsolat jellemezte. A magyar művészek a hazai iskolák után Bécsbe és Münchenbe indultak bővíteni a tudásukat. A müncheni képzőművészeti akadémián találkozott például Szinyei Merse Pál és az osztrák Hans Makart. Életre szóló barátság szövődött közöttük. A kiállításon látható is egy Makart festmény, amelyet az osztrák festő annak idején barátjának ajándékozott, és amely a mai napig a Szinyei Merse család birtokában van. Ez a harmonikus kapcsolat azonban ritkaságnak számított. Az osztrák művészek általában féltékenyen figyelték a feltörekvő „pusztai piktorok”-at, és őrizték elsőbbségüket a monarchia művészeti életében. Csakhogy a fejlődést nem lehetett meggátolni. A századvég fiatal magyar tehetségeit hamarosan már Párizsban is ismerték. Munkácsy Mihály szalonjából nőtt ki például az a Rippl-Rónai József, aki nemsokára már a legmodernebb franciákkal, a „nabik”-kal együtt állított ki. Mestere rosszallása ellenére megfestette a „Pettyes ruhás nő”-t, és aztán már nem volt megállás. Sorra vetette vászonra páratlan szépségű impresszionista képeit, amelyek előtt ma Bécs közönsége fejet hajt.
Akkor azonban még más volt a helyzet. A századvégen a császárváros művészeti életét már Gustav Klimt irányította, aki tekintetét kizárólag Párizsra vetette. A magyarok ugyanezt tették, így fordulhatott elő, hogy a két festőóriás képein semmiféle kölcsönhatás nem észlelhető. A két főváros időközben teljesen egyenrangúvá vált, sőt, bizonyos tekintetben Budapest nyitottabbnak és modernebbnek bizonyult. Olyannyira, hogy a bécsi művészek 1912-ben Budapesten, a Művészházban rendezték meg a „Neukunst”, azaz Új művészet című kiállításukat. Kokoschka és Schiele óriási sikert arattak, és innen indultak meg a világhír felé.

KÖZÖS GYÖKEREK

Ez a mai kiállítás mégsem az osztrák és magyar művészetek közötti különbségeket igyekszik hangsúlyozni, ellenkezőleg: a hasonlóságokat, a közös gyökereket kutatja. Izgalmas látni, hogyan ábrázolja tablóján az 1867-es koronázási menetet Székely Bertalan, majd a milleneumi felvonulást Hans Makart, és miként látja a következő koronázási ceremóniát – immár IV. Károly főszereplésével – Rippl-Rónai József. Talán sehol másutt nem láthatók ilyen harmonikus egységben az akadémista szalonfestészet vásznai és a modernek első szárnypróbálgatásai, hiszen a különböző stílusok – a historizmustól az avantgarde-ig – a monarchia forrongó, tarka egyvelegében egymás mellett éltek. Mesterek és tanítványok eltéphetetlen szimbiózisban, örök viták közt, folytonos megújhodásban.
Az egyik teremben rábukkantam egy szenzációs, fényekben tobzódó, modern képre. Poros úton – ez volt a címe. Alig hittem a szememnek, amikor elolvastam az aláírást: Munkácsy Mihály. A szalonfestő, aki generációknak adott mértéket! És lám, a mester megtagadta ezt a fantasztikus látomást: „csak úgy, mellesleg, vászonra vetettem”- intézte el, fityiszt mutatva ezzel a fiatal festőnemzedéknek.

EZT LÁTNI KELL!

A képek többsége azonban csupa jól ismert alkotás. A szervezők szemlátomást kimazsolázták a Nemzeti Galéria és a magángyűjtemények kínálatát: hadd lássa a világ, mit tudnak a magyarok! Az elismerés nem is marad el. Tanúja voltam, amint az elkényeztetett bécsiek földbe gyökereznek Csontváry varázslatos tablói és Ferenczy Károly fényben fürdő „Október”-e láttán. Nincs könnyű dolguk a teremőröknek. Amikor az Anker-óra elüti a hatot, szinte erőszakkal kell kitessékelniük az amúgy fegyelmezett osztrák látogatókat a termekből. Ezt a csatát tehát megnyertük!
Pedig még nem is beszéltem az Iparművészeti Múzeum kiállított kincseiről, a Zsolnay Manufaktúra szivárványszínű kerámiáiról, a Herendi porcelánról, a törékeny szépségű üvegedényekről. És ez mind úgy elrendezve, ahogy az valaha, a Bécsi Világkiállításon lehetett! Van itt még valami. Néhány pompás ruhaköltemény. Egy díszes történelmi viselet, szakasztott olyan, amilyeneket Székely Bertalan tablóin láthatunk. A tizenkilencedik század arisztokratái ugyanis előszeretettel újították fel ünnepi alkalmakra eleik öltözetét. A palota második emeletén már a legfrissebb francia divat szerint készült csíkos muszlinruha fogad. A modell neve Henriette, a bécsi Drecoll Divatház mintakollekciójából származik. Valószínűleg egy magyar grófnő viselhette, talán épp egy operaházi premieren. A színházi szezonnyitó előadások annak idején a divatbemutatók szerepét is betöltötték…
Sokmindenről mesélhetnék még, de tudják mit?. Inkább kerekedjenek fel Bécsbe, mint egykor a magyar arisztokraták! Meglátják, két bécsi kávé közt jól fog esni egy kis magyar kultúra.